Áfra János: Szemfényvesztő januári éjszakák  

             

1.

Hogyha nem alussza át az ember a tűzijátékropogást, az év első napja rögtön kettészakad. Sikerül úgy időzíteni, hogy éppen éjfélkor pukkanjon a dugó a kezem alatt, aztán Polaroid-képek csattannak, és a társaság kisebb részekre esik – a vájtfülűek a szobába vonulva szakértenek egy JBL hangfal előtt, a cigizők az erkélyen toporognak, én pedig a konyhaasztalnál próbálom követni a dúlákról és a szülés után hálapénzről szóló eszmecserét. Amikor aztán a fejem hátra nyaklik, bemegyek inkább leheveredni, éppen Deák Bill Gyula szól egy olyan korból, amikor még képes volt a hangokat tisztán kiénekelni. „Rossz vér, rossz vér” – hallgatom ágyba borulva, aztán néhány perc után elkap a köhögés, és a konyha felől hallom, hogy így járnak mások is. Valaki véletlen rámarkolt egy kabátzsebbe rejtett gázsprayre, és ez kellő lendületet ad ahhoz, hogy másokkal együtt meginduljunk mi is hazafelé Szuszival, rápihenni a máris kettétört nap következő felére.

Az év első ébredése sem nehezebb, mint a többi, csak épp túl korán érkezik, a fény és a friss emlékek permetével. A Gúti-erdőben tegnap lejártuk előre a mai sétaadagot, a szarvasok és őzek barátjának éreztük magunkat, pedig csak zavaró tényezők voltunk, menekültek előlünk a vadak, akiket szeretnénk a barátunknak tudni. Sokszor csak ülök napokig a dolgozószobában, de most, a csontjaim – és különösen a hátam – egészsége érdekében elhatároztam, hogy visszatérek az edzéshez, amellyel egy kéztörés miatt hagytam fel. Ma még nem tudom rávenni magam, ahogy arra sem, hogy átvezessem az idei naptárba a már előre feljegyzett tennivalókat, pedig már lenne bejegyzés a következő évre is.

Szinte egész nap a Forrásba készülő Balogh József Kristóf-interjúval szöszölök. A művésszel folytatott beszélgetés hanganyagának egy részét programmal konvertálom át szöveggé, de mivel egy kávéházi háttérzajos katyvasz az egész, a húsz oldalnak majd a kétharmadát ki kell húzni, összehegesztve a szilánkokat értelmes mondatokká. Megörülök, amikor visszahallom, ahogy Kristóf a krónikásának nevez, de kihúzom. Mikor rosszabb passzban volt, biztattam, nehogy félbe hagyja a festést, hamarosan be is indultak a dolgai. Leginkább festőként is ismerik, pedig a debreceni Medgyessy OKJ-s szakképzésén és a Képzőn is grafikát tanult. Év végén, amikor beszélgettünk, párhuzamosan négy budapesti galériában voltak kint a munkái, egy időben meg is tudott élni a képeladásokból, és megint ez a terv. Néhány éve már előkészületben volt az önálló kiállítása a debreceni B24 Galériában, amikor bezárták, és vele együtt a Sesztina Galériát is, ahol annak idején először találkoztam a melóival. Idén végre kárpótolja az élet, hiszen a MODEM-ben lesz önálló kiállítása, amely a maszkulinitásra, tehát a férfi társadalmi szerepeivel kapcsolatos kérdésekre koncentrál majd. Néhány éve álmodni sem mert volna erről, és most tessék, pedig csak idén tölti a harmincat.

 

Még sötét van, amikor kiélesedik a tekintetem, pedig a telefont sem hoztam be az ágyba. Legalább néhány órát sikerült egyhuzamban aludni, ez is adomány. Este a szemfáradtság miatt második nekifutásra sem tudtam végignézni a Mátrix első részét, úgyhogy most folytatom, sőt, mire Szuszi felébred, már belekezdtem a második részbe is. Hamann tanácsnok éppen azt ecseteli az elcsendesült Zion fölött széttekintve, hogy nem szeret aludni, Neo pedig úgy van ezzel, ahogy én, szívesen tenné, de nem tud. Meglepetésére az elöljáró azt mondja, ez jó jel, mert azt mutatja, hogy valóban élő ember. Az élő emberek már csak ilyenek, addig szenvednek az álmatlanságtól, míg végleg el nem alszanak.

Letisztázom az interjút, majd ráveszem magam, hogy rendbe szedjem az idei naptáramat, külön kutakodom a közeli barátok születésnapja után – ahogy öregszünk, egyre jobban kell figyelni egymásra. Ebédre Szuszi hagymalevest főzött, kiegészítem egy kis rántott sajttal és rizzsel, közben rám ír egy régi edzőtárs, hogy a Facebook algoritmusa valamit nagyon elszámolhatott, mert öt éve nem fogott a kezébe könyvet, most mégis feljött neki hirdetésben a Könyves Magazinnak írt kisprózám. Egy OTP-s dolgozó gyerekkori kívánságára írtam a szöveget életem eddigi legjobb szépirodalmi honorjáért, az ünnepi időszakban jelent meg, ezt pörgetik még mindig, nyilván a bank megbízására.

Gondolkodom a következő félévi óraterveken, aztán szerkesztési feladatok megint, főképp Pauljucsák Péter kötetével dolgozok. „Neked, / aki csak annyit kértél tőlem, / égj el, fiam.” – felkavaró mottóval szakítja be az ajtót a kézirat, de előbb a kimaradt verseit veszem elő, amelyeket csak azután küldött el, hogy megkapta az első korrektúrát, majd nekilendülünk a kérdéses szöveghelyek átbeszélésének. A Parnasszus Kiadónál fog megjelenni, a cím még átgondolás alatt. Sajnos Péter MacBookon dolgozik, így a korrektúrázott Word-doksival kicsit meggyűlik a bajunk, de egyébként a változtatási javaslatok többségével egyetért, a rugalmasságának hála elég jól haladunk. Csak a kevésbé eredeti verscímek újragondolása adja fel a leckét – vallja be. A kötet apropóján a kiadást övező kérdésekről, illetve személyesebb ügyekről, terhelt családi viszonyokról is szó esik, adja magát a szövegek miatt. A háromórás telefonbeszélgetésünk jó hangulatban zajlik, mintha régi barátok lennénk, pedig személyesen még nem találkoztunk soha, és csak most halljuk először a másik hangját, de megnyugtató, ami ebből kiderül.

 

Interjú letisztázva, leadva, a MODEM-es Határkor-kiállításhoz kapcsolódó katalógusok anyaga tördelésre előkészítve, elsősorban az Alföld-szerzőkkel folyik a levelezés beérkező és várható kéziratokról. Év elején megindul a szövegfolyam, új lendületet vesznek a szépíró férfiak, főleg ők. Van, aminek örül, van, amitől elszontyolodik a szerkesztő. Mondjuk az tud fájni, amikor egy járatlanabb szerző a kritikai észrevételek bárminemű megfontolása nélkül, levélfordultával folytatja az ostromot. Vagy az, ha kiderül egy fontos szerzőről, hogy éppen veszélyben az egészsége, például szívműtétre készül, ahogy most Takács Zsuzsa. Van kiért aggódni megint.

Ma nagy elhatározással összejön az edzés, a hátfájás is motivál, mell-bicepsszel kezdek az elhagyatott törzshelyemen, amely személyzet nélkül működik, fű alatti klubként, csak egy beléptetőkártyát adnak a tagoknak, és mindenki szabadon jöhet-mehet. Eddig ötezer forint volt a bérlet, most hatra emelték – így is a szokásos ár fele-harmada. Régi alapfelszereltség, hátfájós bölcsészeknek megteszi. Tavaly ilyenkor a januári késő délutánok a fogadalmak miatt pörgősebbek voltak, most mintha kisebb lenne a lendület. Mielőtt végeznék, betoppan az előző nap rám író futársrác, heccelve fejemre olvassa, hogy már megint feljött az OTP-s hirdetés. Nem merek rákérdezni, elolvasta-e a rövidke szöveget, aminek azt a hangzatos címet adtam, hogy A várakozás dicsérete, felesleges. Régebben közösen edzettünk, de ő fejlődni, növekedni akart, én pedig csak jól érezni magam a bőrömben.

Kinyomtatom a Pauljucsák-kéziratot, a verseket elrendezem, már csak néhány szövegnek nem találom a helyét, egy-egy írásból kerülnek elő a – távlatosnak látszó – potenciális kötet- és cikluscímek. Imreh Sándor képzőművész is keres közben egy tervezett katalógussal kapcsolatban, amihez szeretne bevezetőt tőlem, de lehet, hogy interjú lesz helyette. Grecsó Krisztián küld részletet a készülő regényéből, amivel nem halad túl jól, de azt ígéri, máshová később sem ad belőle már, szívszorító történet.

 

4.

Az egyik költő barátomtól megkapom az új kötetét, amelynek ő van a címlapján, megüzeni álomban, hogy ezzel jár majd iskoláról iskolára. Szuszi, amikor mutatom neki a borítót, jellegzetes gesztusával felröhög. Aztán vágás, és már egy buszhoz rohanok, éppen elindulna, amikor belefarol egy másik jármű az oldalába. Szépen megkarcolja, de így legalább még fel tudok pattanni. Fent fiatal fiú magyaráz egy ellenőrnek, próbálja behazudni, hogy diák, de már kiderült, hogy hamisak az iratai. Megint új hely és helyzet, hatalmas kastélyban vagyok, amibe mély árkot ástak, a szélébe kapaszkodva lenézek a beláthatatlan mélységbe, de nincs bennem félelem, a fapadlózat alatt feltűnik egy ember. Később a völgy túloldaláról nézem, ahogy lebontják az épületet. Végül csak a parketta marad a szikla tetején. Azon gondolkodom, vajon ott lélegzik-e még az a közelebbről meghatározhatatlan valaki, akinek nem láthattam az arcát, mert a másik irányba fordult összegubózva, meztelen, és én nem léptem oda hozzá.

Mennyi minden elromolhat egy emberi testben. Újra meg újra eszembe jut Takács Zsuzsa, akit ma műtenek, utána, ha jobban lett, küldeni szeretné a friss írásokat. De most a legjobb verseknél is fontosabb, hogy jól működjön a test. Ha nem edzek, azért fáj a hátam, ha edzek, azért. Minden porcikámban érzem a tegnapi mozgás hatását. Kistinédzser koromban kezdődtek az ízületi problémák, és sajnos a csontritkulás is akkor jelentkezett. Nem étkeztem túl tápanyagban gazdagon, és olykor a téli éjszakákat is fűtés nélkül vészeltük át akkoriban. Hálás vagyok, hogy ma már nem fenyeget ilyesmi. A haláltól nem félek, de az szinte minden nap eszembe jut, hogy szörnyű lesz, ha egyszer visszafordíthatatlanul megnyomorodom, és mégis élnem kell tovább.

Délután nagy beszélgetés a régi gyerekkori barátokkal, az egyikük, Veres Balázs nemrég nyitotta meg az Aranytölgy Kávézót a Debreceni Református Nagytemplom mellett. Sokat ventilál velünk az ezzel kapcsolatos ügyekről. Arról végül sajnos nem sikerült meggyőzni, hogy az emblematikus épület replikái már közhelyszámba menően túltengenek a város közterein, ezért jobb lenne, ha nem köszönne vissza a falakról is odabent. Meg hát egyébként is, csak ki kell nézni az ablakon, hogy lássa az ember az igazi épületet, akkor meg minek. Ettől függetlenül igényes, stílusos a hely, letisztultságot sugároz a minimalista berendezés, kényelmesek a fotelek, és halk jazz szól minden napszakban, ez lett az új törzshelyem.

Ma éjszakába nyúló szerkesztés, levonatolvasás, fülszövegfogalmazás, valahogy így: „Az élő könnyedén válik élettelenné, az élettelen pedig váratlanul élővé Pauljucsák Péter első verseskötetének szövegfolyamában. Párhuzamos és egymásba ágyazódó valóságok, alternatív igazságok, egymásnak feszülő vagy épp összeérő narratívák, történettörmelékek, álmok az álomban, képzettársításokból kibomló szikraszerepek villannak fel az olvasó előtt. A tűnő azonosság parádéja ez, amely »ágy alá döglött szörnyek« között zajlik, »synthwave színek« lüktetésében, de a tér bármikor elszürkülhet hirtelen. Lezárhatatlan bolyongásra hív ez a líra az épített és a természet által adott terek egyformán uralhatatlan környékeire, rejtett járatok és erdők mélyére, amelyekből állatok, emberek, gépek vagy épp csodás lények léphetnek elő bármikor, váratlan események sorozatát indítva el. Anya és apa hullámai közt sodródunk – a teremtő sötét tengeren, amely mindent magába nyel, és az éltető Nap fénynyalábjain, amelyek képesek felperzselni városunkat.”

