
A németek már jártak nálunk, Pesten. Az én cserémet Johann Beckernek hívták, köpcös és szemüveges, tizenötéves szeplős kis Nürnberg-drukker volt. Gazdag családból származott a kis Johann, apja mérnök, anyja háztartásbeli, bátyja ösztöndíjas egy Észak-amerikai egyetemen. Johann képet is mutatott a családról, leginkább a bátyja fogott meg, tiszta jenki, fenségesen üres nagymenő. Egyből láttam, Johann otthon a játékmackó. Úgy is hívták a szülei, Jojo. Óvatosan elővezette nekünk is, pestieknek, hívjuk inkább Jojónak, de balszerencséjére beragadt nálunk a Johann, nem tudta levakarni magáról. Johann tökéletes Johann volt, és ez a legritkább.
Az FTC akkor már második éve vitézkedett az élvonalban az NB2-es kalandozások után, bátyám hosszú szezonok óta minden hazain ott bomolt az Albertben. Mikor megtudta, hogy Johann futballfanatikus, eldöntötte, a hétvégén magával visz minket a kapu mögötti tribünre. Különben sem volt semmi dolgunk. Délelőtt a Ligetben bolyongtunk Johanesszel és barátjával, Maxszal, aki Pista, az évfolyamtársam cseréje volt. Max kócos szépfiú volt Fürthből, Pista szorgalmas somogyi kollégista. Mindenki utálta a programot, a Vajdahunyadvárában Erdélyről meg Trianonról hadováltam nekik, persze nem tudtak az egészről semmit. Pista kissé kiakadt, elküldte őket az anyjukba. A Hősök terén próbálkoztam a hét vezérrel, de magam sem hittem benne igazán. A földalatti beütött náluk, később meg a Halászbástya, azt hitték Minas Tirith-i díszlet A Gyűrűk Urából. A bástya tövében egész nap ment az itt a piros, hol a piros. Odaléptem a nagydarab cigányemberhez, lehet-e játszani, van itt négy bátor jelentkező. Játszani mindig lehet. Johann felrakott tíz eurót, aztán még tízet, de mindkétszer vesztettünk. Röhögve reklamáltunk, a dagadt ember csak mosolygott foghíjasan, suldigung, suldigung.
Délután jött a meccs, Kecskemét az Albertben. Max és Pista leváltak rólunk, Johannal kettesben értünk a stadionhoz. Bátyám márt várt ránk, odaadta a jegyeket. Megvettük a büfében a paprikával erősen szórt kolbászzsíros kenyereket, a híg sört meg a narancsszín tökmagot. Elindultunk felfelé az Albert Stadion vázrendszerében. Hirtelen megtörtént, ahogy mindig. Az ember kilép a lelátóra, bokáig maghéj, körülötte zaj, ricsaj, kesernyés bűz, valahol hánynak, egy lelketlen tagbaszakadt hörög, zászlók, sálak és trágárság mindenfelé, skálázik a köznapi erőszak. Külvárosi csúcs. Szemben a hosszú zöld, túlpartján isteni fénnyel világít Springer eFerenc szobra. Johann kibújt a bőréből. Láthatóan rettegett a fradisták között, nemhogy a kokszos vadaktól, de még a nőktől is tartott, eldugta a szemüvegét, és igyekezett magyarul szitkozódni. Mikor lankadt a tábor, a vezérszurkoló újra és újra feltette a kérdést, miközben kiguvadt könnyes szemmel pásztázta a lelátó népét. Mér nem szurkolsz, bazmek. Johann, bár nem beszélt magyarul, mindent értett. Homlokunkban fájdalom rikácsolt, a jéghideg sör és a folytonos üvöltés felszámolta bennünk az önérzetet, nyelvünket sebesre marta a tökmagon csomókban álló paprikapor. 1-1-nél a 88. percben büntetőt kapott a Fradi, éppen az alattunk lévő kapunál. Rósa Dénes belőtte a tizenegyest. Megindult a tábor a rácshoz, a tömeg vitte magával az embereket, egészen az első sorokig. Iszonyatos nyomás alakult ki, remegett a lelátó betonszerkezete, mindenki ütötte, ölte, ölelte a másikat, belőtte, hát belőtte a Dini, zuhogott a sör és a nyál, legelöl rázták a rácsot meg az öklüket. Bátyámmal összeszedtük Johannt, visszavonszoltuk néhány sorral följebb, finoman arrébb toltunk néhány alkoholbeteget. Johann megkérdezte, ez micsoda. Mondtuk, hogy gólt lőtt a Franzstadt. Johann arcán állati ösztön terpeszkedett. Valahogy kihúzta a csapat, nyertünk. Lekezeltünk bátyámmal, és mi már sodródtunk ki a krákogó tömeggel, el a Nagyvárad tér felé, mert várt ránk a gimis csapat valahol, a Belváros egyik lokáljában.
