
Pontban este tíz óra huszonöt perckor vágódott ki a Presszó ajtaja, és belépett rajta Grósz András buszsofőr, magasan, meghatározhatatlan színű, felgyűrt ujjú ingben és farmernadrágban, magával hozva egy kis fűszagot. Derűs, lemondó mosolyától fekete szakálla a füle irányába húzódott. Nem volt rajta a hosszú bőrkabátja, mert még langyos volt a szeptember. Már az ajtóból odaintett a pultosnak, legjobb barátjának, Kertész Jánosnak, aztán kezet fogott néhány asztalnál ülővel, akik mind azonnal meg akarták hívni valamire, de Grósz András egyelőre annyit mondott, talán később. Biztos lehetett benne, hogy később is akadnak majd szép számmal megvendégelői, de az első pohárral maga akarta kikérni magának.
Az egész helyiségen eláradt egy enyhe bizsergő izgatottság, a várakozás öröme, pusztán a tudattól, hogy ma is történik még valami, hiszen megjött A Groszi. Bizony, megjött, megérkezett, lazán a pulthoz sétált, kezet rázott Jánossal és letámaszkodott. Komótosan kortyolgatta a sörét, a hátában érezve a törzsvendégek tekintetét, amelyről azonban nem vett tudomást, kivárta, amíg valaki megszólítja: Groszi, mit hoztál ma nekünk?
Egy ütemet ismét kivárt, mert ütemérzéke az volt neki, mint többször megjegyezte, az kell a jó buszsofőrnek is, akárcsak a költőknek, fel kell tudni venni az út ütemét, akár a vers belső ritmusát. Kivárta hát az egy ütemet, ami után már a legtöbben csak rá figyeltek, megfordult, kissé széttárta a karját, aztán maga mellé eresztette, úgy festett, mint egy vállfára dobott jelmez, megvakarta a szakállát, aztán a feje búbját, és belefogott.
Föl-alá járok útjaidon minden kilométered egyszerre sűrű és üres
Szívemben arany napraforgó izzik mint alattam a hathengeres csak
nálam nincs hibrid rásegítés
Anyám bocsásd meg nekem hogy nem végeztem el a jogot – megfogadtam
rendes jogász leszek munkások ügyvédje síkra szállok az érdekeikért – szisszen
alattam az ülés és sziszegve zárul az ajtó szuszogva horkolják végig az utat
mögöttem a rokonlátogatóba utazók és az egyetemisták akik vidékre haza egy
napra vagy hétvégére várva hogy visszatérjenek vagy gyomorgörccsel a vizsgáik
miatt mert fogalmuk sincs a következő évtizedekről a bedőlő lakáshitelüket
még el sem bírálták rémálmaikban sem készülődnek a zárt szájú hivatalnokok
és egy csempe meglazul abban fürdőszobában ahol egy évtized múlva
zuhanyozáskor az egész burkolat egyszerre válik el a faltól de még a szerelem
ígérete mindig ott van ott lebeg körülöttünk mintha mindenki tudná
hogy semmi másért nem érdemes élni de senki sem mondhatná ki
És gördülünk az úton kopóréteg kötő és alap és végül az úttükör legalul
tükröződünk odalent fejjel lefelé gurulunk Csodaországban ahol
minden majdnem ugyanilyen de a majdnem azt jelenti hogy nem
Fent falvakon át kerítések fogsora mentén reménytelen házak között unottan
basznak a kutyák a hátsó kertek alatt üreges álmok szorulnak a cserére váró
tetőszerkezetek alá bütykös kezek markolnak egymás szívébe vagy
jobb híján a puszta földbe az íze a számban egy súlyos ütés után kóstoltam bele
ezerkilencszáznyolcvanhatban a csetényi bisztró hátsó udvarán ahol azt a
kedves arcú zárkózott fiút próbáltam meghívni egy italra ki mondhatta volna
meg hogy egy nap polgármester lesz egy másik faluban
feleséggel és nagy nehezen összehozott két gyerekkel és csak titokban a pesti
éjszakában ölel majd hozzám hasonló nyurga fickókat
Csodaországban fejünkkel lefelé már rég végzetes kalandunk emlékeiből élünk
túl a lobogáson amikor a fő téren álló háborús emlékműhöz hasonlítottam
a falloszát bóknak szántam és ő annak vette aztán bejártuk az ország útjait
fejünkkel lefelé lábunk az égbe taposott és kapaszkodtunk a napraforgótáblák
sárgájába örökké izzó napraforgó vagy mondtam neki bóknak szántam
és ő annak vette amíg egy nap valamelyikünk elfáradt félreértett valamit
vagy csak megunta a folyamatos kielégülést de örökké ott maradtunk egymás
szemében ahogy az út ott marad és emlékezünk
Itt fent látom már vár a bekötőutakon ténfergő beherbálozott álomtalan
kétségbeesés várnak a térkővel betakart főterekre karcolt buszmegállók
és a városok határában
az építkezőknek épített üzletek lerakatok telepek mindenki építsen magának
és ők szót fogadnak jó magyarok és építenek ha beledöglenek is telket
vesznek a szomszéd faluban maradnak leszúrják magukat is
a földmérő karók mellé aztán lebegnek
mint a lelakott polgármesteri hivatalokon a fényes címeres zászlók láttam
a napraforgótáblákat betakarítás előtt fáradt országom súlyos fejei
szétszáradt szirmokkal Anyám hová tűnt a régi ragyogás
mikor felejtettük el magunkat ünnepelni egyhelyben
menetelünk a szotyolaköpködők nyálas szájáig és már csak
annyi reményünk van hogy a száraz héjunk majd a foguk közé
szorul mint a magánerdők vadcsapdáiba a rókakölykök
kanyarból kifelé gyorsítok zörög a csontom csupasz húsom alatt
mögöttem minden szem lecsukódik óvatosan fékezek hogy
a gyárak HR-részlegeiből hazafelé tartó pályaelhagyó pedagógusok
kipihenhessék aznapi árulásukat két megálló között nyugodtan
lebegjenek a sehollétben már nem ott még nem otthon mert
út közben vagyunk a legjobb helyen mindenki tudja amikor
nincs mit tenni mást csak hátra dőlni és remélni hogy a gondolatok
elmaradnak mögöttünk mint csaholó farkasfalka és már arra sem
gondolunk hogy ugrani kéne közéjük állni és együtt vonítani Anyám
az utolsó idegösszeomlásod emlékének köde lebeg a feltört útsávok
fölött de most is mint mindig csak a kopóréteget cserélik
Félperces csend követte a Groszi szónoklatát, aztán egy emberként kezdtek tapsolni a vendégek, volt, aki hujogatásra ragadtatta magát. A Groszi ezután elfogadta a hozzá legközelebb ülő srác ajánlatát egy korsó sörre, rövidet most nem kért, mert másnap még dolgozik. Egy cigi megsodrásába kezdett, amikor belépett a Presszó nyitott ajtaján a mindig elegáns Dömötör László, és fennhangon benyögte a szokásos mondatát: – Remélem, már vége van Miszter Országúti Búbánat mai performanszának.
A Presszó közönsége nevetett, mint mindig, habár egyikük sem tudta volna eldönteni, valóban gúnyolódik-e.
(Megjelent a Pannon Tükör 2025/6. számában.)
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