 

5.

Most nem a szokásos módszerekkel gyötör az álmatlanság, ezúttal az izomláz miatt ébredek meg minden önkéntelen mozdulatra. Futóversenyen vagyok, először a földön, majd jégen szaladok, de olykor-olykor beszakadozik alattam a talaj. A kásás hóléből is sikerül lendületet venni, így nem süllyedek el. Hogy hányadiknak érek célba, nem tudom, nem is érdekel, csak ne fájna úgy a karom – ránézve észreveszem rajta a kibomló fáslit. Ahogy elkezdem lefejteni, meglátom, hogy hol a bőr felső rétege vált fel vörös foltot hagyva maga után, hol pedig egészen behólyagosodott a felszín. Körbe mutogatom, mintha büszke lennék rá. Hirtelen betoppan az eseményre Will Smith, és táncolni kezd, majd hárman abban a megtiszteltetésben részesülünk, hogy kezet foghatunk vele, csakhogy én kerülöm az érintését, nem szeretném, hogy letépje a felé nyúló végtagot. Alighanem az Isaac Asimov-kötet alapján készült Én, a robot című film az asszociáció kiindulópontja, amelyben a színész egy baleset miatt karját elvesztő, kiborggá alakított nyomozó szerepében tűnik fel. Mivel keresztfiam érdeklődik a disztópikus sci-fik iránt, karácsonykor ajánlottam neki, hogy nézze meg. Ajándékba az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című Philip K. Dick-könyvet kérte tőlünk. Egyébként programozó informatikusnak készül, nem állnak tőle távol az összeesküvéselméletek sem, és nemrég elgondolkodott azon, hogy lefejleszt egy mesterséges intelligencia alapú programot, amely kifejezetten az én stílusomban generálna szövegeket.

Az ébredés reményteli. Hosszú tervezés után végre egy közös hosszú hétvége a Zemplénben Szuszival, út közben csodáljuk a fagyönggyel borított fákat. A néphiedelem szerint fagyöngy alatt csókolózni az örök szerelmet hozza magával. Nem akarom megzavarni a sofőrömet, de azért a megfelelő pillanatban puszit nyomok a szájára. A fagyöngy zölden égő gömbjei miatt a lombjukat vesztett téli fák olyanok, mintha második életüket élnék, és ez a második élet némelykor szebb is az elsőnél, de legalábbis különlegesebb, mert színt hoz a szürkeségbe, miközben látni engedi a kanyargó ágakat. Ezt a lenyűgöző félparazitát, a fagyöngyöt, amely a fák ágain élősködik, latinul „Viscum”-nak nevezik. A „viscus” kifejezést a belső részekre, a lényegre használják, és utalhat a méh gyümölcsére is, vagyis a gyermekre, amely az ösztönök szintjén gyönyörűséget ígér, hogy felépülhessen egy másik test erejéből.

A Tokaji Kávépörkölő Manufaktúra és Kávéházban felbosszantom magam egy újság aktuális propagandacímein, ám találok az asztal alatt néhány jó verseskötetet, ezeket olvasgatom inkább, amíg a helyi specialitásnak számító kurkumás „napfény íze” kávénkat iszogatjuk. Sárospatakon hosszabban sétálgatunk, a református kollégiummal szembeni szoborparkban haraphatóan friss a levegő. Csokonai mása előtt a költészettől megrészegülve csókolózó fiatal párba botlunk. Meg is ebédelünk olyannyira kedvelt kisvárosomban, aztán utazás tovább, forrásvizet iszunk az erdő szélén, majd megérkezünk Erdőhorvátiba, a családi nyaralóhoz. A kertben üldögélve a tavaszt idéző napsütésben tényleg lelassul az idő. Aztán takarítás, mosás és önkéntes szemétszedés a patakparton – egy zenélő funkciójától már megfosztott repülőgép, egy neonszínű pohár és egy krokodilfogsor a zsákmány legjava, persze az utóbbi is műanyag csupán. A ház kertjéből a Vég-hegyre látni, lába az út túl oldalán kezdődő patakba ér, egy kanyargós úton szőlőtáblákhoz jut az ember. Néha ásványgyűjtők és kincsvadászok kóborolnak erre különféle kristályok és ősi leletek után kutatva, de ezt csak a szomszédok elbeszéléseiből tudjuk. A fák között fentebb szarvasok járják a csapásokat. Úgy tartják, hogy a tatároknak ellenszegülőket erre a helyre hordták fel kivégezni. A kertben állva elképzelem, hogyan gurulna le ezen a meredek lejtőn egy emberi test.

Este még szerkesztés, például Tőzsér Árpád verseivel dolgozok, nemrég írta, hogy elkapta a Covidot, az ő korában ez már nem játék, de szedi a gyógyszereket szorgalmasan, és láthatóan nem lanyhul a költői lendülete, a múlt és a jövő hozományai felé egyként nyitott észjárást tükröznek versei. Pauljucsák Péter hív telefonon, ütköztetem a különféle kötetcímötletekkel kapcsolatos érveket és ellenérveket – a „Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük” és a „Kegyetlenül nyugodt noktürn” is hordoz kockázatokat –, végül abban maradunk, hogy gondolkodunk még, bőven van idő, de talán ezt is csak a falu csendje mondatja velem.

 

6.

Ruhákat válogatok le felajánlásra egy idegen házban, az idegen ház ismeretlen elrendezésű szobáiban, vándorlok egyik után a másikba. Aztán csoportosulások egymás mellett, végeláthatatlan szakadék felett, ahonnan belátni a mindenséget. Erről a magaslatról tekintünk szét egyesülve, előttünk lebegő digitális térkép, bele-beleközelítünk, hogy rendben van-e a világ, amit teremtettünk magunknak. Ellenőrizzük, mielőtt nekiindulnánk. A részleteket vizsgálva elégedetten bólogatunk. Valaki csirkelábból faragott éles tollat ajándékoz nekem, amellyel nem csak írni lehet, de szúrófegyverként is kiválóan használható.

Régen aludtam ilyen nyugodtan, és reggel mintha nem is akart volna felkelni a Nap, a sötételőn alig ütött át a fény, a parasztház szobája szürke maradt. Kint esik, a dombok és hegyek tetejét köd és felhő borítja. Háromszázegynéhány méternél nincsenek magasabban ezek a csúcsok, most mégis összeérni látszik a szilárd és a légnemű homálya. Aki ég és föld között a határokat keresve feszeng az átlépésre készülve, alighanem a lényeget véti el.

Ma ellátogattunk Európa mértani középpontjához, Tállyára, ahol egy fából faragott nagy madár eteti kicsinyeit. Az ukrán Volodimir Scsur által készített, vertikálisan meglehetősen elnyújtott szobrot, amelynek a lábánál macskakőből kirakva Európa kicsinyke torz mása terül el, a leírások főnixnek nevezik, a mellkason látható hasíték alapján azonban a madár akár elvékonyított csőrrel ábrázolt pelikánnak is tűnhet, amely fiókáit – a Krisztus iránti szeretet és önfeláldozás szimbólumaként – saját vérével táplálja.

 

„Amikor elhagyjuk a földet, a boldogság is elhagy bennünket.” – írja Biung-Chul Han A föld dícséretében, és itt a kert virágaira, a földdel való közvetlen kapcsolat megszűnésére akar utalni, én viszont inkább a halálra gondolok, amely eszerint maga a megboldogulás lehetősége. Hiszen hogyan lehetne a földhöz igazabbul visszatérni, mintsem átadva neki önmagunkat testünk teljes valójában. Félni csak az élettől, az életbe vetve lehet. Azon túl nincs helye semmi aggodalomnak.

Reggelinél a mesterséges intelligenciáról beszélgetünk a szomszédokkal, akik a budapesti forgatagból menekültek Erdőhorvátiba, azóta a régi kutyájuk mellé még egy csapódott, alávetve magát a nagyvárosi állatnak. Azóta jórészt a kertben élik napjaik, miközben digitális szobrászattal, grafikával foglalkoznak, fantasy szerepjátékok félelmetes szörnyeinek a teremtői. Főképp külföldre dolgoznak, de az újabb technológiai bumm az ő munkájukat is kezdi feleslegessé tenni, máris érzik, hogy kevesebb a megrendelés.

Hazafelé megállunk félúton. Keresztanyámék Görbeházán a disznóvágásról mesélnek, eljött valaki segíteni, cserébe Jóska is segített neki a tetőépítésben. Ezt hívták régen kalákának? Jóskát a keresztapámnak is nevezhetném, de a második férjségéből adódóan ez huszonöt év után sem jön a számra. Babgulyást eszünk és rakott krumplit. Keresztanyám a gyári munka mellett a római katolikus templomba jár harangozni, az ő édesanyja is ezt csinálta évtizedekig. Csak az élet lehetséges együttállásai ismétlik magukat bennünk, és ezt talán könnyebb is elfogadni, ha az ember nem gondolja túl az életet. Jóska a telepről mesél, télen sem áll meg a munka, főképp a bedöglött traktorokat szerelik. Kínosan feszengünk, mert pálinka helyett hoztunk nekik. Előkerül egy régi kép keresztanyu édesanyjáról és az enyémről. Szuszi rácsodálkozik, hogy úristen, anyukám szakasztott olyan, mint Erika. Mégis milyen távolra száműzték őket egymástól a nehézségek. Erika a nővérem, és retteg attól, hogy talán akaratlanul valaki más életét éli tovább, egy olyan életet, amelyet mindig is el akart kerülni.

 

8.

Az előző évet az egyik utolsó költőfejedelem, KAF halálhírével zártuk, ez az év pedig Ferdinandy Györgyével indul, akit floridai otthonában ért a vég nyolcvannyolc évesen. Mit lehet tenni, most már így telik el az élet, fel-felvillannak az idővonalon az újabb és újabb elsötétült nevek, amíg sorra nem kerülünk mi is, apropót adva, hogy az emberek elmerengjenek a saját végességük felett. Gyurival és kubai származású feleségével, María Teresa Reyesszel, akivel sokat dolgoztak együtt műfordításokon is, az első Hajdúböszörményi Írótáborokban ismerkedtünk meg. Jó hangulatban teltek rövid beszélgetéseink, később még a fordítás ötletével is megkeresett, kérte, hogy postázzak neki kötetet, de talán épp a betegség okán feledésbe merült ez a dolog már évekkel ezelőtt. Emlékszem, hogy vívódott annak idején, belépjen-e az Magyar Művészeti Akadémiába, és végül 2013-ban megtette, de közben távol maradt a kultúrharcot övező napi diskurzustól, csak egy-egy feljegyzésében összegzett távolságtartó iróniával, lereagálva saját közvetlen megéléseit.

Bár az Aranytölgy előtt akartunk találkozni, Juhász Tibi A torinói lót idéző szélforgatagra hivatkozva végül inkább bent várja meg, hogy megérkezzek, nem szokásom késni, de ő még így is gyakran érkezik hamarabb. A halk jazz épp megfelelő hátteret biztosít a mulandóság miatti révedezéshez. Miután év végén – Reményi József Tamást követve – váratlanul elhunyt Kovács András Ferenc is, erőteljesebben érzem a csontjaimban a hideget. Az eltávozottaktól indulva a maradók nehézségeihez érkezünk meg, ahhoz, hogy milyen más világ van, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Itt tengődünk harminc és negyven közt, de még nyitott könyv, merre halad az életünk. Nem lehet eleget dolgozni ahhoz, hogy biztos legyen a holnap. De ha a holnap az is, mi következik azután? Sem az egyetemeken, sem a szerkesztőségekben nincs esély státuszhoz jutni, hát szétszakadunk ezerfelé aprópénzekért, és végül épp arra jut a legkevesebb energia, ami miatt botorkálni kezdtünk a kultúra forró égövein, szomjúhozva az írás után.

Levelet kapok Selmeczi Bea dramaturgtól, aki a Magyar Kultúra Napjára csinált egy versösszeállítást a Vörösmarty Színházba, tőlem is beválogatott egy szöveget, sajnálattal tudatja, hogy jogdíjat nem tudnak fizetni, de szeretettel várnak. Mennék szívesen, de akkorra már fixálva van egy tárlatvezetés. A rendező a Toldit régebben lenyűgözően adaptáló Horváth Csaba, aki év végén feltűnt a MODEM-es tárlatvezetésünkön, amikor a Határkor című kiállítást mutattuk be a művészekkel, Tamus Istvánnal és Fátyol Zoltánnal. Száznál is többen voltak kíváncsiak a programra, a két héttel korábbi megnyitóra pedig háromszázan jöttek el. A helyi erők életre keltették az egyébként mostanában igencsak pangó és programszegény épületet.