Az 57-es számú italboltban találtunk rájuk. Mindenki nyakalt, dolgozott a zenegép, sörakció volt, mint mindig. A fiúk szégyenkeztek, néhányan nyomakodtak, furakodtak, a lányok többsége hátrált és alkudozott. Johann megtalálta Maxot, én megnyugodtam, fáradtam a tört németemtől. Pista beleszeretett egy Laura nevű német lányba, hullarészegen jött tanácsért, épp a nyerőgépbe dobáltam az aprót. A mai meccsélmény alapján, mondtam neki, ezek a mai német gyerekek ki vannak éhezve az egyértelmű dolgokra, nyilván fogják őket otthon. Vallj neki szerelmet. Pista eltűnt a kocsmagőzben, a nyerőgép felüvöltött, egyúttal kiutalt számomra több mint ötezer forintot. Tudtam, hogy a lányok egy része máshol űzi, hívtam a csajomat, Pannit. Állatkertben voltak délután, most a Gőtében isznak. A Tarajos Gőte a város egy pöcegödre, dögtemető, szektás odú. Otthagytam az 57-et, szaladtam néhány utcát, aztán leereszkedtem a pokolba. Szemben a pult, de jól tudtam, balra találom őket. A kis termet hatalmas penészes, dohos kárpitokkal osztották öt kis részre, fakkokra, fészkekre, azokban gubbasztott a többnyire öntudatlan ifjúság. Bandzsán füveztek, smároltak, fetrengtek, kapucniban és lefojt sminkkel, vagy őrjöngtek, mert valaki vállalta a gőtebúvárt. A csapos meghozta a kásás folyadékot egy korsóban, mindenféle pálinka- és vodkamaradékok mosogatólével felöntve, a hős szájába búvárpipát adott, mely felfelé tölcsérben végződött, és jókora lendülettel beöntötte az anyagot. A hérosz jussa aznapi eszméletvesztés és néhány heti kétes hírnév volt. Panni és a barátnői, velük a német cserék ott üldögéltek egy mocskos kárpit mögött, lazán dohányoztak, okos derűvel követték az eseményeket. Nem búvárkodni, cirkuszba jöttek. Ez elég prosztó dolog, mondtam nekik, aztán fogtam az ötösömet és kértem magamnak egy sört. Eredetileg úgy képzeltem, villantok, meghívom őket, de jó a pénz is. Pannival titkoltuk kapcsolatunkat mások előtt, félreeső zugokban csókoltuk egymást, titkos kézjelekkel mutogattuk szerelmünket. Lezuhantam mellé a babzsákra, a lányok nevettek tolakodásomon. Sötét frufruja kiemelte Panni szomorúbarna szemét, lila farmer feszült a lábán. Tetszett neki a rizikó. Azt se tudtuk, miért titkolózunk, mi szégyellnivaló van a szerelemben. Sietve elsuttogta az állatkertet, elmesélte a zebrát, mint egy történetet. Kábán mosolyogtam a füstben, bágyadt szemhéj, rám csukódott a lány nehéz fantáziája. Csatlakoztunk a többiekhez, észrevétlenül forgolódtunk, kinevettük a részegeket, a fetrengőket. A csajok többnyire németül beszéltek, én lehúztam még egy sört, dudorásztam Panni mellett a zsákon. Rólunk, kettőnkről sutyorgott egy kissé félelmetes nézőpontból, megfogta a mellkasom, mintha nem volna ártatlan. Csörgött a telefonom. Pista hívott röhögve, hogy Johann megőrült, Hitlernek képzeli magát, és karlendítéssel áll az 57-es számú italbolt asztalán. Mennem kell, mondtam Panninak, bólintottam a csajoknak, és behúztam magam mögött a Gőte irtózatos függönyeit.
