Zimonyi Zita: Álmok a karanténban

 

Menekülés
Álmomban üldözött egy koronás alak. Célba vett és tüzelt rám. Futottam előle, ahogy bírtam. Egyetlen buszra, villamosra sem tudtam felszállni, mert átrobogtak a megállókon. Be akartam menekülni egy üzletházba, de a biztonsági őr kipenderített, mert aznap lettem 65 éves, nem lehetett tudni, melyik csoporthoz tartozom. Szaladtam egy pincébe. Nyikorgó, szűk lépcső vezetett lefelé. Még annyira sem volt biztonságos, mint a mexikói Barragán-házban található kapaszkodó nélküli feljáró. Már azt hittem, sikerül elbújnom, amikor utamat állta a koronás alak. Kezet akart fogni velem, meg akart csókolni maszk nélkül, végül a képembe nevetett. Végem lett.

Transzcendens
1. Kedvenc fekete ruhámban elmentem a boltba egy karton hypóért. Jól elfáradtam a cipekedésben. Amikor hazaértem, kezet mostam, s – bár nem szoktam – úgy ahogy voltam, ledőltem. Elszenderedtem. Azt álmodom, hogy műtik a szívemet, próbálják megmenteni az életemet.
Felriadok. A szívem fölött csupa vér a ruhám. Eláll a lélegzetem, ettől végre magamhoz térek. Meresztgetem a szemem, idő kell, hogy megértsem: a kezemet – amiről nem mostam le rendesen a hypót – rátettem a ruhámra. Amíg bóbiskoltam, a fekete sztreccs-pamut anyagot vörösre marta a fertőtlenítő.
2. Elkeseredtem. E nélkül a ruha nélkül én már nem vagyok önmagam, a fekete özvegy! Vettem festéket, főztem benne a ruhát, ahogy kell. Nedvesen úgy tűnt, befogta. Ám amikor megszáradt, barna lett a folt, rikított. Ráadásul ahol a hypó kiszívta, elvékonyodott az anyag. Szomorúan megállapítottam, hogy, ami halálra van szánva, az meg is hal.
3. Amíg az ember él, remél. Eszembe jut Assisi szent Ferenc imádsága:
„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni.
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet.
Adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
Ezt bizony meg tudom változtatni, sőt meg is tudom javítani!
A tönkrement részekre fekete csipkét applikáltam, és flitterrel díszítettem. A ruhám szebb lett, mint új korában!
Megműtöttem a szívemet, meggyógyultam.

Légyott
1. Szombaton éjjel álmomban meglátogatott egy daliás, szakállas állatorvos. Színházba hívott, mondván, belém szeretett.
– Vegyen szemüveget! – válaszoltam.
– Nem kell, én a szívemmel látok, és a gondolatot keresem – tett vallomást.
2. Vasárnap éjjel megint meglátogatott az állatorvos. Levágta a szakállát. Fekete szeme fényesen villogott. Felkeltette az érdeklődésemet. Talán… Ezennel nem színházba, hanem szállodába hívott. Nekivágtunk. Útközben filozofált és verseket mondott. Csodálkozva figyeltem. Lehet, hogy nem is állatorvos, hanem lélekorvos? Elfoglaltuk a szobát. Meg akartam ölelni, de hidegen elhúzódott. Előjött egy asszony, levette a karperecét, és a kezembe tette. Ez volt belevésve: „Feleségemnek elismeréssel, hogy tűri, viseli mindazt, amit vele és ellene teszek!” Az asszony elment, átadta kettőnknek a terepet. Én utánairamodtam.
– Mi akar ez lenni? – faggattam.
– Ugyan mit gondol, kedves, hány majom rajongója akad az én állatorvos férjemnek?
Visszamentem az állatorvos, filozófus, költő, lélekorvos ismerősömhöz.
– Most már megölelhet – adott engedélyt.
Fogalmam sincs, mit tettem. Felébredtem.
3. Hétfőn éjjel én magam voltam az állatorvos, filozófus, költő, lélekorvos. Választottamat kellett kiszabadítanom – magamat – egy istállóból, ahol a szalmakazal tetején ültem a páviánok, csimpánzok, makákók, gorillák között. Egyszemélyessé vált az álom, mert bármit is teszünk, bármit is mondunk, mindig minden rólunk szól.

Magyarként
Azt mondja rég halott apám álmomban, hogy elvisz az USA-ba egy kicsit szétnézni. A valóságban nem ülök repülőre, mivel gyerekkoromban, szintén álmomban, lezuhantam. Ám most ráálltam a dologra. Odaértünk. Apám lemaradt, elszakadtunk egymástól. Eltévedtem. Kevés angol tudásommal próbáltam segítséget kérni. Senki nem értette. Végül kétségbeesve kiabálni kezdtem magyarul. Ekkor már segítettek, mert körülöttem majd’ mindenki magyar volt.

Hihetetlen!
Este lefeküdtem. Az M3 adón egy filmet néztem. Közben, gondolatban verset írtam: „Nem kellettem sem az Úrnak, sem a Sátánnak, sem senki fiának”…
Elaludtam. Az M3 adón éjjel muzeális fekete-fehér fotókat mutattak.
Kétóra táj – bár nem álmodtam semmit – kürtszót hallottam. Felriadok. Nem hiszek a szememnek!
Látom magamat, lányomat és egykori tanítványomat, amint Balatonszárszón ülünk a parti köveken. Nem az akkori úttörőtábor balatoni szakaszán, ahol éppen nyaraltunk, hanem a városi parknál, közel József Attila versmozdonyához.
Igényesen megkomponált fotó: vízen csillanó napfény az aranymetszés szabálya szerint, egyensúly, ahogy kell! Felugrok az ágyból, kiáltok a kutyáimnak.
– Nézzétek, Borsika, Luca!
Ők is felugranak, nyüszítenek. Tehát biztosan nem álmodom, ébren vagyok! (Emlékszem, hogy valóban bementünk egyszer a városba hárman, le is fotózott bennünket egy járókelő.)
Mi ebben hihetetlen? Hát az, hogy éppen akkor riadtam fel – sem előbb, sem később –, amikor minket mutattak!
Mégiscsak kellek az Úrnak, a Sátánnak, a senki fiának!
Kérdés, hogy melyik az Úr, a Sátán, a senki fia? A fotós, a képszerkesztő, a láthatatlan kürtös, esetleg koprodukcióban összedolgoztak?

Hívatlan látogató
Álmomban dörömböltek. Nekifeszültem az ajtónak, tudtam, hogy gonosztevő akar rám törni. Mégis benn termett egy nő talpig gyászfátyolban. Visszaalszom. Ismét dörömbölnek. Nem nyitok ajtót, mégis benn terem egy piros palástos királynő. Most én állok talpig gyászfátyolban. Mondom neki: menjen innen. A piros palástos királynő nem tágít, gúnyosan nevet. Szakad a könnyem, nem mondja, kiért jött.