A nyolcvanhathoz erősen közelítő Ágh István friss verseit olvasom, magával ragadó a sorok eleven lüktetése, miközben pedig a szavakon a halál árnyai ülnek. Érdeklődve keresek utána, mit lehet tudni a mindennapjairól, az első találat a Magyar Hang honlapján olvasható tavalyi beszélgetés, melynek a címe: Ez az egész ország összeveszett, haragban van. A halálról ezt nyilatkozza némileg rezignáltan: „Elhessegetni nem lehet. Nem kell külön rágondolnom, eleve bennem van.” A felesége elvesztéséhez köti ennek az érzésnek az elhatalmasodását. A kérdésre, hogy egykori pályatársai, mint Pilinszky, vagy épp a bátyja, Nagy László, hogyan fogadnák a kor viszonyait, így felel: „Pilinszkyt nem úgy érdekelte a kor, mint általában az embereket. Ő Istennel volt együtt. Bátyám meg kritikus lenne az egésszel. Talán a kezdetektől. A természetéhez ez illik. Hogy napi dolgokról mi lenne a véleménye? Azt tudom, hogy az igazságot keresné.” Érdekes egybeesés, hogy az interjú készítője az a Lakner Dávid, aki holnap engem kérdez majd, már amennyiben a MÁV is engedi, hogy időben Budapestre érjek.

 

9.

Nincs hó hetek óta, én mégis egy csendes falusi udvar közepén állva figyelem körbe-körbe forogva, ahogy olvad körülöttem, majd tömbökben leesik az alacsony tetőről az olvadó kása, ahogy szakadoznak a jégcsapok a verőfényes napsütésben, majd felébredek.

A vonat rendben célba ér, alig néhány percet csúszik, ami már szinte csodaszámba megy a tavalyi év végére kialakult káoszhoz mérten, amikor is az órás késések már-már természetesnek tűntek. Ha nem a fővárosban él az ember, egyébként is érdemes rászámolnia ennyit a várt menetidőre. Így most fél órát bóklászhatok, keresem a megfelelő helyet, végül egy kört téve visszaérek oda, ahonnan elindultam. A pályaudvarral szemben ülünk be egy kávézóba, Lakner Dávid nem kérdez alám, okosan, felkészülten kapcsolódik rá a válaszokra, kontextualizál, megnyit kapukat, érvel, érvelek én is, ha épp nem értünk egyet valamiben. Gondolom, a kérdéseit rövidre kell majd szerkeszteni a begépeléskor, hogy hozni tudja a szöveg a hetilaphoz illő dinamikát, pedig összetetten kommentálja a dolgokat. Aztán Szerényi Szabolccsal váltunk pár szót ugyanitt, aki marketingesként segített az Omlás népszerűsítésében, meséli, hogy rövidesen megjelenik az első verseskötete, és közben nagy erőkkel írja a doktoriját.

A Kalligram Kiadóba indulok egy megbeszélésre, személyes vizekre evezünk a kiadóigazgató Mészáros Sándorral, először látom elérzékenyülni, néhány napja volt KAF barátja temetésén Marosvásárhelyen, róla kérdezem. Több kivizsgálatlan betegségtől és belső küzdelemtől is szenvedett az elmúlt éveiben az utolsó költőfejedelem, a halála mégis váratlanul érte Sándort. A Libri könyvhálózatról történő leválásról, a kiadói helyzetről is mesél, a várható átrendeződésekről, amelyet a vásárlókedv pandémiát követő visszaesése eredményez. Ezt figyelembe véve örülni kell, hogy az Omlásból három hónap alatt elfogyott a példányok fele. Talán lesz második kiadás is, de azért ez nem egy könnyen emészthető könyv, úgyhogy nagy reményeket fűzni nem szeretnék. A költészet sosem volt, nem is lesz piacképes ügy. A Magyar Narancs Minimum 11-es sikerlistáján elért második hely azért mindkettőnknek kellemes meglepetés volt, éppen a december 7-i számban jelent meg, amelyikben Brückner János kiállításáról is írtak. A következő célállomásom ez, hiszen János munkáit kedvelem, és őt is különösképp, még Németországban barátkoztunk össze, amikor a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj miatt a Literarisches Colloquium Berlinben tölthettem egy hónapot – a Rítus kéziratán dolgozva –, később aztán úgy hozta az élet, hogy a Római Magyar Akadémián is egyszerre fordultunk meg. Fontos emlékeim ezek a találkozások.

A Magyar emberek tevékenységei című kiállítást Závada Péterrel együtt nézzük meg, először elsétálunk a helyszín mellett, aztán visszafordulva nagy nehezen megtaláljuk az apró feliratot, amit kerestünk: „Longtermhandstand”. Bencze Péter fogad bennünket, aki már huszonévesen nagy karriert futott be a galerista-műgyűjtő szakmában. Bár saját bevallása szerint a nulláról kezdte, ma hatszáz darabos kollekcióval rendelkezik, és tízezernyi műtárgy forog át a kezei alatt a különböző hazai és nemzetközi projektek miatt, pedig még csak a harmincas évei elején jár. A helyszínt olcsón bérli egy multimilliárdos német tulajtól, akiről nem mellesleg véletlen derült ki számára is, hogy nemzetközi hírű gyűjtő, csak épp nem a kortársakra koncentrál. Házigazdánk mesél arról is, milyen jó kilátásai vannak a nemzetközi piacon Oláh Mara Omarának, a magyarországi cigány festészet különleges alakjának, akinek a munkáival a képzőművészeti szöveghasználatot elemző disszertációmban én is foglalkozom röviden. A fiatal gyűjtő által felépített Everybody Needs Art brand nagyot ment az elmúlt tíz évben, annak idején megkért, nyissam meg a köréhez tartozó Fukui Yusuke kiállítását a debreceni B24 Galériában. Épp ekkoriban készültem Berlinbe, ezt hallva jött az ötlet, hogy összekötnek Brücknerrel.

A régi, fűtetlen épületben kialakított kiállítótérben egy polgári fürdőszobából videóinstallációs helyszín lett, a háló ablaka előtt pedig egy egyszerű használati tárgyakból – bútorokból és ruhákból –, valamint katonai fotókból összeállított installáció látható, a főszerep viszont mégiscsak a festményeké, amelyek vegyes technikával, de leginkább injekciós fecskendővel adagolva készültek. Különböző mértékben és eltérő irányokba elfolyó foltok idézik fel a régi korok felvételeit, produktív dialógusra lépve a nagypolgári lakásbelső klasszicista díszítésével.

A kiállítás után még elmegyünk a Kiadó Kocsmába Závada Petivel, és arról beszélgetünk, mennyire nehéz az embernek folyton újragondolni önmagát. Úgy érzi, az irodalmi közegben mindenki azt hiszi, hogy nagyon benne van a tutiban, ezért sokkal bátrabban nekifeszülnek, kritizálják, és senki nem számol azzal, hogy valójában mi is van a felszín alatt. A színházi szcénában megbecsültebbnek érzi magát. A méltatlan támadásokkal – érthető módon – nem tud mit kezdeni. Kevés ilyen alázatos embert ismerek. Mintha még attól is elszégyellné magát, amikor a pultos lány kifizeti helyette az italát, „rajtad nőttem fel, úgyhogy én köszönöm”, jelzi, vélhetően az AKPH-s időkre utalva.

Felkérés érkezik Pótor Barnabástól, hogy legyek a KULTolvasó Kör egyik alkalmának moderátora, a témát és a résztvevőket én találhatom ki. Háromnegyed óra beszélgetés velük, aztán közös műértelmezés a közönséggel. Az előző félév legnépszerűbb programja talán a Szegénységfogalmak az irodalomban és társművészetekben című esemény volt, amelyhez Tar Sándor A térkép szélén című novelláskötete jelentette a kiindulópontot. Büszke vagyok erre a közösségre, amely a KULTer.hu-t életben tartja, és friss energiákkal látja el azóta is, hogy már nem veszek részt aktívan a munkában. Tudom, hogy ez mekkora erőfeszítést jelent, pláne akkor, amikor még jelképes ellentételezés sincs. Attól tartok, ma már nem lennék képes erre az elvárásmentes önátadásra, a göcsörtös hétköznapok lemorzsolták rólam a lelkes idealizmust.

 

10.

Bár szinte nap mint nap elsétálok mellette, most járok először a debreceni vasútállomás mellett éktelenkedő toronyházban, amelynek tavaly ünnepeltük az ötvenedik születésnapját. Lenyűgöző, hogy fentről – a folyosó végi ablakokon át – ellátni egészen az egyetem főépületéig, sőt, azon túlra, a sűrű erdő közepéig. Az ország második legmagasabb lakóházát sokan a városi tér borzalmas sebeként kezelik, amelynek legalábbis a kitisztítására szolgálhatott volna a tavaly megjelent színes-szagos kiadvány, a 24 emelet, 24 történet, ám kissé ezt a projektet is elsiették egy pályázati elszámolás miatt, amit szépen jelez például az, hogy Szuszi nevét elírták a címlapon, ráadásul később még csak a szerzőknek járó tiszteletpéldányhoz sem sikerült hozzájutnia, mivel az ingyenes kiadványt gyorsan széthordták a büszke cívisek.

„Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?” – ez a naplórészlet lett a Tar Sándor életműve előtt kortárs művészeti reflexiókkal tisztelgő kiállítás meglehetősen hosszú címe, amely részben Don Tamás kurátori munkáját dicséri, aki ma végig is nézte velem a 19. emeleti 203-as lakásban installált anyagot. Amikor megérkezik, már az irodalmárokkal folytatott beszélgetéseit hallgatom egy karcosan zajos walkmanről. A Kádár-rendszer atmoszféráját megidéző, az ügynökmúlttal és a személyes küzdelmekkel számot vető anyag koncepciója igazán izgalmas, de aki nagyszabású, látványos műtárgyakat vár, csalódni fog – inkább az intim történetek, a narrálható életepizódok, a kibogozhatatlan, rejtelmes ügyek, bizonytalanságok tartják fenn a figyelmet. Szilágyi Lenke erkélyajtóra ragasztott szürke fotója a város látképére nyíló transzparens háttérrel igazán hatásos. Eredeti elgondolás szerint ez az erkélyajtóüvegre kasírozott fotó került volna a Szürke galamb című „bűnregény” címlapjára, meséli Don. Ezek a történetek, az ügynökmúlt, a szexuális orientációval kapcsolatos kérdések, a fotókon megmutatkozva rejtekező karaktert belengő misztikum is kellenek ahhoz, hogy érezzük a munkák súlyát. A debreceni fotóművész másik képén úgy ülnek egymás mellett a kor meghatározó költőjével, Petri Györggyel – aki ekkor éppen a Beszélőnek készített interjút a debreceni íróval –, mintha csak egymás mellé montírozták volna őket. Eljátszanak egymás mellett, akár az introvertált kisállatok, akik mégiscsak nagy vadak – Hekaté istennőnek a múlt és a jövő felé tekintő fekete kutyái. A fotós a harmadik, aki tekintetével a jelenben összefogja feszengő társait.

 

11.

Reggel a dolgozószobámból csodálom, ahogy a gyárkémény kiokádja magából fehér gőzeit, és mintha összeérne az ég felhőivel ez a világos sáv, amely ellebeg a szemben lévő tömbök felett, ilyenkor már ritkán látni működésben, vagy csak én nem szoktam rá felfigyelni. A hőerőmű kéménye a tőlünk egy hajításra látható magasházon túl, a Nagyállomásnál is távolabb áll, ahhoz viszont nem elég messze, hogy ne érezzem baljóslatú jelnek, ahányszor csak működésbe lép, teleokádva az éjszakát.

Ahogy reggel megnyitom a levelezést, az első küldemény Marno János három verse, megörülök neki, mert a tavalyi meghívásos Petőfi-költőverseny után erősen sérelmezte, hogy nem ért el helyezést, és végül visszavonta az Alföld pályázatára készült szövegét. Próbáltam lebeszélni róla, de leadta inkább a Kortársnak, ahol nyitóanyagként gyorsan meg is jelent. Ezután beköszöntött köztünk a majd egy év hosszúságúra nyúló csend, amit én törtem meg pár napja, érdeklődve felőle. Ő az utolsó, akivel még mélyenszántó levelezésbe bocsátkozhat az ember, megrágva minden lejegyzett szót, mert nála még a vesszőknek is súlya van.