Johann Becker, az én német cserém, a hetedik kerület szívében, az én kocsmám asztalán magából kikelve üvöltött, ich bin der Führer. Ezt értettem én is. Max a sarokban aludta a tévelygők zavaros álmát. Kértem Pistát, hogy segítsen egyensúlyozni Johannt, majd egyszerűen derékon ragadtam, és a vállamon kivittem a kocsmából. Kedveskedve felpofoztam, ráüvöltöttem, aztán elmondtam neki, mi történt az imént. Johann sírva borult a vállamra, azt mondta, ne haragudjak rá, de titokban egész nap pálinkázott. Meg is mutatta belső zsebében a fél literes, praktikusan lapos üvegben forgalmazott barackot. Aprikose, mondta szipogva Johann. Rossz kutya vagyok, csúnya dolgokat mondtam, soha ne mondd el senkinek, kérlek, barátom. Azt mondtam, ez mindannyiunkkal előfordul, pedig ilyet még sosem láttam azelőtt. Pista felrugdalta Maxot, kitámogattuk egymást a körútra. Ott a csapat meghánytatta magát, majd mindenki elcsoszogott a maga éjszakája felé. Johann szótlan és együttműködő volt a pesti csere hátralévő két napjában, az 57-ben történtekre nem tértünk vissza. Fradista kézfogással, őszinte öleléssel búcsúztunk egymástól a Nyugati pályaudvar peronján, auf Wiedersehen.
Egy hónappal később a Deutsche Bahn piros szörnyetegén száguldottunk Nürnberg irányába, már-már úgy tűnt, minden megáll. Eljött a cserediákprogram második, izgalmasabb fele, a hódítás. Nem tudtuk, a lányok mit akarnak Németországtól, kulturális élményeket vagy nyelvtanulási lehetőséget, de mi azért mentünk, hogy kiharapjuk a magunkét. Kinek mire volt szüksége. Szerelemre, farmerdzsekire, távirányítós harckocsira, idegen ízű cukorkákra vagy hatalmas középkori terekre, ahol nem követhet tovább észrevétlen a gyerekkor. Én még nem döntöttem. A legtöbb fiú a német lányok miatt érkezett.
Panni és én addig kacérkodtunk egymással a többiek előtt, hogy ki se mondtuk, meg se kérdezték, de láthatóvá és tudhatóvá vált kettőnk kapcsolata, nem tudtuk visszaszívni a szerelem tanninos szagát. Ölemben ült, miközben az UNO-t vasúti kocsink asztalára csaptuk, röhögtünk a pesti sztorikon és bizonygattuk egymásnak, micsoda pofás kis társaság vagyunk. Kupac tetejére helyeztük az utolsó lapot.
