OLYMPUS DIGITAL CAMERA
- Gyorsuló idő, még csak most kezdődött az év, máris eltelt az első fele, még csupán most rugaszkodott neki a nyár, máris rövidülnek a nappalok, még alig volt reggel satöbbi (Petőfi).
- Az órám elsejét mutat, június 30 napos és nem tekertem tovább a dátumozást, erről megint az jut eszembe, jó volna akárcsak egy nappal is fiatalabb lenni, na jó, abbahagyom a nyavalygást, elég a midlife crisisnek csúfolt (korai?) halálfélelemből.
- A tengerig vezető út sose lehet hosszú, annál inkább az idő, amelyet távol töltesz a tengertől.
- Az egyik lányom azt kérdezi, a dalmát városok hogyan úszhatták meg ennyire épen a történelem viharait, például azért, mert egyik oldalról a hegyek, másik oldalról az Adria öblei és szigetei védik őket, nem beszélve arról, hogy a történelem túléléséhez erő és leleményesség, na meg némi szerencse is kell – július 4. amúgy is történelmi dátum (melyik nem az?), nem is annyira az amerikai függetlenség napja jut eszembe, sokkal inkább, hogy 70 éve lett először miniszterelnök Nagy Imre, és 69 éve buktuk el a második futballvilágbajnoki döntőnket.
- Nem az volt megindító érzés, hogy egy és negyed év után, immár A spalatói boszorkány társaságában újra Split utcáit róttam, hanem pár órával utána, végiggondolva az útvonalat.
- Az autópályán megelőztem egy román autót, közben utolért egy fekete színű, közhelyesen lesötétített ablakú járgány, de úgy, hogy kábé megtolt, kénytelen voltam sebesen visszasorolni a román elé, aki azt hihette, büntetőfékezek, visszaelőzött és büntetőfékezett, kis káejrópai pornográfia.
- Ringo Starr 83 éves, ennek kapcsán azt nyilatkozta, hogy semmi nem okolja, hogy ennyinek érezze magát, fejben ő még csak 27 éves, hja persze, az életkor mindössze egy szám.
- A tegnaphoz tartozik, de abba az egy mondatba nem fért bele a szigeti találkozás Pistáékkal, a lányaim ma reggelinél megkérdezték, pontosan honnét ismerem őket, egy harmincéves barátság egyetlen mondatba pláne nem fér bele, jó volt a szigeten (is) és kész.
- A tenger örök elvágyódás, azonban vissza kell térnem a szárazföldre, vár három novella, két recenzió, egy tárca és egy interjú, nem mellesleg az ókor óta napi minimum kilenc órában hivatalnok vagyok.
- Generation gap: megbeszéled a fiatalemberrel, hogy találkoztok fél hatkor a bejáratnál aláírni a papírokat, háromnegyedig vársz, majd felhívod, mire ő azt kérdi, hogy merre vagy – de hát itt vagyok fél hat óta, ahogy megbeszéltük; ja, azt hittem, még megcsörgetsz, ha ideérsz.
- Nem tervezett oda-vissza villámút Siófokra, késő este is fülledt idő, ha Márai lennék, azt írnám panaszos gőggel a naplómba, hogy sirokkó, majdnem látom a Balatont, de nincs kedvem elmenni a partig.
- Fojtogató hőség, ragacsos ing, forró levegő, világvége.
- Reggel felhőszakadás, a hőség után végképp jólesik a biciklizés a zuhogó esőben, a jövő évi regényre aláírva a szerződés.
- Szabadság, egyenlőség, testvériség, Andrissal a kocsmában, helyesebben előtte, az utcára helyezett székeken: cseh sör, magyar zsírosdeszka mellett, világmegváltás nélkül, ellenben igazán mély és mélyen igaz, őszintén intenzív és intenzíven őszinte (ritka) barátság.
- A szombat nem várt kérdése: te időképes vagy köpönyeges vagy? Internetes meteorológiai oldal ide vagy oda, mindenütt rohadt meleg van (ez már két mondat, bocs).
- A forróságra (lásd: sirokkó) tekintettel nem akartam elmenni otthonról, mégse bírtam megállni, merthogy a Facebookon a Beatles-rajongók körében körbefutott a hír, miszerint a Lidlben a kisautók között 799 forintért tenyérnyi műanyag sárga tengeralattjárót kapni, nem kellett messzire tekernem, a második boltban már volt, elhoztam mindkettőt, az egyiket kibontom, a másik bontatlan marad, ez a rögeszmés gyűjtőszenvedély.
- „Délután átjön hozzánk a vejem” – szokni kell a helyzetet, hogy amikor hazaérek az átforrósodott irodából, a nagyobbik lányom egy szimpatikus fiatalemberrel üldögél a kanapén.
- Hosszú évek óta sokak meggyőződése, hogy én „annak” a Benedek családnak a leszármazottja vagyok, egynek mindenképpen, ezen a kora estén viszont egy izgalmas beszélgetés Elek apó ük- és Marcell dédunokáival.