Még tavaly kaptam a hírt, hogy Valastyán Tamás, a Debreceni Egyetem Filozófia Intézetének vezetője ír kritikát az Omlásról a Tiszatájnak, és – mivel a recenziós példányok kiküldése rám hárult –, voltam olyan ügyetlen, és egy félrededikált kötetet postáztam neki, amely még a könyvfesztiválról ragadt rajtam. Csak utólag eszméltem rá a kínos hibára, amit jóvá akartam tenni. Mára sikerült összehozni a könyvcserét, ebédelünk egyet a menzán, szóba kerül többek közt az általa vezetett intézet kényszerű költözése, az előző év végén elhunyt Vajda Mihály, aki korszakos gondolkodóként határozta meg a helyi bölcsészközeget. Amikor filozófia minoros voltam, már sajnos nem tanított. Nyugdíjba ment nemrég Angyalosi Gergely is, most pedig felkészül Hévizi Ottó, derül ki, pedig milyen jó visszaemlékezni azokra a Nietzsche-olvasó szemináriumokra, amelyeken gondos figyelemmel haladtunk egyik mondatról a másikra. Megtanított rendesen olvasni bennünket.

A rám bízott KULTolvasó Kör témájául a kortárs magyar költészet mitikus távlatait jelölöm ki, amelyhez Borbély Szilárd Bukolikatájban című művét adhatjuk ki olvasásra. Valastyán Tamás úgyis éppen a Borbély-monográfiája befejezéséhez közelít, Kovács Edward pedig a jelölt művel foglalkozik az eseménnyel hasonló tárgyban készülő disszertációja egyik fejezetében. Mindketten elvállalják a szereplést. Istenem, mennyi ideig el tud húzódni egy doktori védés, most még az egyik opponensem is csúszott a válasszal, úgyhogy a bizottsági tagokkal előre kijelölt időpont helyett majd újat kell kijelölni. Persze én vagyok a hülye, hogy ennyi ideig halogattam a befejezést, és hogy majdnem háromszor annyit írtam, mint amennyit ildomos – kínszenvedés lehet átverekedni magát a szövegen bárkinek. Alighanem részben a szégyenérzet vezetett végül odáig, hogy egyáltalán a védés kilátásba kerülhetett, attól tartottam, hogy egykori jeles tanítványaim – mint amilyen Edward is – hamarabb érnek e feladat végére.

Bódi Katalin érzékenyen hívta fel a figyelmemet az egyik képelemzésemmel kapcsolatos problémára, amely miatt Émile Zolától az Életörömöt keresem a szabadpolcon, de hiába, a könyvtáros sem találja, azt hiszi, hogy franciaszakos vagyok, próbálja kipuhatolni, mihez kellhet ez a periferikus mű. Próbálom elkerülni a magyarázkodást, de végül elmondom, hogy egy Vincent van Gogh-képen tűnik fel a kötet, és én pedig a képzőművészeti szöveghasználat kérdéseivel foglalkozom, felhúzott szemöldökkel bólint egy nagyot. Mikor rákérdez, kimondom a festmény címét, Csendélet Bibliával, és megfordulok, ott áll egy volt hallgatóm, kezében Nádas Péter Biblia című regénye, jelnek érzi, hogy épp ebben a pillanatban vette le a polcról. Végül előkerül a Zola-kötet, de bosszant, hogy csak helyben használható példány van belőle, olvasgatás közben írok az antikváriusnak, aki akkor érkezett a menzára, amikor mi eljöttünk Valastyán Tamással, még intett is felém, mintha a jövőbe látott volna, hogy majd később találkozunk, és kiderül, hogy van nála egy példány a kötetből, úgyhogy tényleg, irány az antikvárium.

Hazafelé menet a nagyváradi és debreceni képzőművészek együttműködésével megvalósult Madách 200 kiállításra is ellátogatok. A Partium Ház kirakatában az Újrajátszott Trianon társasjáték és az erősen áthallásos „Szeressük vissza Magyarországot!” felirattal körbefuttatott szívecskés párna csábítgatja befelé vagy épp készteti távolságtartásra az arra járót. A jubileum apropóján készült képek alatt Az ember tragédiája egy-egy mottóként választott szókapcsolata is olvasható. Erdős Mária Éva használta ki legszellemesebben az ebben rejlő lehetőséget: Lucifer Istennek szánt „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” mondata egy extraképességgel felruházott plüssállathoz társul. A játéklény szétcipzározott törzse látható felnagyítva, belőle műszerdoboz lóg ki – tehát a szíve-lényege, amelyet teremtője, az ember helyezett belé. Mari még akkor kezdett el realisztikus plüssöket festeni, amikor együtt tanultunk a Medgyessy festő szakképzésén, és ennek bizony már tizennyolc éve. Eltelt azóta egy fél élet, legalábbis a mi eddigi életünk második fele. Lucifer egyébként igen határozottan folytatja az Úrhoz intézett mondandóját az angyalokra mutatva: „Dicsér eléggé e hitvány sereg, / És illik is, hogy ők dicsérjenek. / Te szülted őket, mint árnyát a fény, / De mindöröktől fogva élek én.”

Hazaérve levélhalmok fogadnak, többek közt egy felkérés a Telex egyik szerkesztőjétől, Rácz Attilától, aki megnyerően azt írja, az Omlást olvasva nincs kétsége, hogy új hangot tudnék hozni a tárcarovatba. Este olvasok a nappaliban, mikor Szuszi ugrándozva átjön az örömhírrel, hogy esik a hó, áll az erkélyajtó mellett, majd behuppan az ölembe. Mostanában azt szokta álmodni, az esküvőnk körül lelépek valaki mással, mondja váratlanul. Régen még rettenetesebb dolgok történtek az éjszakai alteregómmal, Szuszi sokszor nyüszögött is miatta alvás közben, mintha kiabálni próbálna. Az együtt töltött közel tíz év azért adhatna végre neki némi biztonságérzetet.

 

12.

Ferdinand György utolsó könyvében, a tavalyi Örökségben így emlékszik vissza a gyerekfejjel megélt második világháborúra: „A környéken időnként eltűnt egy gyerek. Az a hír járta, hogy levágják és bedarálják őket a hentesek. Mi a gyümölcsfákon töltöttük a napot, de odalent a város éhezett.” Érdemes lenne emlékeztetni magunkat minden egyes reggel arra, hogy ma a világ számos pontján a gyermekek ugyanezt az elmeháborító rémületet élik meg, és sokan közülük még az álmaikba sem menekülhetnek előle.

Tegnapi hír, hogy több milliónyi bevándorló deportálásáról egyezkedtek a szélsőjobboldaliak az AfD politikusaival, már ők a második legnépszerűbb német párt. Ma hajnalban pedig az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – további nyugati országok támogatásával – légicsapásokat mért a síita iszlamista húszik csoportjára Jemenben. Ennek lehetséges közeledtéről már tegnap is olvasni lehetett. A világ legfontosabb kereskedelmi útvonalának helyet adó Vörös-tenger gázai háború által sújtott déli részét november végétől támadja az Iránnal szövetséges katonai mozgalom. Előbb egy brit tulajdonú teherhajót foglaltak el, majd amerikai hadi- és kereskedelmi hajókat támadtak meg drónokkal és rakétákkal. Az iszlamista mozgalom aligha ijed meg a történtektől, rögtön meg is üzente, hogy következményei lesznek ennek, miközben Jemenben tízezerszám vonultak utcára a tüntetők, közülük sokan amerikai zászlókat égettek.

Az oroszok és az ukránok közti harcok elhúzódása mellé – és azt mintegy a nemzetközi sajtóban el is homályosítva – tavaly október 7-én, a Szimchát Tórá zsidó ünnep reggelén vette kezdetét a másik, amikor a palesztin Hamász vezetésével nagyszabású támadást indítottak Izrael ellen a Gázai övezetben működő fegyveres szervezetek. Eddig úgy tűnt, két fronton zajlik a – közvetetten a mi hétköznapjainkra is hatni képes – háború, de nagy kérdés, meggátolható-e, hogy a kettő egy ponton összeérve világméretű konfliktussá eszkalálódjon. Ahogy a népességnövekedéssel és az élettér szűkülésével közelebb és közelebb kerülünk, egyre jobban el is távolodunk egymástól.

Az egyik helyi újságtól keresnek, interjúkérés, de meg akarom úszni, az egyéb feladatokra hivatkozom előbb, ám ez önmagában nem elég, a fókusz a debreceni képzőművészeti életre kerülne, derül ki, így kénytelen vagyok őszintén elmondani, amit érzek. Ha köntörfalazás nélkül, őszintén kifejteném a véleményemet, kellemetlen helyzetbe sodornám a felület szerkesztőit: vagy cenzúráznak, vagy kínos magyarázkodásba kényszerülnek a fenntartó felé, hogy mégis hogyan engedhették ezt, és persze a bosszú engem is elérne.

Miközben ezt az őszinte beszélgetést lefolytatom, épp rohanok haza az edzésről, kaptatok fel a negyedikre, majd vasalom a nadrágomat, hogy még odaérjek az Új Galéria kiállítására, amelynek már 2021-ben meg kellett volna valósulni ugyanebben – az akkor még névtelen, felújításra váró – térben, ám aztán a nagy ígérgetések és a fejetlenség eredményeként az utolsó pillanatban dugába dőlt az egész. Méltatlan helyzet az is, hogy a megfelelő támogatások híján önkéntes alapon maguknak a művészeknek kell felügyelni a tárlatokat, teremőrt játszva. Csodálkozik még valaki, hogy Debrecen nem lett Európa Kultúra Fővárosa? A Debreceni Képzőművész Céh Egyesületre bízott helyszín sajnos adottságaiból adódóan sem képes pótolni a Sesztina Galéria és a B24 Galéria hiányát, ám ezzel együtt is az az első benyomásom, hogy jól mutat itt ez a letisztult, fekete-fehér anyag.

Varga Tamás pszichiáter és egyúttal alighanem a legkorszerűbb szemléletben alkotó debreceni fényképész, akinek az archaikus fotóeljárással készült munkáihoz Burai Árpád írt groteszk-mágikus prózákat – a tárlat ennek a kollaborációnak az eredményét mutatja be. A képek mellett kisprózák, valamint játékos-megtévesztő képaláírások olvashatók, melyeknek köszönhetően a felismerhető debreceni karakterek az abszurd történetek egzotikus szereplőivé minősülnek át. A Debreceni Új Fotóműhely vezetője, Seres Géza hosszú beszédében az álomszerűség felől értelmezi az anyagot, felidézi, hogy miután megkapta Tamástól a kapcsolódó albumot, a fiatalabb pályatárs éjszaka a mocsárból mászott vissza éjszakai gondolataiba. Elismeréssel utal a kiadványt bevezető írásomra, amelyben az álhíráradatra adott reakcióként értelmezem a képzőművészeti projektet, és egyébként egy tanulmányt is írtam róla a 2021/2-es Magyar Műhelybe, ez lett a disszertációm záróanyaga. A Fictures kiállításcím a tágabb értelemben a megtévesztés aktusára, a kitaláltságra, szűkebben véve pedig a narratív prózai alkotásokra használatos „fiction”, valamint a képek sokaságára utaló „pictures” kifejezések kontaminációjával állt elő, és arra a kifejezésmódok önérvényűségét elbizonytalanító jelentésmozgásra mutat rá, amely ezzel a szériával összefüggésben tapasztalható.

 

13.

Újabb tárlatvezetés Fátyol Zoltánnal és Tamus Istvánnal, akikkel még 2022 végén kezdtünk el közösen dolgozni, majd egy éven át képeket válogatni, miután a MODEM vezetősége felkért, hogy legyek a közös kiállításuk kurátora. A hetvenedik születésnapjuk apropóján megvalósult tárlat negyven évet fed le, és gyakorlatilag két párhuzamos áttekintés, amelyeknek egységként is működnie kell, ennek az elérése pedig nem volt egyszerű feladat, pláne úgy, hogy egészen más fókuszú életművek ezek – mind tematikus szintem, mind pedig technikailag.

A festőként induló Tamus Istvántól sem a korai, olykor a nemzetközi irányzatokkal is párbeszédbe lépő festményekből, sem pedig a 90-es évektől készülő akvarell tájképekből nincs kint kép, kézirajzok sem jelennek meg a falon, csakis sokszorosított grafikák (litográfiák, rézkarcok, aquatinták, mezzotintók, de leginkább fekete-fehér és színes linómetszetek), valamint feketére festett posztamenseken itt-ott objektek is feltűnnek. Fátyol Zoltántól sem szerepelnek művek az útkeresés időszakából, a 80-as évekből, amikor még leginkább az alföldi tájképfestészeti hagyományból merítve dolgozott. Jelentős az ő sokszorosított grafikai életműve is, ám ennek a bemutatásáról ugyancsak le kellett mondani itt. Elsősorban a festett táblaképek, kollázsok, asszamblázsok kaptak helyt a falakon, néhány jelentőségteljesebb egyedi grafika, vegyes technikájú munka kíséretében.