A Becker-család úgy élt, mint a Playmobil-újságok mintacsaládjai. Hatalmas és gondozott kertjükben két panellakás méretű német gépjármű dorombolt, a garázsból nyíló szabadidőszobában darts, minigolf és sörcsap boldogította a testes, de jól karbantartott apát. A nappaliszoba napsütötte csarnok, a konyha pedig már minden kapcsolódási pontját elvesztette őseink pernyés tűzhelyével. Mindemögött ott magasodott Frau Becker, a jókedvű és megbocsátó matróna asszonyos alakja. Tudatosan gazdálkodott szépségével, már nem volt kihívó, sem bántóan vonzó, egyszerűen jól esett ránézni. Értelmezhetetlen gazdagság, mániákus pontosság, mégis hétköznapian, szerényen, szinte óvatosan. Ha lett volna bennem kellő társalgási kedv, őszinteség és német kifejezés, azt mondtam volna, Herr und Frau Becker, mindez irigylésre méltó. Ehelyett gyors gutentag után felslisszoltam kijelölt helyemre, és bezártam magam mögött az ajtót.
Johann bátyjának, Felixnek a szobáját kaptam meg, bár volt a házban vendégszoba. Frau Becker úgy gondolta jobb lesz nekem idősebbik fia szobájában, ahol nem is olyan régen még laktak, otthonosabb és természetesebb a légkör. Frau Becker szerint fontos a természetesség. A szobában rend volt. A falon Felix érettségi fotója, szülei között mosolygott barnultan és jólfésülten, alattuk Johann szeplős kis feje. Mellette Felix a tengerparton, talán Dél-Amerikában, vajszínű vászonnadrág, barna félcipő, gyanúsan természetes mosoly. Kutakodni támadt kedvem, mindig ezt csináltam, ha egyedül hagytak. Dobozok és fiókok bennrekedt szaga izgatott, a tárgyak őszintesége. Úgy éreztem, előnyt szerzek a másikkal szemben. Átnéztem Felix falon függő érmeit, okleveleit, szekrényében NBA-sztárok trikói sorakoztak. Jordan, Kobe, Iverson, kerestem Nowitzkit is, de nem találtam. Átlapoztam Felix mappáit, jegyzeteit, elbóbiskoltam kézírása fölött. Se túl nagy, se túl kicsi betűk, éppen vonalon, enyhén jobbra dőlve. Átnéztem rövid könyvespolcát, NBA, NatGeo, egyebek, némi szépirodalom. Egyet leemeltem, de még a címét sem értettem, szerzője számomra ismeretlen. Gondosan hajtogatott alsók, hosszúszárúak és fecskék, úszónadrágok és jégeralsók külön. Övek, nyakkendők, nyakkendőtűk. Egy fiókban mindenféle helyes tégelyek, krémek, dezodorok, borotvák és pengék, egy civilizált férfi szépségarzenálja. Ujjbegyemre nyomtam egy tubusból, elmorzsoltam arcomon a sűrű, fehér krémet. Újabb fiók. Pornólapok pedáns kupacban, legfeljebb tíz darab, semmi túlzás. Mellette síkosító, óvszer, dobozos asztali zsebkendő. Rejtekutas, föld alatti, csúszómászó szexualitásomnak sértően nyilvánvaló látvány. Semmi lakat, semmi álca, csak egy csinos fiók, mindenkori kamaszfiúk igénye szerint. Beleborzongtam a gondolatba, hogy a fölötte lévő fiókba biztosan maga Frau Becker pakolja a tiszta fehérneműt, és pakolta mindig, mióta világ a világ, mióta Felix berendezte magának erotikus igényfiókját. Megszédültem Frau Becker testi valóságától, aki egy emelettel alattam éppen uzsonnát készít, hogy megkezdje nyúzott kamasztestem rövid itt tartózkodásom idejére tervezett felhízlalását. Belezuhantam a fiókba, görbedten nézegettem a színes lapokat, tárgyakat. Kielégülten csuklottam össze, mikor Johann kopogott. Indulás a programra. Miért nem nyitok ajtót. Egy pillanat, mondtam neki, és pár perccel később, én, a szégyenróka, lesurrantam az előszobába, hogy felhúzzam lecsoszogott sarkú sportcipőm. Biztosan tudják, gondoltam magamban. Aztán hogy mi lenne, ha ideköltöznék örökre. Állandósra. Megpróbáltam felidézni Johann bátyjának nevét, de hirtelen nem jutott eszembe.
