Abban az időben Fóbot meglátogatta egy régi ismerőse. Ezzel az ismerőssel annak idején távolról rokonszenveztek egymással, de csak mostanában kerültek közelebbi kapcsolatba. Az ismerős azt mondta, felkereste, és felkeresi további régi ismerőseit is, hogy megtudja, mi történt velük azóta. Mióta, kérdezte Fób. Azóta, felelte az ismerős, amióta nem láttuk egymást, amióta más vidékre költöztem, amióta elváltak egymástól életünk ösvényei. De végül nem Fóbot kérdezte arról, mi történt vele, amióta elváltak életük ösvényei, mesélné el, most, hogy ismét összeérni látszanak, hanem inkább ő maga mesélt. Pontosabban útnak indult a múltjának zegzugos ösvényein az emlékei között egyre beljebb, egyre kisebb ösvényekre, mellékutakra tévedt, és Fóbnak az volt az érzése, ahhoz kell ő, hogy mintegy lelki kezét fogja a másiknak, ha tévútra vinné lelki lába, és végleg belegabalyodni látszana abba, amit a hajdani életének nevezett.
Fób máskülönben úgy találta, hogy már nagyon is bele van gabalyodva, mint aki csak véletlenül bukkan fel a jelen felszínére, amely, mi tagadás cseppet sem vonzó a számára. Mert mélységesen hisz abban, hogy minden, ami fontos lehet, már megtörtént, és a jelenben nincs egyéb tennivaló, mint hogy szépen kikeresgélje az összetartozó részeket és összeillessze őket, és így szépen kirakjon egy kerek egész, egyenes vonalú történetet, amely fölé oda lehet írni: „Egy boldog élet – és tartozékai”. De miért tartozékai, kérdezte tűnődve Fób, de aztán másik értetlen arcát látva rájött, hogy bizony, a felirat csak az ő elméjében bukkant fel a hallottak hatására, amik egyébként nagyon is kellemesen hatottak rá, kár lett volna tagadnia, szerette ezt a múlt időben barangolást – egy ideig.
Mások viszont az úgynevezett múltról szívesen beszélve sokszor körbejárják, és fényesítik a megfeledkezés sötétjéből kiragyogó hazugságokat, de elnémulnak, amikor tényleg vallani kellene arról, hogyan is volt. Mert nem merik tudni, mert szégyellik mondani, mert már olyan jól átalakították, hogy maguk is elhitték, és dührohamot kapnak a kérdéstől is, mert hogy jön ahhoz bárki, hogy olyasmit akarjon látni, aminek a sorsa az örök sötétség kell legyen. Rendben, de akkor megbocsátás az nincs. Így halsz meg a hazugságaid kifényesített oszlopai között, süllyedsz a sötét valóságba, és nem leszel. Ahogyan persze az sem lesz, aki felemelkedik a fénybe, és az sem, akit a poklokra juttattál. De hát mi is lehetne a pokol végül, ha nem önmagadnak?