Hat-hat, az életművek érett pályaszakaszát meghatározó, évtizedeken át jelen lévő problémakör azonosítása után már könnyebb volt a szelekció utolsó fázisa, a befogadói figyelem irányítása a képcsoportok rövid kommentárokkal kísért elrendezése is. A művészelődökkel, a református hagyománnyal és a szépirodalmi szövegekkel egyaránt szívesen párbeszédbe lépő, családi és művésztelepi élményeket is gyakran megörökítő Tamus grafikáin a referenciális összefüggések dominálnak. A mindig is rendkívül gazdag vonalhálójú, az ábrázolás igénye által uralt képeket az utóbbi időben a több rétegben egymásra nyomott, a káoszból rendet teremtő, önidézetekben gazdag, színes nyomatok váltották fel. Ám még a teljesen nonfiguratív felületekből is alakok tekintgetnek elő, és a címek szintén a formakeresési igényt erősítik fel a befogadóban, az azonosítás felé terelnek, ahogyan az a talált tárgyai esetén is tapasztalható. Fátyol képein alig azonosíthatók a személyes élettörténet eseményeire tett utalások, sokkal inkább az ősi tudás, valamint a gyermeki tekintetben feltárulkozó tiszta látvány keresése, a természettel való kapcsolat visszanyerésének lehetősége foglalkoztatja. Ez nyilvánul meg a különféle kultúrkörökhöz és – gyakran történelem előtti – korokhoz kapcsolódó, világmagyarázatul szolgáló történetek és motívumok újrafelfedezésében, valamint a változatos technikák, szokatlan matériák és kötőanyagok alkalmazásában. A művészet mágikus kifejezőerejébe, médiumi szerepébe vetett bizalom nélkül aligha lehetne képes valaki efféle harmonikus egységet teremteni az eltérő korok és kultúrák, különböző valóságszintek és létformák között.

Este egy volt csoporttársam levele emlékeztet a tényre, hogy nemrégiben elvégeztem egy irodalomterápiás képzést a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, mi voltunk az első évfolyam, ebből adódóan akadtak is néhol fennakadások, problémák. A mostani végzősök már elégedettebbnek tűnnek, az előző félévben tartottam nekik esztétika órát, akkor érdeklődtem afelől, hogy látják a helyzetet. Különböző – pszichológiai, teológiai, pedagógiai, könyvtáros – háttérrel rendelkező, kicsi és jó szellemiségű csoport, a miénk összetétele is hasonló volt. Gál Zsóka, aki pszichológusként képezte tovább magát itt, közben Debrecenből Miskolcra költözött, most küld egy fotót az Omlásról, jelezve, hogy éppen olvassa, és felveti, csináljunk közös online csoportot. Elgondolása szerint az első alkalmakat ő tartaná a verseim felhasználásával, aztán lenne egy közösen tartott alkalom, majd én venném át a vezetést, persze már mások kortárs szövegeit használva, és utána együtt zárnánk le a folyamatot. A felvetés jól esik, de bizonytalan vagyok, összeegyeztethető-e ez a két szerep, hogy a résztvevők ugyanolyan őszintén szólalnának-e meg a verseimmel kapcsolatban, ha tudják, egy következő alkalmon csoportvezetőként kapcsolódok a munkájukhoz. Vajon a verseken keresztüli önmegfigyelésről nem helyeződne-e át a figyelmük az én életösszefüggéseim megfigyelésére? Nem zárkózom el, csak artikulálom a dilemmáimat, és kérem, hogy térjünk majd vissza erre.

Takács Zsuzsánál érdeklődöm, hogy van. Javul kívül-belül, és hamarosan szeretne is jelentkezni valami bizonyítékkal, írja válaszul szinte azonnal, megnyugtató levelét olvasva már én is békében alszom el.

 

14.

Marno János hívja fel a figyelmemet egy költészeti YouTube-csatornára, ami eddig elkerülte a figyelmemet. A bevezető beszélgetésből kiderül, hogy Juhász Péter politikus az ellene folytatott lejárató kampányok miatt indított perekből befolyt összeget szerette volna visszaforgatni abba a közegbe, amelynek a tevékenységének eredményéből – egész konkrétan: a versekből – erőt szokott meríteni a nehezebb élethelyzetekben. Kukorelly Endrét kérte fel, hogy válasszon ki tizenöt szerzőt, akikkel aztán interjút készít, és a költők versolvasásai külön videókban láthatók, a sorozat Ütközések címen fut. Kukorelly már itt elmondja, hogy szerinte Marno János a legnagyobb élő költő, a közös beszélgetésükben pedig kedvenceként mutatja be, véleményformálását tekintve keménynek, igazságtalannak, túlzónak, ugyanakkor pontosnak nevezi. Már az is csodaszámba megy, hogy Marno kimozdult a felvétel miatt, a maga fanyar módján brillírozik, de sokkal kevésbé érezni keserűséget a szavaiban így, hogy látom az arcát, hallom a hangját, s nem csak olvasom, amit gondol. Sokszor tényleg beletalál a dolgok közepébe. József Attilát, aki képes volt a „spontán mimikri”-re – tehát azonnal rácsatlakozni a világ dolgaira –, „megrendítőbb zseni”-nek nevezi Tandori Dezsőnél, ugyanakkor utóbbit tartja a valaha volt legnagyobb magyar költőnek, mert „az irodalomból csinált életet”, a világra a nyelven keresztül csatlakozva rá. Mintha Marno maga is ezen az úton haladna tovább.

Rögtön a beszélgetés elején szóba hozza, hogy az Alföld költőversenye miatt az utóbbi időben elmélyedt Petőfi Sándor életművében, újra felfedezte magának. Később, amikor Endre arról érdeklődik, ír-e mostanában, felszakad belőle: „Hááát, ez az alföldes história kedvemet szegte.” Endre a verseny egyik díjazottjaként taktikusan rövidre zárja a dolgot, bal kezét jobbra lendítve jelez: „Oké, erről ne beszéljünk.” Az történt ugyanis, hogy a szerkesztőségi tagok szavazatainak összegzése, a pályázati művekről lefolytatott vita nem Jánosnak kedvezett, és ennek hatására inkább visszavonta a verset, nem hagyva, hogy a tematikus blokk részeként közöljük. A beszélgetés fényében úgy látom, talán a Petőfi életműve iránt felélénkült szimpátiája miatt is érinthette ez ennyire rosszul. De mindeddig nem gondoltam, hogy ilyen mélyen gyökeret vert belé az ügy. Amikor ezt megírom neki, hosszú válaszából megértem, hogy évtizedes – más folyóiratokhoz kapcsolódó – sebeket szakított fel benne az eset. A bezártság sem segíthet sokat, miközben ő maga épp a magára zártságot azonosítja a beszélgetésben a burjánzó Tandori-univerzum eredőjeként. Ami jó lehet az irodalomolvasóknak, nem feltétlen könnyíti meg az író életét.

Endrének rövidesen új regénye jelenik meg, a lapzártához igazodva holnapra ígért belőle egy részletet. Előbb Lakner Dávidnak küldöm vissza a véglegesített interjút, aztán a Vincze Richárd kérdéseire adott válaszokat tisztázom le, utóbbi anyag a KULTer.hu-ra készül – ez lesz az első, hogy önálló írás jelenik meg itt valamelyik kötetem apropóján, főszerkesztőként tíz éven át kínosan ügyeltem arra, hogy elkerüljem az ilyesmit, de most már mertem örülni ennek a megkeresésnek.

 

15.

A nap jelentős részét az Aranytölgy Kávézóban töltöm, mert három találkozót is ide szerveztem le mára. Kujbus János a Határkor decemberi megnyitója után vetette fel, hogy fussunk össze a közeljövőben. Nemrég egyszer csak arra ébredt, hogy alig bír mozdulni, mert kijött a gerincsérve, meséli, és erre egyből kihúzom magam, féltve a saját fájós hátamat. Most lesz ötven éves, és tőlem is magasabb, üti a két métert, úgyhogy már bánja, hogy nem kezdett el sportolni hamarabb. Nyolc és fél éve írtam egy hosszabb esszét a képzőművészeti munkásságáról, amit a tervezett katalógusába kért bevezetőnek, és egy képpel honorálta is a szöveget, ám aztán a kiadvány és így az Elnyomott és felszínre hozott részletek című írás sem jelent meg. Már jó pár éve nem tanít, főképp online művészeti platformokon és külföldi galériások segítségével értékesíti a festményeit, mert a fővárosi műtárgypiacon nem sikerült gyökeret vernie. Nyugati országokba egyébként is jobb áron lehet eladni, meséli, és mondjuk egy New York-i vevő még akkor is sokkal megfizethetőbbnek lát egy kelet-európai művészt, ha az szépen megkéri az árat a munkáiért. Az online galériák 30%-ot, a galériások 60%-ot nyelnek be az eladási összegből, de így sem jár rosszul azért. Az olajképeket feltekerve, hengerbe csúsztatva juttatja el a vásárlókhoz. De szerencsére néha azért itthon is van eladás, egy debreceni fiatal orvos például rákapott a dolgaira. Pár éve hírértékű volt, amikor a Doctor Who sztárja, a kétszeres Emmy-díjas David Tennant vett tőle képet a londoni lakásába, és egyedüli magyar festőként került be a Lunar Codex projektbe, amelynek a keretében több turnusban időkapszulát juttatnak fel a Holdra kortárs alkotásokkal. Biztatom Jánost, hogy rakja már össze végre azt az albumot, hátha úgy könnyebb lesz felvenni a fonalat a budapesti galériás közeggel is.

Miután megjártam a könyvesboltot, Imreh Sándorral folytatódik a nap ugyanitt, háromnegyed órát késik egy DRHE-s vizsgáztatás miatt, de tőle megszokott lezserséggel érkezik, megbeszéljük, hogy a készülő katalógusát érdemes lenne összehangolni a kiállítással. Beszélgetős bevezetővel indulna a könyv, a budapesti Hybridart Space-be tervezett kiállításhoz lehetne kötni a kiadást, el is kezdjük leszűkíteni a szóba jövő képcsoportok körét. Felvetem, hogy az egyik falra kerüljenek azok a fehér háttérbe helyezett, hiperrealisztikus pontossággal megrajzolt – széttegelt, szétgraffitizett – térelemek, amelyekből újraépíthető lenne egy város, ha például falra rajzolt útvonalak köré rendezné el azokat. Ő vetette fel az előbb, hogy akár kurátorként is kapcsolódhatnék a folyamathoz, ám lehet, hogy ezzel a nagy ötleteléssel már túllövök a célon.

Közben a Debrecen Sun újságírója, Rontó Judit is megérkezik, nagyon lelkesen, kedvesen kérdez, főleg személyesebb dolgokról. Észrevételezi például azt is, hogy a fotókon nem látta a gyűrűt az ujjamon. Elsősorban a Két akaratot dicséri, de a Glaukómából is kiemel egy szerepverset, amelynél az volt az érzése, mintha egy általa megélt esetet írtam volna meg. Bár a felület nem elsősorban művészeti fókuszú, azért igyekszem ajánlani neki alkotókat, és éppen Imreh Sándor képeire mutatkozik fogékonynak.

Sikerült lefixálni egy verses tárlatvezetést a Határkorra. A már nyolcadik éve éppen a MODEM Zöld kilincs művészeti kávézójában működő Versműhely tagjai közül kértem fel hat rendszeres résztvevőt – Bokor Juditot, Gyarmati Dominiket, Horváth Imre Olivért, Szegedi Esztert, Urbán Andreát és Ráday Zsófiát –, hogy írjanak Tamus vagy Fátyol egy-egy képéhez új szöveget, amely ott hangozna el először nyilvánosan. A Mánia – Csendes stratégiák című kiállítás apropóján már volt egy hasonló eseményünk, de ennek is öt éve idén.

Ma leadtuk a Parnasszus Kiadónak Pauljucsák Péter kéziratát, végül a Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük cím mellett döntött a szerző – bátor választás. A borítóra Csizik Balázstól kerül majd egy fekete-fehér kép, épp ma jött meg a művész hozzájárulása a közléshez. A Kortárs Online-on friss kritika az Omlásról, azt írja Petri Flóra, hogy „épp annyira felemelő esztétikai élmény, mint amennyire súlyos társadalmi párbeszédek indítója.” Pontosan elemez, és éppen a Tizenkét ok című verset kritizálja meg, amivel kapcsolatban előre sejtettem, hogy felmerül majd kritika, hiszen valóban egy emelkedett hangvételű darab, de úgy képzeltem, segíthet néhány olvasónak, hogy egy pillanatra fellélegezhessen.

Estére Kukorelly regényrészlete is befut, ahogy ígérte, nagy anyagot küld, hajlékonyan kezeli, aztán mennyi jelenik meg belőle. De jó, hogy még mindig van benne rugalmasság, ahogy a modulárisan szervezett szövegegységekből álló regény mondataiban is, azért az a foci csak jelent valamit.

