Szinovszki Léna írásai

névcsere

Leülök inni egy chai lattét a Deákon. Nevet változtattam, aznap kétszer is. Reggel beadtam a kérvényt, mostantól legyen a nevem Léna. Hivatalosan is. Ne haragudj, nem hallottam, Réka? Választ nem vár a kislány, ráírja a papírpohárra. Az, persze. Szerencsére ez a verdikt nem lesz hivatalos. Ahogy megfogom a poharat, kicsit elkenem az ujjammal az írást. Ez most már el is rendeltetett. Maradok a másik. Egyedül.

Milyen érzés? Kérdezed, miután jót derülünk a papírpoháron. Volt még benne két korty, amikor megérkeztem hozzád. Csak utána dobtam ki. Átlátszó vagyok. Tudom, hogy tudod, hogy csak azért tartogattam azt a maradék elhűlt lattét abban az ócska papírpohárban, hogy megnevettesselek. Nem szólsz érte. Inkább veszed a lapot és nevetsz. Én is nevetek. Veled.

Mára lejárt az időnk, veszem a kabátom. Most két hétig nem látlak, addigra kabát sem kell. Pedig piros. Nagyanyám szerint jól áll. Szerintem is. De mostanában lilát is sokat hordok. Megnéztem, mit jelent. Spiritualitás, kreativitás, jólét. Ámen. Gyász, bűnbánat, szexuális bizonytalanság. Ómen. Az egész életem ehhez hasonló, vesszővel elválasztott paradoxonok sorozata. De a józan észnek ennyire ellentmondó következtetésre akkor sem jutottam soha még. Egyedül veled.

Tegnap éjjel bagzó macskákkal álmodtam. Egy nagy halom sitt tetején vonyítva paráználkodtak. Az egyikük a nevemet vernyogta. A hivatalosat. Egészen a fülem mellett hallottam a vonyításukat. Hátra kaptam a fejemet, ott lihegtél fölöttem. Egészen a fülem mellett suttogtad a nevemet. Kivert a víz, aztán kirázott a hideg. Mondtam már, hogy nem szeretem az ASMR videókat? Pedig pont olyan volt az élmény, és ezt még szerettem is. Felriadtam. Az érzés ott maradt az álmomban veled, én meg csatakosan a lepedőn a valóságban egyedül.

Két hét múlva megint ott ülök nálad. Nincs nálam pohár, se kabát. Nézünk egymásra. Te nézed, hogy meddig vergődöm még ebben a feloldhatatlannak látszó ellentmondásban, én nézem, hogy meddig hagyod még, hogy vergődjek. Ma nem nevetünk. Én keresnék valami vicceset a helyzetben, te komorra fordítod a szavakat. A humor az egyik legmagasabb szintű megküzdési stratégia. Mondom vissza a tőled tanultakat, de te nem értesz egyet. És most én se. Sem magammal. Sem veled.

Megjött a végzés. „Mostantól legyen a neved Léna.” Hivatalosan is. Elküldöm neked, te örülsz. Milyen érzés? Kérdezed. Én örülök, de a választ már nem várod meg. Végre megtaláltad önmagad. Írod az üres papírpohárra.

Mályvacsonk

A síneken túl mindig tavasz volt, de Zima sosem vágyott a sorompó túloldalára. Még a felhők alól időnként kibúvó nap melege sem vonzotta. Nem ismert mást. Nem zavarta, de nem is éltette a hideg. Apró jégkunyhója a hóval borított sínek menti út mellett állt, oldalába vájt portásfülkéjéből zavartalan kilátás nyílt az átjáróra. Egy viharlámpa és egy kockás jegyzetfüzet társaságában éjjel-nappal itt ült, és figyelt. A szél jégszilánkokat sodort az ablak elé, de Zima csak szorosabbra húzta az irhakabátot, és tovább figyelt. Mindig is itt volt. Talán máshol sohasem létezett.