- A nap újrafelfedezése a búrkifli, köszi, Peti és Milán!
- Ebben a hónapban 9 éve, hogy városszerte mindenfelé biciklivel járok, hóban, esőben, kánikulában; praktikum: ezzel lehet a leggyorsabban és legkönnyebben Budapesten belül bárhova eljutni, na és a mozgást, a sportot is be tudom ezáltal a sűrű napjaimba illeszteni, próbálom lenyelni, hogy ebben is nemegyszer politikát látnak, aki biciklizik, az sokak szemében állást foglal, ami igaz is, állást foglalok, fellengzősen szólva a jövő, de legalább annyira magam mellett.
- Vihar a Népszigeten, mintha egy Verne- vagy egy Aszlányi Károly-regény címe lenne.
- Tomival pakolunk a józsefvárosi lakásban, a házban, de az utcában is szó szerint megállt az idő, persze korántsem a könyvek és a vinillemezek miatt.
- Jó film az Oppenheimer, azonban a szuperlatívuszokat talán nem érdemli, megrázó pedig inkább azok számára lehet, akik eleddig nem voltak teljesen tisztában az atombomba lényegével, érdekes, hogy a tévében a nyolcvanas években vetített sorozatot nem emlegetik a mostani film kapcsán, pedig legalábbis én viszonylag jól emlékszem rá – az meg például dramaturgiai hiba, hogy a hajnal 5:30-as kísérleti robbantást a mozi teljesen sötétbe teszi, holott ma is megtapasztalom, hogy július közepén olyankor már minimum pirkad, de inkább világos van, persze ez legyen a legkevesebb.
- Mai egymondat egy recenzió elé: „Rosszkedvű időket élünk, idegesek, frusztráltak, és emiatt nemegyszer dühösek, sőt agresszívak vagyunk, már például pusztán azáltal, hogy nap mint nap biciklire ülök, az utakon találkozom a gyűlölködés valamilyen megnyilvánulásával”.
- A Szabadság hídnál fölbukkan a Kisfaludy gőzös, épp egy hipermodern szállodahajó mellett halad el, megkapó látvány a régi és az új, ösztönösen nyúlok a telefon után, hogy fotózzak, posztoljak, aztán megáll a mozdulat, elhatározom, hogy most tényleg megélem a pillanatot.
- Ja, hát az én számban is szaporodik az idegen anyag, megkaptam a második koronát – de az is lehet, hogy a harmadikat, gyorsuló idő, nem is lehet számba venni.
- Szerkesztői kérésre megzenésítek egy esszét, átgyúrom novellává, a szerkesztő úr postafordultával visszaír, hogy ez mennyire remek anyag (tényleg jobb lett), benne van Petőfi vitéz vezére, dicső tábornoka, csak a véletlen hozza így, de nem sokkal később Petivel cseh sört iszunk a Bem moziban.
- Az általuk megadott határidő után pár perccel megyek a megrendelést átvenni a fordítóirodába, keresik a dossziét a polcon, nem találják, utánanéznek a gépen, az adminisztrációt intéző munkatárs kétségbeesetten átlohol a szomszéd irodába, fojtott hangon szentségel, visszajön, és azt mondja, tíz perc múlva kész – elfelejtették, vagy nem tudom, de ettől megint az az érzésem támad, hogy lassan, de biztosan csúszunk szét mindannyian.
- Másutt is elmondtam már: amikor a Föld megmentéséről beszélünk, valójában az irhánkat szeretnénk menteni, a bolygó túl fog élni bennünket, üstökösbecsapódás, jégkorszak stb. után az a pár ezer év, amelyet az ember itt töltött, csupán átmeneti kellemetlenség volt neki.
- Az első megjelent novellámnak az a címe, hogy Az utolsó emberöltő, tizenhét éves voltam, amikor írtam, benne van az is, hogy divatosak lettek a skandináv tengerpartok, ma olvasom, hogy az emberek hamarosan oda fognak járni nyaralni, a Mediterráneumban már most pokoli a forróság, cudar dolog vátesznek lenni – a Honvéd viszont némi mázlival nyer az NB II. első fordulójában.
- Nemrég olvastam egy interjút egy kutatóval, azt mondta, hogy az emberben még javarészt az állati gének dominálnak, elsősorban enni, menedéket szerezni és szaporodni akar, a hosszú távú túlélés szándéka legföljebb valahol a távlatokban mutatkozik meg előtte, a carpe diem erősebb, márpedig amíg ez így van, addig a bolygó megmentéséről szóló üzenetek csupán hangzatos szép szavak maradnak, keserű hangulatban ér véget a július; egy fiatal írókolléga azt kérdezi, hogy vagyok, aztán kiderül, hogy ő is ugyanilyen nyomott, nem tudjuk az okát, vagy nagyon is.