 

16.

A reumatológián kiértékelést kapok az MR-vizsgálat eredményéről, és bár helyenként komoly elváltozások láthatók a csuklómban és az ujjaimon, megállapítja a doktor, hogy nincs aktív gyulladás a szervezetemben, szóval a régen még fiatalkori reumának nevezett, ma már juvenilis idiopátiás artritiszként azonosított autoimmun betegségre vezethetők vissza. Ha tehát fáj a kezem, emiatt fáj, márpedig ma reggelre épp bemerevedett a mutató és a középső ujjam. A sokízületi gyulladás miatt tizenhárom éves koromban kórházba kerültem, a kezelési kísérletek nem sokat értek, így aztán hamar lemondtam a kísérleti nyúl szerepéről. Végül valami olyan történt, ami nagyon ritka, a betegség spontán megállt a terjeszkedésben. Azt gondolom, az önismereti munka is kellett ehhez, amely közben – csak úgy mellékesen – sikerült megszeretni a könyveket is. Kár, hogy a csontritkulást nem sikerült kinőni, ezt vizsgáljuk ki legközelebb.

Ma körbe vezettem Balázsékat a Határkoron, a kiállítótérbe lépve jött a telefon, hogy az előző napi elektromoshálózat-bővítés mégsem volt teljesen sikeres, meghalt a rendszer a kávézójában, gyorsan rendezkedni kezd, aztán erőt vesz magán, és a feszültség ellenére is végigsétál velünk a tárlaton, egyre inkább belelazul, érdeklődő és büszke, a vallásos és a családi tematikájú Tamus-képek hatnak rá inkább. Amiatt, ahogy sikerült kikaparni magamnak a dolgokat, kevés embertől kaptam annyi őszinte elismerést, mint tőle, aki közelről követte végig a dolgok alakulását. A művészetek őt kevésbé hozzák lázba, de becsül azért, aki vagyok, és én is őt, azért, aki, nagy utat tett meg a sikerig. Nem értünk egyet mindig mindenben, de figyelünk, segítünk, amikor kell – halkan, türelmesen.

Este edzés, aztán hazaérve elkezdem ledobni a cuccaimat, és már épp a fürdőbe indulnék kisgatyában, amikor csengetnek, általában reflexből kinyitom az ajtót, azt gondolva, hogy Szuszi ért haza, de most szerencsére megkérdem, ki az. Az új alsó szomszéd, úgyhogy felkapok valamit. Azt mondja, épp tegnap festettek ki, mire ma beázott a plafon, kérdezi, nem folyt-e ki a kádból, a csapból, a mosógépből a víz. Nézeget befele, próbálja ellenőrizni a helyzetet, hogy igazat mondok-e. Valójában nem is mi vagyunk felettük, csak a szomszéd egyszerűen nem nyitott ajtót nekik. A helyzethez képest kedélyes, rácsodálkozik az Aukció című táncperformansz melléktermékeként született nagy Gergye Krisztián-festményre, amely az előszobában lóg a falon, megkérdezi, én festettem-e.

 

Néha irigylem azokat, akik az unalomra panaszkodnak, én gyerekkorom óta el vagyok maradva ahhoz mérten, ahol a dolgaimmal tartani akarok, pedig nagyon igyekszem. A napokban beszereztem és elolvastam néhány tavalyi és tavalyelőtti könyvet. Amikor viszont arra gondolok, hogy az elmúlt hetek pergése közben még csak elkezdeni sem volt erőm legalább egy új verset, mert inkább kínos adósságaim törlesztését választottam, a nem létező pokolra kívánom az egészet, és a tűz tetejére ezt a megfelelési kényszerektől hajtott szemetet, ami még nem is látott nyomdafestéket, de máris meg akar győzni arról, hogy az élet dolgainak egyértelmű iránya van. Végső soron a földi pokolban is lehetnénk, amelynek a közepén – ebben a szövegben bolyongva – égetem el utolsó energiáimat a naplóírás ürügyén.

Elhatározom magam, hogy. Kikapcsolom a telefonomat, aztán rájövök, nincs hozzá megfelelő tisztaság, úgyhogy a fürdőtől indulva takarítani kezdek, ímmel-ámmal, nagyjából, de mégiscsak, legalább. Aztán visszakapcsolom a készüléket, és jön is egy hívás a Szabadhajdútól, a Hajdúböszörményi Írótáborról kérdeznek. A főszervező, Papp-Für Jancsi már részletesebben is nyilatkozott nekik, én pedig a megismerkedésünktől indítva mesélek: már egyetemista voltam, egy-két megjelenéssel a hátam mögött, amikor egyszer csak megállt mellettem egy furgon, és kiszállt belőle, hogy szóba elegyedjen velem kedvesen, akkor még zöldség- és gyümölcskereskedőként dolgozott. A HÍR sokaknak lett azóta mentsvára, és mostanában sorra jelennek meg azoknak a fiataloknak a kötetei, akiknek itt kezdődött a kortárs irodalmi szocializálója, és még lehetne sorolni a sikereiket.

Na de a nyilatkozat után azért is versírás, és nem hagyom, hogy történjen bármi egyéb, ha mégis, hát nem veszek róla tudomást. Anyámat szólongatom a szövegben megint. Az esőverés és az alattunk zajló felújítás fúrózaja adják hozzá a ritmust, hol együtt, hol pedig váltakozva. Este még az Alföldbe tervezett grafikai anyagokról egyeztetek párhuzamosan több művésszel, megnézem Tóth Krisztina versét, hátha beférne a márciusi számba, aztán vissza a saját készülő íráshoz. Összerendezem, tisztázom, rábízva magam a már begépelt sorokra, teret engedek a szabad képzettársításoknak, hagyom, hogy vezessen a nyelv lüktetése.

 

18.

Sikerült hát szóra bírni édesanyámat, álmomban megjelenik, nincs benne semmi rémisztő, és mégis felzaklat ez a találkozás, a helyszín. Öt és fél éve ment el, és utána még évekig gyakori vendég volt az álmaimban. Azt hittem, már túl vagyok a gyászon, de ilyenkor kiderül, hogy talán sosem lesz vége a búcsúzkodásnak, de mit is vártam, apám is megjelenik olykor előttem, pedig már lassan harminc éve, hogy elment. Most a demencia okozta leépülés egy korai fázisában látom anyámat, olyan, mint amikor még nyughatatlanul járt-kelt abban a házban, ahol felnőttem, és ezúttal én is ott téblábolok mellette megint. Amikor felkelek, be vannak merevedve az ujjaim, vagyis csak a bal kezemen az a kettő, ami tegnap is.

A szerkesztői feladatokkal telik el a nap, közben telefonon hívnak – előbb egy budapesti, aztán egy debreceni rendezvény miatt. Az előbbi invitálást gyorsan elhárítom, nem fér bele – a „vidékiség” előnye, hogy empatikusak az ilyesmivel –, az utóbbi megkeresésnek viszont örülnöm kell. A felvetés szerint áprilisban én leszek a hónap szerzője a Csokonai Színházban, rendeznek nekem egy estet, de nem a társulat tagjai, hanem külsős színészek választják ki és adják majd elő a kedvenc szövegüket tőlem, ha ugyan van olyan. Ha még nincs, hát megkérik őket, hogy legyen. Egyelőre ennyi derül ki. Megtisztelve érzem magam. Eredetileg a költészet napjára tervezték az estet, de két nappal előtte lesz a harminchetedik születésnapom, így inkább akkorra kerül át valószínűleg. Örülök, igen, de mennyivel önfeledtebb lenne a boldogság, ha a tavalyi vezetőségváltással nem kerültem volna le a díszbemutatóra meghívandók listájáról. Az elmúlt években a színház nívódíjbizottságának tagjaként igyekeztem rendszeresen eljárni a premierekre, és senki nem szólt róla, hogy ennyi volt, vége, megszűnik a bizottság, vagy csak rám nem számítanak tovább. Bárhogy is, a Nincstelenekre el fogok menni, úgy hallottam, a romániai színészek különösen meggyőző alakítást nyújtanak. A Máté Gábor rendezte korábbi adaptáció nem hagyott mély nyomot bennem, pedig egy-egy vérfagyasztó helyzetet szépen adtak elő az Ódry Színpad fiataljai, csak hát a történet nem tudott életre kelni igazán.

 

Ma Vámospércs Szuszival. Cukrászda, turkáló, művház – utóbbiban előbb a Fátyol Zoltán Galéria aktuális kiállítását nézzük meg. Az Ellenpontok és áthallásokon Kopócsy Judit és Somogyi László Gábor mellett a galéria névadója állít ki, és bár az elmúlt évben a MODEM-es eseményre készülve átnéztünk, leválogattuk együtt vagy ezer művet, itt megint találok olyan munkát, amivel nem találkoztam eddig. Valahol botrányos is lehetne, de a keleti végek képzőművészeti periférialéte fényében nem olyan meglepő, hogy egy ilyen jeles, jelentős életművel rendelkező művész alig kap figyelmet, elismerést a szakmától. A kiállításon nézelődünk, amikor Korpa Tamás ránk talál, és együtt sétálunk fel a Térey Könyvtárba. Egy vitrinben a város díszpolgári címével kitüntetett költő gyerekkori játékbusza, mellette pici zsebkendő, belevarrva a „TJ” monogram, és ami igazán érdekes, az óvodai jele, egy házikó. Mintha már akkor megpecsételődött volna a sorsa, hogy komoly, elkerülhetetlen feladata lesz az épületek érzékletes láttatásával, a városi terek bejárásával. Debrecen belvárosában várhatóan le kell bontani néhány öreg cívisházat, hogy megépítsék az utcát, amely majd a nevét viselheti, a költő hagyatékának pedig tavaly óta lakásmúzeum ad otthont, de télen nem lehet bejutni, megfelelő fűtés híján pihen odabent minden. Tamással váratlanul nehéz beszélgetés a rögvalóságról, személyesebb ügyekről is. Az önironikus megjegyzések közé csempészve nagy, biztató vállon ragadások. Szuszi nem gondolta volna, én pedig már nem emlékeztem rá, hogy ennyi közös van bennünk egykori csoporttársammal, de talán régen nem is volt még, csak az idő lökdösött bennünket egy felé.

 

20.

Ez a harmadik hajnal, hogy néhány óra alvás után, teljes sötétségben ébredek, fájó ujjakkal. Órákon át próbálok visszaaludni, de csak fekszem leszorított szemmel, egyik oldalamról a másikra fordulva, a feleségemhez bújva, majd elhúzódva, a párnát magam alá gyűrve, összegubózva. Aztán felülök inkább, és meditációval próbálom egyenesbe hozni magam, majd a karácsonyra kapott tökből iszogatom a mate teát, a szűrőként funkcionáló fémszipkán át. Újra meg újra felöntöm, és tényleg sokkal frissebb vagyok, mint az előző napokon bármikor. Szerkesztés, versfinomítgatás, levelezés reggelbe, délelőttbe, délutánba nyúlóan. Rendszerezem a letöltésben talált fájlokat, majd feltöltök öt fotóalbumot a szerzői oldalamra, pótolva a sok hónapos elmaradást. A dokumentálási kényszerem vezérel már megint, a rendszeretet. Hogy látja-e bárki is a fotókat, nem különösebben érdekel, ezért nem osztom be egyes napokra őket, kerüljön le a vállamról végre ez is.

Elmegyünk Szuszival az Erdély művészete a két világháború között című kiállítás záróeseményére, a Déri Múzeumba, ahol előbb Böhm József mesél az apja által megalapozott kollekció történetéről a díszteremben. Szimpatikus, ahogyan a műkedvelő neurológus önlekicsinylő szerepéből át-átcsap a művészettörténészek belátásait is felülírni kész, átlelkesült felfedezővé. Az előadás diáiból leginkább Aurel Popp, azaz Papp Aurél festményein akad meg a szemem. Az ezt követő katalógusbemutatót viszont egy provokatív moderátori kérdés elviszi teljesen érdektelen irányba. Boros Judit a pellengérre állított kurátor szerepében végig feszeng, kínos helyzetek követik egymást, sokan felállnak, elmenekülnek. Ki-kiderülnek azért érdekes összefüggések a Böhm-gyűjteményről, a két világháború közti időszak kulturális viszonyairól, érdekes például, hogy a román, a magyar és a szász kultúrájú művészek egyként kerülték el az eltérő identitású közösségek közti feszültségek megjelenítését, képeik alapján szinte utópisztikusnak tűnik ez az erdélyi valóság. A programot az koronázza meg, amikor egyszer csak a kollekció tulajdonosa válasz helyett – a moderátort lemoderálva – azt javasolja, vonuljunk át inkább a kiállítótérbe.