Ha megéhezett, színes gyertyacsonkokat majszolt. A mályvaszínű volt a kedvence. Sűrű, nehéz meteor íze leginkább a medvecukoréhoz hasonlított. A maradványokat a túloldalról érkező, fátyoltestű árnyak hozták magukkal, akik szelíd záporok ölelésében vagy csendesülő viharok peremén sodródtak a sorompóig, mintha a szél, nem pedig a saját akaratuk vezette volna őket. Pislákoló gyertyatalpakkal a kezükben álltak az átjárónál, bebocsátásra várva, akár a hazatérők. Zimának egyetlen feladata volt ezen az oldalon: felnyitni számukra a sorompót, és beírni őket a füzetbe. A sorompóval sietnie kellett, különben az árnyak a sínek közt rekedtek, és lassan belevesztek a végtelen térbe, ahol semmi és senki nem várta őket. A rúd gyorsan emelkedett, Zima minden erejével tekerte a kart, aztán csak várt. Képtelen volt betelni a látvánnyal. Amikor a fátyoltestek átlebegtek az átjárón, egy végső sóhaj kíséretében porhóvá oszlottak szerteszét. Zima ekkor mély levegőt vett, és az újdonsült hófelhőket felfújta a szemközti hegytetőre. Néha eltűnődött, honnan jönnek az árnyak, és hová tartanak. De máskülönben csak felnyitotta a sorompót, ahogy mindig, aztán összegyűjtötte az utánuk maradt csonkokat. Visszaült a fülkébe, a kockás füzet lapjaira feljegyzetelte az érkezési idejüket és a félig leégett gyertyák színét és nagyságát. A lelke mélyén a türkizkéket szerette a legjobban. De olyat csak egyszer evett.

– Sokat mesél mostanában? – nézett fel az orvos a jegyzeteiből.

A szobában csend volt. Emma anyja idegesen forgatta a kezében a mályvaszínű viaszdarabot. Már egészen puha volt és langyos.

– Minden nap más világot épít. Tegnap például egy jégkunyhóban lakott, és mindenféle árnyakat engedett át a túlvilágra. Hoztak magukkal egy-egy gyertyacsonkot, és ő megette, miután átsegítette őket.

– Ezekben a történetekben valójában saját magáról beszél. Ugye tudja?

Az anya szótlanul nézett az orvosra. A fekete kanócba kapaszkodva ide-oda lóbálta a kezében lévő gyertyát.

A kanóc leszakadt. A csonk elgurult az asztal alá.

– Nem szeretnénk elvenni tőle az egyetlen világot, ahol végre ő irányít. Csak segítenénk neki megérteni, hogy létezhetnek más világok is. Itt bent időt kap, figyelmet és kereteket.

Az anya a tekintetével a gyertyavéget kereste a földön.

– Meddig kell itt maradnia? – nézett fel újra a férfira.

– Rajta múlik. Néhány hét, talán egy hónap. De nem örökre. A gyerekek változnak. És Emmában szerencsére sokféle világ van. Nekünk csak annyi a dolgunk – hajolt le az orvos a szék mellett heverő viaszvégért –, hogy belépjünk a történeteibe, és közben ne veszítsük el őt, és ő sem az irányítást.

A szobában újra csend lett. Talán hidegebb is.

Az orvos szótlanul nyújtotta át az asztal fölött a földről felvett gyertyát. Szeretett volna mondani valami biztatót. Éppen szóra nyitotta a száját, de abban a pillanatban, ahogy az anya a kezébe vette a viaszt, a fehérköpenyes férfi hangos loccsanással apró vízcseppekre szakadt, aztán elillant a parketta rései között.

Emma felállt a gyereksarokból, majd határozott léptekkel odasétált az anyjához.

– Nem jöhet át mindenki – nézett komolyan a nőre, és zsebre tette a mályvaszínű gyertyacsonkot.