
A választásokon külképviseleti megfigyelő voltam. Hatra mentem a nagykövetségre, négykor kellett volna kelnem, de előző este nem tudtam aludni, tíztől fél háromig próbálkoztam, mire feladtam, és inkább elkezdettem a testemmel a napot, miközben a maradék én esetlegesen tudatosuló darabjai a fejfájás tompa, éles és ködös oldalait tapogatták, mint vakok az elefántot.
Megfigyelni első ránézésre könnyű dolog, ül az ember és megfigyel. De ha jobban megfigyeljük, nagyon nehéz. Szórni egész nap az esélyt a dolgok elé, hogy észrevétessék magukat, mintegy szakértelem és kiváncsiság ideális elegyében megmártózzanak, ehhez kellett volna aludni. Ugyanakkor az alibinél most többe van az egész, így jobb híján iparkodás. Ebéd után tudatosul bennem, mennyivel elevenebb a három másik megfigyelő hite, jelenléte, rövid, érdektelen szégyenkezés után összekapom magam, teljesítek, aztán urnazárás után hazamegyek, az eredmények láttán bedobok egy felest és mint a kő, azonnal elalszom.
Igazából a következő délután volt érdekes. Szülinapi buliról szedtem össze a gyereket, a nyuszi csoport úribb felében mostanában divatba jött a szülinapozás, csak ebben az utcában ez a második egy héten belül. Korona után, egy igazi háború előtt, de legalábbis messze tőle, roaring twenties-hangulat az ötévesek arcán: még ártatlanok, de amikor lehet, már úgy ugrálnak, hogy tudják, hogy van, amikor sokáig nem lehet.

Az odaúton Ukrajnának címzett szolidaritásinstallációt találok. Álomba illő, hibátlan giccs, pontosan olyan, amilyennek egy húszezres német előváros jóakaratú intelligenciája elképzelheti a szépet: markáns vörös faszilánkokon precízen fele-fele arányban, születésnapi gyertyák álösszevisszaságában keveredő kék és sárga kavicsok formáznak békejelet. Nem mondhatnám, hogy kéjes érezni, milyen ciki, de nekibátorodva megyek tovább a ronda esőben a láthatáron belüli egyetlen gyalogosként a hibrid bmw-k utcája felé. Aztán, vagy tíz méterrel előrébb, a természet megmutatja, hogyan kell ezt csinálni. A véletlenül ugyanott nyíló kék és a sárga virágok pofátlan demagógiával rendeződnek zászlóformába, feljebb és lejjebb, de az egyes virágok között zöld és szürke, sehol egy derékszög, a szél is megborzolja, mielőtt kikezdhető kompozícióba álhatott volna össze. Szinte nincs is esztétikai vetület, virágok egy köztéren, mint egy nyelv vagy egy hangskála, önmagában semmit sem jelent.
Az ünneplők egyformasága a következő látvány. Hat szőke, fehér, egyszarvúszivárvány-mintára sminkelt ötéves gyerek. Mögöttük az ünnepelt nevelőapja, ahogy elnézem, friss hús, profin keveri a közösséget kínáló halk férfipanaszt, hogy milyen drága volt a mancsőrjáratos torony, az asztalra csapott hímtagként hangosan csattanó adattal, hogy százötven euró. Mint aki egy titkos istenben hisz, sajnálom őt, magabiztosan, mert erősebb, mint az övé, de adva a meghunyászkodót, mert titkos. Mindezt németül nem tudom kifejezni, zavartan mosolygok és almalét kérek a sör helyett, pár napja a jointot is ilyen élhetetlen elszántsággal adtam tovább, akkor arról hallgatva, hogy fűszűz vagyok és nem abban a közegben akartam ezen változtatni.
A hazaúton úgy tűnik, a gyerek fülében is visszhangzik a fent említett csattanás, mindenki, ő is Pawpatrolturmot akar, mikor tudunk olyat venni. Nem tudunk. De ő akarja, most, otthonra, szóval mikor. Tegnap azt se tudtad, hogy van ilyen, ma már kell, anélkül nem vagy boldog. Nem, hatvanezer forintot nem adunk ki két kiló műanyagért, ugrok a helyemre, mint az Utolsó vacsorára a késve érkező tanítvány. Magyar vagyok, forintban számolok, szónoki eszközként használom a nagy számot. Pontosítok, nem nem tudunk, nem akarok. Majd ha nagyobb leszel és hasznos, szép, építő dolgokra kell, zeneórákra vagy vívótáborra vagy mittomén, adunk még többet is, mint százötven, én is, de biztos vagyok benne, hogy anyu is. Szóval tizenegy évesen kaphatok Pawpatrolturmot? Ha tizenegy évesen Pawpatrolturmot fogsz akarni, veszek neked Pawpatrolturmot. Jó. Vagy majd elmegyek dolgozni és lesz pénzem, veszek magamnak Pawpatrolturmot. Még jobb. Az eső eláll, a hideg marad. Szégyent érzek, amiért csóró vagyok és nem tudok zsebből bármit, aztán azért, mert egy nyikk nélkül asszimilálnám be szőke libának, letudandó az apaságot, aztán azért, mert se ez, se az, csak morgok az esőben, bár legalább tompítgattam, ígérgettem, magyaráztam. Akkor felveteti magát, narancsoskalippó-szagúan az arcomba köhög, megfogja a fülemet, és azt mondja, siessünk, mert pisilnie kell, meg azt, szeret.
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