A program egész napi kulturális célú menetelés, északi szélben. Minden árcédula, kirakat és óriásplakát láttán mély nyugalommal gyakoroltam az átszámítást euróról forintra, akár egy K-európai meditatív aktust. Buszjegyet, perecet, kolbászt, múzeumbelépőt, az egész világot forintosítottam. A fiúkkal halálra röhögtük magunkat, utánoztuk a járókelőket, a kutyák hangját, kigúnyoltuk a kalauzt, és a náci Németország nyomait kerestük árgus szemekkel. Galacsinokat gyúrtunk a jó perecből, és fejbe dobtuk vele a galambokat. Aztán mély levegőt vettem és komppal át, át a túlra. Az utca másik oldalán Panni várt rám szelíd mosollyal. Nyugodtabbak voltak a lányok, megfigyelték az ismeretlen várost. Nem fogtuk meg egymás kezét, de a vállunk minden lépésnél összeért. Kipihentem mellette a röhögőgörcsöket, az önkéntelen rángást, szellemesen válaszoltam, ha kérdezett. Beszélgettünk. Azt mondta, felfoghatatlan, hogy itt is élnek emberek, egyáltalán felfoghatatlan egy másik család, egy másik ember valósága. Egyetértettem. Az ő cserecsaládjáról beszélt, szimpatikus tanárházaspár, tisztes középosztály. Dicsekedett, hogy megérteti magát németül, erre azt hazudtam, én is. Elnézést kértem, visszamentem a fiúkhoz, az ingázás egyre jobban kimerített. Leszálltunk egy villamosról, hosszan sétáltunk egy park mellett, majd elképesztő méreteivel, sötét tónusaival fölénk magasodott Adolf Hitler megalomán szuperépülete, a nürnbergi kolosszeum. Johann és Max kérték, viselkedjünk rendesen, érezték ők is a helyzet kiélezett voltát. Megállás nélkül pattogtak ki belőlünk a Hitler-viccek, míg megnéztük a Doku Zentrum néven működő és a nácik bűneiről szóló tárlatot. Mikor a múzeum előtt szétszéledt a kompánia, jeleltünk egymásnak Pannival, majd Max-szal és Pistával paroláztunk. A búcsúzkodó tömegben felfigyeltem egy szőke arcra, nagy, hideg kék szemre a társaságban. A karcsú lány szembogarából szimmetrikus fekete minta futott íriszére, olyan volt, mint a pók. Nem értettem, miért nem láttam eddig. Vacogva ugrottunk be Johannal a hátsó ülésre, mikor Frau Becker begördült a fekete Mercedes nagymacskával az egyre erősödő őszi orkánban.
Másnapra bambergi kirándulást irányzott elő a cserediákprogram menetrendje. Bérelt vonatkocsi, indulatos csevegés, medrét vesztett hormonáradás. Bamberg olyan volt, mintha habcsókból építették volna, újszülött macska, maszatos képű babaember. Nem volt úti cél, csak néztük, becézgettük, milyen kedves, szép, mazsolás ez a város. Bolyongtunk a piacon, a fiúkat választottam, úgyse volt pénzünk semmire. Lobogott a sálunk és szipogtunk, némi eurónkat a legolcsóbb fellelhető lágerbe terveztük invesztálni. Bambergben nem volt semmi gyanús. Ahogy incselkedett hidacskáival, kellette magát sötétsárga tetőivel, rádöbbentem, egyszerűen ilyen. Habcsókváros közepén peregni kezdett ránk a cukor. Mellettünk jött egy német lánycsapat, a tér túloldaláról figyeltük őket. Pista Laurát kereste. Toporogtak a hóesésben, nevettek, elindultak felénk. Beindult a sutyorgás, ezek miért jönnek ide, Laura nincs is köztük, bárcsak tényleg hozzánk jönnének. A nálam majdnem egy fejjel magasabb szőke lány, akire előző este felfigyeltem a búcsúzó tömegben, akinek pók nyújtózkodott nagy kék szemében, odalépett hozzám. Egyszerű virágillata volt. Megkért, hogy vigyem a táskáját, zöld műbőr táska volt, aranyszín fémrészekkel. Nem tudtam, a lány járt-e Pesten egy hónappal azelőtt, ha ott volt, miért nem láttam, miért nem vettem észre. Miért nem készültem rá. Kezembe adta a táskáját, és én vittem a bambergi hóesésben. A vonatnál visszakérte a táskáját, elmondta a nevét. Milena. Pehelytől deres hajszálaim engedékenyen elhajoltak a szélben. Panni látta mindezt, és a visszaúton megkérdezte, miért vittem annak a német lánynak a táskáját. Mert megkért rá, mondtam neki, és cikornyás szavakkal dicsértem Bamberg nagyszerűségét.