A kiállítás képei sűrűn követik egymást a falakon, de a sejtelmes megvilágítás ment a helyzeten. A Júdás és a Fiatalság – Nagy Albert 30-as évek közepi festményei – egészen zavarba ejtőek. A helyenként dilettánsokat idézően maszatoló ecsetkezelés, a naiv művészetből ismerős alakábrázolás a fehér szín szimbolista igényű használatával – egyfelől a középre komponált ostyával, másfelől pedig a galamb és a felhőpamacs alkalmazásával –, a misztériumteremtő-erővel végső soron rendkívülivé teszik ezeket a munkákat. Az olasz apától és szerb anyától született Tasso Marchini datálatlan fejkendős női portréja szintén a kiállítás kiemelkedő darabja. Az egyik legjelesebb nagybányai festő lett a művész, pedig harminc évet sem élt. Az erdélyi festők többsége, ha az egyéni színhasználat és ecsetkezelés lehetőségeivel kísérletezett is, láthatóan nem provokálta az alakábrázolás gyakorlatait, kivétele e tekintetben a kiállításon több képpel is megjelenő, magyar apától és szász anyától származó Mattis Teutsch János, aki egyidejűen és alakító módon tudott bekapcsolódni a nyugati avantgárd művészeti vérkeringésbe.

 

21.

Balmazújváros napfényes télben, beszélgetés apósommal, na meg az anyóssal, aki nem akar emelni a hajvágási tarifán, Szuszi győzködi, Debrecenben ötször ennyi az ára. Mégis mire költse a pénzt, kérdi ő, mintha már elárasztaná őket, meg az egész rokonságot, sőt, a szomszédságot is a nagy vagyon. Játék Guruval, a házinyuszival, aki nyolc éve van velünk. Kipróbáltuk persze, hogy boldogulna velünk a negyedik emeleti lakásunkban, de szerencsétlen csak reszketett és reszketett. Jobb neki a természet közelében, a csirkék mellett, néha a ketrecből kiengedve futkározhat is, összecsapkodva mancsait. Mostanra valóságos matuzsálemnek számít, egy zárószinti lakásba elzárva aligha élt volna ilyen sokáig. Na meg itt van Bogyó, a vizsla, akit nemrég emlőrákkal műtöttek. Amikor kiengedjük, már ereje teljében ugrál körül bennünket, sétálni indulunk. Ugatás nélkül vonul el a kerítésnek rohanó társai előtt, és még a macskát is elintézi egy megfeszült szusszanással. Régen mintha nem lett volna ennyire fegyelmezett, öregszik ő is, fárad, már csak ritkán rángat el jobbra-balra. Amikor hazaérünk, apósom a Sivatagi show című természetfilmet nézi, amely éppen ötven éve jelent meg. Jamie Uys rendkívül humorosan, történetszerűen, az állatokat a narrációval is antropomorfizálva mutatja be a Kalahári- és a Namib-sivatag élővilágát. Az pedig, ahogy az afrikai őslakosok a törzs gyerekeit okítva utánozzák a különféle élőlényeket, lenyűgözően mutat rá embervoltunk leglényegére. Az utánzás persze sok fajnak eszköze a táplálék megszerzésében, a veszélyek elkerülése vagy a társas kapcsolatok megélése során, de az ember a tanult mintákat kiegészítve, a szimbolikus gondolkodáshoz folyamodva, nagyon komplexen viszi ezt tovább a rítusokban és helyezi át művészi szintre, vagy legalábbis szereti ezt hinni magáról.

 

22.

Nap közben katalógus- és folyóiratszerkesztés, aztán tárlatvezetés a Határkoron, nemcsak a tömeg, de az átlagéletkor is feleződik a korábbiakhoz mérten. A Versműhelyhez köthető csapat egy része és néhány kedves hallgatóm is eljön – a Fátyol-művek valamivel többeket ragadnak meg. Néhányan beülünk a Good Bárba, ki-ki beszámol legfrissebb kudarcairól-sikereiről. Van, akinek éppen elutasították a kéziratát vagy épp a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat nem sikerült elnyerni, de jó hírek is akadnak szép számmal. Ráday Zsófi mostantól a versrovatot viszi a Nincs online folyóiratnál, biztatja a társaságot, hogy küldjenek verset. Gyarmati Dominik arról mesél, hogy olvasókört alapított a doktorira még csak készülő tehetséges debreceni bölcsészekkel, ahol szép- és szakirodalmi művek kerülnek terítékre szavazás alapján, valamint épp újraéleszteni készül a LÉK Irodalmi Kört, amely a Debreceni Egyetemre kerülés után egy ideig nekem is közegül szolgált. Tavaly lett volna negyed évszázados a kezdeményezés, de egy pár éve elhalt teljesen. Horváth Imre Olivér felveti, hogy csinálni kéne egy rave poetry estet, erről eszembe jutnak azok az idők, amikor még bátrabban kísérleteztünk ilyesmivel, idén tíz éve az Irodalom és techno című eseménynek, ahol elektronikus zenei előadókkal kooperálva olvastunk fel a MODEM belsőkertjében, a teret áthangoló fényfestés kíséretében. A városra nagyon ráférne, hogy gyakrabban legyenek ilyesféle progresszívebb történések – ha nem hajlik, ami merev, hát hadd törjön. A Versműhely tagjai szépen szerepeltek a Panodyssey tavaly év végi pályázatán is, a száztizennyolcból összesen tizenkilenc résztvevőt választottak a rövidlistára a zsűri, közülük négyen a csapatot erősítik. Ráday Zsófi végül második lett, emiatt ő lesz a Változások követése estsorozat következő vendége a Malter bárban. Mindig egy-egy Versműhely-tag kerül központba, legutóbb Papp Gréta Lepecsételt szobák című debütáló verseskötetének a megjelenését ünnepeltük meg így. A MODEM Zöld kilincs művészeti kávézójában tartott Versműhely-alkalmakat viszont általában nem kötjük apropóhoz, itt az előre elküldött, majd kivetítés mellett felolvasott szövegekre érkező építő visszajelzéseké a főszerep.

 

23.

Katalógusszerkesztés már megint, most a MODEM-ben üldögélve, közösségileg. A végére érni olyan megkönnyebbülés, hogy majdnem sikerül összetörni egy MacBookot az összetolt kávéházi asztalok széthúzásakor. A pedáns rendszeretetnek megvan a maga veszélye. Szerencsére az esés ellenére működőképes marad. Egy terjedelmes Paul Murray-novella javított verzióját nézem át megint az Alföld nyári világirodalmi összeállításába, a Sajnálatos eset egy könyörtelen étteremkritikus különös története, Gula Marianna fordította le.

Meghallgatom Kovács Edward tárlatvezetését a Határkoron, szokásához híven izgul az elején, és igaza van, én is szívesebben állok ezen az oldalon, ahol most vagyok, figyelve arra, hogyan irányítják a figyelmemet, és a figyelem kalandozását is akár, még akkor is, ha közben feltűnik, egy-két Tamus-kép elmozdult a falon. Képek, amelyekre egy nappal korábban gyanútlanul mutogattam én is tárlatvezetőként. Most alig várom, hogy a társaság arrébb vonuljon, és a látóhatárukból kikerülve megigazíthassam sorban őket, persze a teremőrök engedélyével. A program végén odalép egy idős hölgy, és megkér, hogy dedikáljam neki a leporellót, a bronzos részre írok, nem látszik jól, kér, hogy a fehér felületre is legyek szíves. Közben Szuszi KineDok filmklubot tart az AKE-ban, A magunk módjára üvöltenit vetíti, amelynek Kassák Lajos életműve a tárgya, kapom az SMS-t, hogy tudom-e, hogy száz évvel előttem született. Ő éppen nyolcvan évet bírt, ezzel most én is ki tudnék egyezni, ha a csontjaim is jól bírják addig. Némely képeken az öreg Kassák zavarba ejtően hasonlít Marnóra, csak ki kell takarni a hátrafésült hajkoronával avantgárdul kiemelt hatalmas homlokát.

 

24.

Mint hegyről alázúduló langyos víz, hóval fedett szűkös utakat felszántva, titkos járatokon, csatornákon keresztül áramolva érkezem meg váratlanul egy ház alagsorába, és elkezdem bejárni az ismeretlen szobákat, hogy megtaláljam anyám gyilkosát. A bosszú képei nincsenek meg, csak az, ahogy aztán egy arcot nézek. Valaki olyanhoz tartozik, akinek a rokonát bántottam, de legalábbis ez volt a terv, ezzel akartam fordítani az idő folyamán, visszaevezni a még meg nem történtség partjaira. Nem sikerült. Ez a lány, aki egy tinédzserkori barátomra emlékeztet, azt mondja, nincsen semmi baj, és én a vállára borulva megbékélek az ölelésben. Pedig középiskolásként nem voltak lánybarátaim, nem is hittem, hogy lehetnének.

A Karakter 1517-ben találkozunk Papp-Für Jancsival, régen láttuk már egymást, lemaradtam a TikTok-karrierje beindulásáról is, majdnem egymillió lájkot és nyolcvanezer követőt gyűjtött össze egy év alatt – a csatornán előbb azt mesélte el, hogyan fogyott le negyven kilót, majd áttért a főzős tartalmakra. Mostanában épp egy gasztronómiai tévéműsor miatt járkál fel Budapestre, de a felvételek csak később kerülnek adásba. Gondolkodik egy irodalmi szakácskönyvön, de valójában a versek érdeklik igazán. Mindennapjaiban a gyerekekre koncentrál, jó apaként szeretné teljesíteni minden kívánságukat, így két év alatt alig hét szöveget sikerült írnia. A napokban küldte el a válogatáskötetbe szánt anyagokat, de egyelőre csak az új versekkel foglalkozunk, némelyiken érezni a szakácskodás hatását is, amely friss ízt tud adni egyes soroknak. Heti ötször főz otthon, és két videót tesz közzé. Már nem is győzi követni a hozzászólásokat, és számtalan promócióra felkérő megkeresést kap, de azt mondja, direkt hirdetéseket nem hajlandó elhelyezni a videókban, legalábbis egyelőre nem.

Avaakum, avagy az orosz egyházszakadás – Márton László szórakoztatóan őrült drámájával dolgozom, sok órát elszöszölök azzal, hogy formailag előkészítsem tördelésre, de ez is majd csak nyáron jelenik meg, szokás szerint a júliusi számban.

 

25.

Kaptam egy felkérést a Szépírók Társaságától, akik évente két szerzőt jelölhetnek a Versopolis nemzetközi projektjében történő részvételre, amelynek az elsődleges hozadéka, hogy angolra fordítanak körülbelül háromszáz sornyi verset, másfelől pedig jó eséllyel partnerországi fesztiválmeghívások is érkeznek, amely további fordításokat hozhat magával.

Indul a Magyar Filmszüret Debrecenben is, nyitóeseményként Magyarázat mindenre az Apolló moziban, majd beszélgetés. Az alapsztori jó, sokat elmond a szavak és szimbólumok erejéről, a kisajátításukban rejlő lehetőségekről, a velük gerjeszthető feszültségről. Egy szülei előtt kifogást kereső érettségiző fiúról szól, akiről elterjed, hogy azért nem engedték át a történelemérettségin, mert kokárdát viselt. Az apja az orvosának, az orvos a taxisának, a taxis a fodrászának pletykálja el, amit hallott, mígnem a sztori eljut egy leleményes fiatal újságíróhoz, aki felfedezi az esetben a kitörési lehetőséget. A kreált ügyet a kormánypárti média gigantikusra duzzasztja. Korrekt látlelet a polarizált magyar valóságról, csakhogy olykor éppen a hétköznapokat átszövő szólamok újramondásától, a bevésődött sztereotípiák működtetésétől válik didaktikussá a film, legalábbis én azt hiszem, hogy Reisz Gábor előző két munkája – a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek is – mélyebbre tudott tekinteni, lényeglátóbb volt. A két és fél órás, egy idő után el is fáradó, de a kórusműveknek és az operatőri munkának hála helyenként igazán felemelő jeleneteket produkáló alkotás után a főszereplő srácot kérdezi az egyik debreceni médium szerkesztője. Először úgy érzem, mintha a moderátor a médiakritika okozta zavarában kerülné el a kisköltségvetésű film központi kérdéseit, de aztán, mikor nagy szívdobogások közepette a közönség soraiból elkezdem megfogalmazni, hogy nyilván ideális esetben tizennyolc-húsz évesen nem kell közéleti kérdésekkel foglalkoznia az embernek, de mégiscsak kíváncsi lennék, hogyan hatott a főszereplő gondolkodásmódjára a film, Adonyi-Walsh Gáspár sejtelmes félmosollyal az arcán azt mondja, nem érzi magát elég tájékozottnak ahhoz, hogy állást foglaljon ilyen kérdésekben. Szuszi szerint kár ezen meglepődni, hiszen az SZFE rendező szakos hallgatójaként aligha remélhet bármiféle támogatást a jövőben, ha elkezd ilyesmiről nyíltan nyilatkozgatni, és ezt valószínűleg tudja ő is nagyon pontosan.

