
A Béla, az egy bunkó volt, nincs mit szépíteni. Nem azért, mert a Béla-tanyáról hozta a Béla Imre, akinek a tanyája volt a Béla-tanya, egyszerűen az volt. Szekéren hozta fel a kölyköket a faluba, a tanyájáról, ami a Laposrét meg Zárod között volt félúton a völgy irányába. Keményre járt földútról kanyarodott le hozzá egy ingatag csapás, esős időben nem volt érdemes elindulni rajta. Száraz, tavaszi nap volt, talán vasárnap, amikor megállt a kocsma előtt és beszólt, kell-e valakinek kutya. Sziráki bácsi, aki akkor még nem volt bácsi, letette a fröccsöt és kisétált, hogy szemre vételezze az állatokat. Akkoriban született a lánya, arra gondolt, jó lehet neki egy pajtás. A feleségének majd azt mondja, kell kutya a házhoz, vigyáz a tyúkokra. Állt a napon, nézte, ahogy, néhány szomszéd kivesz egy-egy kutyát a szalmából, volt ott vagy öt kölyök. Mifélék, kérdezte valaki, Imre azt válaszolta, hogy az anyjuk az ő juhászkutyája, az apjuk meg, ki tudja. Valaki más megjegyezte, hogy ezek még kicsik, még el se szabadott volna őket választani, de az Imre azt mondta, épp ma hathetesek. Kettő maradt a kocsin, az egyik izgágán szaglászott az idegenek felé, de Sziráki, maga sem tudta volna megmondani, miért, azt választotta, amelyik hátat fordítva próbált valami búvóhelyet keresni. A hóna alá vette, hazavitte. A kis Erzsike visongva tapsikolt, fenékre tottyant az udvaron, mielőtt még a kutya odaért volna hozzá. Akkor tanult járni. Sziráki, ahogy messzebbről figyelte, megállapította, hogy mégsem lesz ez olyan nagy kutya, hiába juhászkutya az anyja, valahogy aránytalannak tűnt, a teste hosszúkás, az orra épp egy leheletnyivel hosszabb a kelleténél, de rálegyintett. Azért mégiscsak kell a háznál egy kutya. A felesége azt mondta, ő nem bánja, de etetni nem fogja, az a Sziráki dolga, és készítsen neki valami kalyibát, mert a házba nem jön be, de még a verandára se engedi föl.
Úgy lett, Sziráki még aznap nekiállt és másnapra összetákolt egy kutyaólfélét. Gondolta, majd idővel készít valami szebbet, de sosem ácsolt újat. Egy lepattant szélű kék zománcos lábost nevezett ki kutyatálnak. Este hárman nézték nevetve, ahogy a kutya kajla fülei mozognak, amikor iszik. Gondolkodtak, mi legyen a neve, Szirákiné kezdte Béla-kutyának nevezni a származása okán, ez végül rajta is maradt. Az évek alatt Béla fülei egészen lekonyultak, de a lábai rövidek maradtak, hengerszerű testén megloncsosodott a szőr. Szirákiné számtalanszor elverte a seprűvel, amikor a verandára merészkedett, és monoton hangon szidta, soha nem tanul ez a dög. A kis Erzsike sírt, amikor az anyja verte a kutyát, később könyörgött, hogy csak hadd vigye be ölben a szobájába, de aztán megbékélt, náluk is csak az udvaron lehet az állat, ahogy a többi háznál a faluban. Szirákiné kitartóan hangoztatta, hogy ez a kutya nem jó semmire, és igaza volt. A Béla ellődörgött az udvaron, ha kedve tartotta, a saját tyúkjaikat ugatta meg úgy, hogy azok fényes nappal visszakászálódtak a ketreceikbe. Csaholt a postásra, de ha az dobott neki egy darab szalonnabőrt, azonnal elhallgatott. Ha izgalmas dologra lett figyelmes, senkivel sem törődött, még Erzsikét is fellökte, úgy szaladt a kerítéshez. Szirákira sem figyelt, vagy ha figyelt is, csak addig, amíg a Sziráki szigorúan szólt hozzá, aztán bambán lehevert az ólja elé. A „gyere” volt az egyetlen vezényszó, amit meghallott és meg is értett, nagy sokára a „helyedre”, de évekig csak tétován mászkált, ha kiáltották neki, vagy leült az utcafronti kerítés mellé. Talán azt hitte, az a helye. Alacsony állat létére olyan szerencsétlenül mozgott, hogy amit lehetett, felborított, a borsófejtő vájlingért nagyot kapott a nyakába a Szirákinétól. Tudomásul vette, aztán elrohant megugatni a csirkéket. Bolond ez az állat, mondta az asszony, de azért esténként a maradékot kikotorta neki a zománcos lábosba.
Aztán megszületett a Lacika, de a Béla rá se hederített, csak az Erzsike nyomában járt örökké. A lány már javában iskolás volt, amikor a Béla egy kissé megroggyant, megőszült a pofája, kevesebbet szaladgált és ritkábban ugatott, naphosszat is hevert az ól előtt, Erzsike meg néha szégyen szemre kiült oda hozzá a fűbe, úgy olvasta a leckét. Azután, amikor a lány felső tagozatos lett, az iskolai énekkarba meg színkörbe kezdett járni, szinte egész nap nem volt otthon. Akkor sem volt otthon, amikor a Béla a kutyaól előtt elnyúlt és nem kelt föl többet. Sziráki a munkásbusszal jött a kőbányából, ami épp akkor állt kis híján felszámolás alatt, habár ez aztán többször ismétlődött az évek során, és végül még több mint harminc évig működött. De ezt akkoriban nem tudhatták. Azt hitték, csak hónapjaik vannak hátra, és senki sem tudta, mihez kezd, ha tényleg bezár a bánya. Sziráki néha úgy érezte, attól, hogy nem tudja, meddig dolgozhat még, jobban elfárad, mint magától a munkától.
Már az utcáról látta, hogy a Bélának vége, be sem ment a házba, csak letette a bőrtáskáját a verandán a fonott székre, amelyben a lányán kívül soha nem ült senki, hátrament az ásóért és a baromfiudvaron túl, a kert végében kiásott egy gödröt. Kicsit meg is könnyebbült, hogy nem kell nézni már ezt a lassú leépülést, de közben arra gondolt, Erzsike hogy fog sírni, ha hazaér. Lacika is mindjárt megjön a napköziből, ővele könnyebb lesz, őt nem nagyon érdekelte az állat, számára csak egy volt a többi közül, itt volt már, amikor ő megszületett, játszani nem lehetett vele, mert senkire nem tudott figyelni öt percnél tovább, egyedül csak az Erzsike üldögélt vele az udvaron, őmellette megmaradt, főleg, ha a lányka néha megvakarta a füle tövét.
A föld a kert végében lágy volt, de ragacsos, tele kisebb-nagyobb kövekkel, Sziráki utálta ásni. Amikor elkészült a gödör, előrement a Béláért, a karjában vitte hátra. Helyes kis halom lett, gondolta, amikor betemette, itt hever hát mostantól ez a szerencsétlen kis korcs. Hátrafordult, látta, hogy ott áll a kert felső végén a felesége, kezében egy kis karószerű valamivel. Szirákiné kifejezéstelen arccal elindult lefelé, és a friss halom végébe, mint valami pontot, odaszúrta a faágat. Mégiscsak a miénk volt, mondta.
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