Este a kocsmában ott volt mindenki, Pista már az ajtóban várt. Megkerüljük ezt az országot, mondta vidáman, hátulról támadunk. Kérte, hogy kövessem. A kocsmától két saroknyira volt egy kisbolt, Pista korábban feltérképezte. Azt is tudta, hogy kapható a FAXE Strong nevű literes kiszerelésű álskandináv konzervsör, tíz százalékos alkoholtartalommal. Nagyon olcsó, mondta még Pista, és tartotta a markát. Hangja szégyenlősen csikorgott a közelgő delírium gondolatától. Adtam neki eurót, mivel magasabb volt nálam és jobban beszélt németül. Mócsingos mosollyal és négy doboz literes FAXE-val tért vissza. Az elsőt húzóra, mondta, és az elsőt megittuk húzóra. A másodikba belekezdtünk, szopogattuk, aztán betoppantottunk a kocsmába, hogy le ne maradjunk az este dolgairól. Kedvesen csacsogtak fiúk és lányok, mi támolyogtunk a székek között. Kiittuk a többi haver sörét, kötözködtünk, kisvártatva üvölteni kezdtünk. Nem láttam Pannit és azt a szőke lányt sem, aranyló párna fogta be a szemem szivacsos dombjaival, fülemben zsibbadt a láger. Johann és Max riadót fújtak, kivittek engem és Pistát egy szomszédos közparkba, lefektettek, kólával itattak, majd különösebb javulás híján taxit hívtak, és hazaszállítottak mindkettőnket.
Másnapra minden megnőtt, anyaggá esett. Tekintetemmel, bársonyos csápjaimmal távoli házak rezgő homlokzatát, érdes gerendákat tapogattam, idegenek orkánkabátján a cipzárfityegőt, túlpirult krumplimaradékot kávézók bordázott abroszán. Nehezen vettem levegőt, kóláról kávéra és vissza kólára repültem, vergődtem, guberáló varjú a szemeteskukákon. Pista úgy tartotta magát, mint akit vernek. Keresztül és kasul jártuk a várost, arcomat felsebezte a szél, minden eldöntöttnek, véglegesnek tűnt. Albrecht Dürer nyomasztó szülőháza, a jelentéstelen skanzenkultúra, főtt krumpli és hús mártással, majd a Faber-Castell ceruzagyár elmebeteg mérnöke és a rémületesen tiszta gépsorok. Elfagyott lábainkon valahogy mégis eljutottunk az első korsó sörig, Johann és Max boldogan nevettek, ahogy ittunk. A második korsót már férfiasan összeütöttük, servus, servus, átfagyott kezünk megnyugodott a nürnbergi kocsma párás asztalán. Borzalmas volt, mondta Pista németül, nem értettem pontosan, de tudtam, mire gondol, és nevettünk, négyen együtt, négy jó barát a sörben. A fiúk elmondták, hogy a búcsúestét Nürnberg nagy parkjában rendezik, grillezünk, sörözünk, nézzük a tüzet. A többiek lassan ott vannak, de mi ráérünk, nem kell sietni. Elszórakoztunk még néhány korsóval, almás rétest kértünk tejszínnel, hahotáztunk, ahogy alpesi hüttékben szokás. Német barátaink kiegyenlítették a számlát.