 

Egy alternatív Térey-emlékhelyen vagyok, könyvespolcok közül sétálok át egy kisebb helyiségbe, ahol az egyik falat metálposzterek töltik meg, alattuk ágy, az ágyon gyerek ugrál, körülöttünk kinyitva tátonganak a sötét szekrények. Csak ennyi marad meg az álomból, mire felkelek.

Egész nap szerkesztenem kell, de mivel megérkezett végre a doktori tanácstól a két opponensi vélemény a disszertációmról, ezekkel is foglalkozom kicsit. Az egyik bírálat szerint már-már „emberfeletti” az elvégzett munka, de a szöveg átolvasása is ahhoz közelített, jegyzi meg humorosan Horányi Attila. Képmelléklettel együtt négyszáz oldal, és ha most hozzányúlnék, írnám át és tovább megint. Pozitív kicsengésű, értékelő visszajelzések, úgyhogy most már lényegében csak újabb védési időpontot kell kitűzni, ami mind az öt bizottsági tagnak megfelel, na meg kellő átgondoltsággal reagálni a komplex felvetésekre. Ha annyi huzavona, halasztgatás, megcsúszás után is, de a végén, úgy néz ki, tényleg doktor leszek. Édesanyám milyen büszke lenne most, hát még az írni-olvasni sem tudó, de annál csodálatosabb nagyapám, aki azt mondogatta mindig, hogy „amit megtanulsz, azt senki nem veheti el tőled”.

 

27.

Éjszaka friss verseket kapok egy fiatal költőtől, aztán a reggeli órákban, mielőtt felébredek, látszólag sütögetni készülünk vele közösen, előbb ő lögyböli ki az olajat a saját cipőjére, aztán én borítom le az egész nadrágját. Váltógatyát keresek neki, a piszkosat pedig kézzel sikálom tisztára. Egy macska bujkál a spájzpolcra rakott élelmiszerek között, amit eddig nem vettünk észre. Miközben kutakodom, talán a mosószer után, arra gondolok, hogy láthatatlanná válva ő csinálhatta ezt az egész felfordulást, és nem is mi voltunk ügyetlenek.

Üldögélés, kínlódás hajnaltól éjszakáig a következő szemeszter óraterveinek összerakásával, szakadatlan küzdelem az egyszerűsítésért – a kényszeres teljességre törekvés ellenében. A legnagyobb kérdés, hogy a kínai hallgatókkal, akik valahogy eljutottak az utolsó félévig, mégis hogyan fogunk beszélgetni a kortárs magyar irodalomról, amikor sokszor még egyszerű, hétköznapi témákkal kapcsolatban is annyira nehezen nyilatkoznak meg.

 

28.

Ma pályázatírás, mert mi mással is telne a vasárnap, délután fellélegzésképp sétálunk egyet a napsütésben – Szuszi a tavasz illatát érzi erősebbnek, én a téli szeleket.

 

29.

A Fátyol- és a Tamus-katalógus is nyomdába adva, kurzusleírások időben elküldve. Szuszinak a fülébe ültették, hogy egy lány a munkahelyén azt mondta, nem is annyira szép, és most ezen kattog, hiába minden ellenérv, a szépségében gyönyörködők hada, a férje határozott állásfoglalása. Mintha egy nem tetszés maga volna az összes elismerés meghazudtolása. Mintha minden bántó szót az igazmondás vágya vezérelne, pedig.

 

30.

A zárószinti lakásunk ablakából figyelem, ahogy a szemben lévő négyemeletes mögül kék-piros sávok díszítette hatalmas cirkuszi sátor nő elő – kacagtató, ívelt libegéssel tornyosul az ég felé. Hangos szó ébreszt, Szuszi interjút készített az álmában valakivel, derül ki, ahogy megszólítom, majd elcsendesülve alszik tovább, én pedig lehunyt szemmel figyelem a sötét ég észrevétlen komédiáját, kutakodva az elfelejtett részletek után.

Szégyen vagy sem, agyzsibbasztásképp mostanában szívesen nézem az Észbontók című műveletlenségi vetélkedőt, amelyben a hírességeknek azt kell megtippelni, vajon az „észbontók” a felsorolt lehetőségek közül melyikre tippelnek, vagy ha nincs megadva számukra több opció, maguktól tudják-e a választ. Spoiler: a statisztika szerint nagy eséllyel nem. Ma az ebédem mellé megint ebből a szellemtelen táplálékból falatozom. Az egyik kérdés arra irányul, melyik kontinensen van Debrecen, és az anya-lánya páros végül arra jut, hogy „a nyugatin”. Azt ugyan nem tudják megmondani, hogy Európában élünk, de legalább a Virágkarnevált ismeri az egyikük. Éljen hát a giccs, ha másra nincs esély. Pedig lehetne itt gyönyörködni a hétköznapi dolgokban is, mint ahogy azt a ma tizenkilenc éve elhunyt Tar Sándor Kis bűneink című novellájának hőse teszi: „Dezső, ha Debrecenben jár, mindig elmegy az Unió áruház épületéhez, ott valamelyik sarkon hegedül egy szomorú, vak ember, hegedűtok fekszik előtte a járdán, abba dobálják neki a bánatpénzt. Kivéve Dezsőt, ő nem dob semmit, pedig ő is bánatos, csak nézi ezt az idegbeteg forgatagot az üvegfalhoz támaszkodva…”

A debreceni Rotary Clubnak tartok tárlatvezetést előételképp a vacsorához. A kiállítótér elejében fogadás várja őket, miután végig értünk, és ez bizony láthatóan többeket is érdekel, mint amit én mondok. Ezúttal fordított sorrendben, a Tamus-munkáktól indulunk el, jobbra, a Fátyol-képek irányába. Néhányan lemorzsolódnak, sokan trécselni kezdenek, ami nem esik jól, de a hangtechnikának hála az egész kiállítóteret betöltik a mikrofonba mondott szavak, így azzal nyugtatom maga, hogy nem csak az épp fegyelmezetten figyelő tekintetekre lehet hatással, amit megfogalmazok. Próbálok általánosabb szinten reflektálni a képcsoportokra, kevésbé veszve el a részletekben, a végén pedig megköszönöm a figyelmet, vagyis azt, ami abból maradt. Akik kitartottak, ezen elmosolyodnak. A debreceni klubvezető, Ármós Róbert Károly mesél a nemzetközi humanitárius közösségről. A korombeli vállalkozó invitál, hogy jelentkezzek én is, háromszázezer forint az éves tagdíj, és ezen kívül még egy-egy konkrét célra is gyűjtenek, megszavazzák, hogy éppen mire érdemes. Elvárás a makulátlan előélet is – például kizáró ok a válás vagy a nyilvános politikai állásfoglalás. A tagság nagyobb része túl az ötvenen, de vannak fiataloknak szóló diákcsereprogramjaik – hát ezért hallottam a tárlatvezetés közben, hogy angolul beszélget három fiatal. Kiderül, hogy a Rotary Clubhoz köthető az átmeneti otthonokban élő gyerekek mentorálásával foglalkozó Láthatatlan Iskola is, amelynek az Alternatív Közösségek Egyesülete ad otthont, ahol Szuszi dolgozik.

 

31.

Ma jött a hír, hogy megjelent az An unseren Grenzen haben wir Angst – Emigration aus Ungarn (Félünk a határainknál – Kivándorlás Magyarországról) című német antológia, amelyben a világ számos táját megjárt kortárs szerzők szövegei kaptak helyt, sokan közülük most is külföldön élnek – Domonkos Istvántól Kun Árpádon át Szeles Juditig és Kalász Orsolyáig. A címadó sor Tóth Krisztinától származik, tőlem pedig két szerepvers olvasható itt Dallos Emese fordításában, a Vor der Auswanderung (Költözés előtt) és a Költözés után (Nach der Auswanderung), amelyek magyarul nem jelentek meg. Régóta készül a könyv, én négy éve adtam le az Ausztriában élő Lesi Zoltán szerkesztői felkérésére írt monológokat, és őszintén szólva már nem számítottam a megjelenésre, így most meglepetésként ért a hír. A dizájnos, fehérből pinkbe átúszó betűsort hordozó, türkizszínű borító kifejezetten ígéretes, a magyar könyvpiacon uralkodó trendektől teljesen idegen irányt követ. Itthon nagyítóval keresgélve sem találni hasonlóan korszerű, elegáns címlapot. A kiadvány elsősorban versek és novellák egymás mellé rendezésével mutatja be, hogy irodalmunk milyen sokrétűen foglalkozik az emigráció témájával, ami nem is olyan meglepő, figyelembe véve azt, hogy több mint hétszázezer elszármazott magyar él külföldön.

Gyöngy Dániel barátom érkezik egy kávéra, tegnap lett negyvenkettő, de letagadhatna tíz évet is. A hasára mutat, puffad a laktózérzékenység miatt, úgyhogy nem kér tejet a kávéba. Felköszöntöm egy kis ajándékkal, beszélgetünk. Megcsinálta Fátyol Zoltán honlapját, a táncra kevés ideje jut, neki is indul a tanítás rövidesen, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen, a Média és Design Intézetben dolgozik, jó közeg, szereti. Eredetileg informatikusként végzett, de most a filozófia szakot csinálja Debrecenben. Reggel épp Bugár Istvánnál vizsgázott, aki ugyan sosem lazázza el a dolgokat, de vele ma nagyon rendes volt. Szerettem én is az óráit annak idején, az antik és a korakeresztény filozófia lenyűgöző ismerője, még másod- vagy harmadévesként megvettem A szent öregek könyvét, amelynek a fordítását ő lektorálta, és aláírattam vele, dedikációjában jó utat kívánt az írói pályámhoz, igaz a szó mellé még kérdőjelet írt. Nem volt az a megközelíthető típus, akivel csak úgy trécselni kezd az ember, de a tudása mindig lenyűgözött, és jól esett pár szót váltani vele az órán kívül is.

Telefonos egyeztetés Owen Gooddal, arra jutunk, hogy az angol nyelvű könyv tekintetében három ciklusban lehet érdemes gondolkodni majd: válogatás a Rítusból, az Omlásból és a most már öt éve készülő anyaverses kéziratból. Hátha a Versopolis-projektes anyagra és a már lefordítottakra építve összejöhet valami, persze ez még mindig csak távlati terv. A szövegek szelektálása közben rájövök, hogy az a háromszáz sor valójában nagyon kevés, mondjuk tizenöt rövidebb vers, de nem baj, egy lépéssel előrébb leszünk megint.

Próbálom közben végleges állapotba hozni Az ember-állat kapcsolat perspektívái című konferencián tartott előadásom szövegét, ez is csak egy – kimetszve újabb részekre bontható, tovább aprózható – alfejezet a doktoriból, úgyhogy a legtöbb idő a megfelelő formai követelményekhez igazítással és az elemzett művek reprodukciójának szerkesztésével telik el. Jó lesz már túlesni a védésen is tavasszal végre, nem mintha különösképp motiválna a titulus, vagy akár az oktatói-kutatói pálya maga, de ezen az úton tötyögve előre mégiscsak könnyebb a művészet közelében maradni, még írni is néhanapján, mintha valami teljesen mással foglalkozna az ember.

Éjszaka Szuszi átéli, ahogy meghalok, zaklatottan ébred, de aztán lenyugodva visszapilled a folytatásba, betuszkol a kocsiba, hazavisz a szüleihez, meggyőzik, hogy már nincs mit tenni, árad a bűz a járműből, hátranéz, látja, hogy rohad az arcom, el kell engednie, majd felébred megint, aztán vissza az álom közepébe. Ott van, ahol most mi vagyunk, az igazi testünk, és nem bírja elviselni a hirtelen támadt magányt, hogy nélkülem kell leélni az élete hátralévő részét. Ha tudná az igazat, megkönnyebbülne. Amikor ez történik, már szinte kész az anyaverseskötetem, és most neki kell lezárni a folyamatot, de nem tudja, hogy kezdjen neki. A temetésen tömeg, de csak egyetlen költő barátom érti meg, csak ő tud olyat mondani Szuszinak, amitől úgy érzi, mégsem maradt teljesen egyedül ezzel a viselhetetlen fájdalommal.

Nincs olyan, amit élénkebb érdeklődéssel várnék, mint a határtalanba tekintést, amit a befejezés ígér. Csak azt kívánom, hogy legalább akkor – abban a tökéletes pillanatban – ne vonja el a figyelmemet semmi más.

 

(A szerző portréját Som Balázs készítette.)