Már lobogott a tűz, mire megtaláltuk a többieket. Ízlés és szimpátia szerint kisebb csoportokra bomlott a társaság, de azért nagy körben telepedtek a tűz köré. Kártyáztak, csipszet rágtak és kolbászt sütöttek, énekeltek. Country roads, take me home, hasonlók. Megkerestem Pannit, már várt rám. Leültem mellé, nyakába adtam a sálam. Néztük a tüzet és semmiségekről sugdolóztunk. Megtippeltük, ki kinek a kije lesz perceken belül. Nem tudtam, a tűz ropog vagy Pista ujjpercei, ahogy öklét nyúzza. Nem bírta magát rávenni Laurára. Kirázta az ujjait, és lelépett a többiekkel vedelni. A magyar fiúk teljesen megvadultak a félsötétben, elszabadult a pálinka pokla, tökön rugdosták egymást, birkóztak, verekedtek. Pista megszállottan üvöltött, látok, hallok, érzékelek. A németek is beszálltak időnként bomolni, a bunyók vesztese fotózkodott legyőzőjével, egyesek taktikai megfontolásból hánytak. Nyugodt voltam, mint gyerekkorom hosszú reggelein. Amit nem értettem, nem bántott, és nem is érdekelt.
A szőke német lány hátulról lépett oda hozzám. Megfogta a kezem, megvárta, míg felállok, és csöndesen azt mondta, menjek vele. Elindultam a sötétség felé, hosszú lépteink bokánkra keverték az avart. Oldalra néztem, szilárd és tágas volt Milena arca, szőke derengése vezetett. Később hallottam, hogy hátam mögül szólongatnak. Megfordultam. Panni utánunk jött, már jó húsz méterrel elhagytuk a tábortűz fénykörét. Földre roskadva kérdezte, mi történik. Saját hangom hallottam, szétrohadt farönk, üreges volt, tompa, élettelen.
Hát nem látod? Nézz magadra, szánalmas vagy.
A szőke német lánnyal elmentünk a jegenyék alá. Hallottam, hogy Panni felsír, egy darabig még a tűz körüli zajt, azután semmit. Szeles égi kamrában néztük egymást, szememre mászott Milena íriszéből a pók, kiáradt hűvös mérge, betöltött egészen. Ich liebe dich, mondta, és megcsókolt. Kihúzódott belőlem az idő. Tört nyelven bogoztuk homályos titkainkat, forgattuk, néztük bambergi mesénket, csókoltuk egymást, kimondtuk egymás nevét. A jegenyék csúcsa felé szakadt döbbent lélegzetünk.
Még a hosszú fák alatt álltunk, mikor meghallottam a nevem. Sokan kiabáltak, éjfél is elmúlt. Zseblámpákkal, telefonokkal világítottak. Johann hitetlenkedve nézett rám, mikor a magas német lánnyal előjöttem a sötétségből. Nem szidott le, nagyobb volt a meglepetés. Frau Becker megbocsátóan mosolygott a fekete Mercedes előtt. A lány megcsókolt, és beszálltam a hatalmas autóba. Megrögzött gondolat, simán és erőteljesen siklottunk a háztömbök között. Frau Becker diszkréten mosolygott hazáig. Johann, Felix szobájának ajtajában még azt mondta, de hát az a lány sokkal idősebb nálunk. Bólintottam, és bezártam az ajtót.
A vasútállomáson rengetegen voltak. Német szülők és gyerekek, magyar diákok, mindenki pacsizott, ölelkezett, lódított és ígérgetett, mintha nem lenne holnap. Kivették egymásból a legutolsó pillantást, hogy összezsugorodva leguruljon emlékezetük jelentéktelen üregeibe. Vonatjegy, koffer, elemózsia, csokoládé a szüleidnek, Tschüss. Frau Becker nagyvonalú volt és visszafogott, megölelt és biztosított szimpátiájáról. Szándékosan törte kissé a németet, hogy nekem jobb legyen. Johannal megöleltük egymást, einmal Franzstadt, immer Franzstadt, mondta büszkén, megpaskolta a hátam. Láttam Pannit a tömegben, olyan volt, mint a festett bábu. A szőke német lány megfogta az arcom, megcsókolt, valami kendőt kötött a nyakamba, azt mondta, mindig szeretni fog. Nem tudtam, mit mondjak. A helyemről még integettem neki, mosolygott, milyen nagyság ez, gondoltam magamban. Szőke haját arcába csapta az egyre erőszakosabb északi szél.
Száguldottunk, hogy már-már úgy tűnt, minden megáll. A felgyűrődött időben mindenhol őt láttam, minden állomáson megjelent, fehér kezével intett. Langyos tagjaival meghúzódott az elsuhanó fák árnyékában, sietős léptekkel épp elérte a villamost, szőke fejéhez kapva nevetett, ahogy egy kölyköt labdázni tanított. Rettegtem, hogy kendőjéből túl hamar kiszívom a szagát. Minden városban felbukkant, nyitott szájjal merengett egy padon, erkélyen teregetett, hajladozott, mint a jegenyék. Mikor leszálltam a Nyugati pályaudvaron, még láttam elsietni a Bajcsy-Zsilinszky felé, húsz lépésről tejfehéren visszanézett.
Szűk padlásszobámból számolatlanul írtam neki a leveleket, mindig hosszan válaszolt. Szótárral fabrikáltam össze a lázas szerelmi vallomásokat, fokozással fedtem el az általános tartalmi űrt. Ich liebe dich, ich vermisse dich, a végtelenségig. Nevét mondogattam magamban, rángatott az emlék; tűz, sötétség, jegenyék. Mikor kiborultam volna, vagy elcsatangoltak gondolataim, neve visszatartott, kanyarban dőlni vágyó szerelvényt a sínpár. Milena. Tovább koptattam állandó útvonalam, mondogattam a nevét. Megbeszéltük, hogy Bécsben találkozunk. Kinéztük a dátumot, szüleimtől kért pénzből megvettem a vonatjegyet, szótárt forgattam és nyelvkönyveket. A kirándulás előestéjén már be volt csomagolva apám Bécs-térképe, anyám fasírtja, némi euró és a kendő, amit tőle kaptam a pályaudvaron.
Homályos emeleti szobámban ültem, telefonommal babráltam, szívtam a kendő maradékát. Rövid sms-t írtam a lánynak, hogy nem megyek másnap Bécsbe, és többé nem fogunk találkozni. Nevét olyan kicsire hajtogattam, préseltem, szorítottam, amennyire erőmből futotta, és egyszerűen elengedtem, vágódjon ki a bennem tátongó űrbe. Hirtelen minden, ami addig állt, újra megmoccant, végtelen erő, nehézkesen elindult az ismeretlen felé. Elmosódott a bambergi táj.
Bátyám kopogott a szobaajtón, pedig nem volt szokása. Mi van, kérdezte. Minden oké, mondtam neki, csak már nincsen német csajom. Nem jössz meccsre, kérdezte. De megyek, válaszoltam. Sietősen összeszedtem mindent, ami kell, eltettem a bécsi eurót. A Népligetben van egy kis pénzváltó, hamar forintot kapok.
Állig húztuk a cipzárt. Totális szélcsend, tavaszi szezon. Kiléptünk a délutáni hangárfénybe, hunyorgó kőbányai nagyfiúk.
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
