Szeretetre érett
Éva akkor már nagyon beteg volt, ha itt volt az Iskolázás a Kaltenecker házban, átjöttek férjével és a gyerekekkel együtt, egyedül már nem tudta ellátni őket. Anna főzött, Éva bent feküdt a sezlonyon, vagy kifeküdt a verandára, és hallgatta a zenészeket, ahogy gyakorolnak. Sokszor mély álomba merült, de előtte a plafont nézte, a testvére megfigyelte, elalvás előtt a plafont nézi. Hiába szólt hozzá a testvére Hans, segíthet-e valamit? Ő a plafont nézte csak, majd kedvesen intett, hogy nem kell neki semmi, csak a pillangók ne menjenek el! – mondta, amik a tubából szállnak ki az ő urának, a Ménichnek a tubájából, és ide szállnak mindig hozzá, az orrára ülnek, és beszélnek hozzá, hat lepke, annyi lepke, ahány gyereke van, mindegyiknek neve van, ugyanolyan nevük, mint a gyerekeinek, és a lányok szegfűillatot hoznak magukkal a tubából, a tubán keresztül az urából, olyan illatot, amit egész életében nem érzett az ura mellett, de szeretett volna. A Ménich nem gyakorolt otthon, hiába mondta mindig Josef, hogy gyakoroljon, csak ilyenkor hallhatta fújni, tufa egy ember ez a Ménich, Éva a lakodalmakra már vagy két éve nem járt, azóta gyenge, mióta az utolsó gyereküket is megszülte, egyre gyengébb. A család szerette, illetve…, elfogadta Ménichet, csak az Éva, meg a Hans nehezen. Hans odabújt Éva mellé, megpróbálta ő is elképzelni a pillangókat, de csak az őszi legyeket vette észre a mennyezet deszkáin. Éva nem szenvedett a Ménich mellett, talán a csendessége vitte oda, hogy megbetegedjen, mert nem mondta soha, ha fáj, nem mondta soha, ha keserű, ha édes, csak elfogadta az életét, s az embereket körülötte, és nem tudta, vagy talán nem is akarta elképzelni soha, hogy lehet más, mint amit lát, van olyan, hogy képzelet, az mindenkinek lehet, és azzal sok mindent meg lehet változtatni, szebbé lehet tenni, de a képzelettel csak a betegségekor találkozott, akkor, amikor eltűnt mellőle minden és mindenki, csak a gyengesége maradt, a fehér opálos képek a szobáról, a hideg víz a lavórban, a nyikorgó száraz padló, a koppanó üvegpohár. Jó lett volna beszélni vele, jó lett volna beszélni többet, gyerekkorában is, meg amíg itt volt nekem. Hibáztatta magát édesanyja: mindenkit olyannak hiszek, mint amilyen én vagyok, szegény Éva ebbe betegedett bele, azt hittem szembeszáll a széllel, arcába nevet az ördögnek, de nem, ő nem olyan. Josef mindig azt mondta az Öreg Bandának, jobb zenész lesz a Hans, mint ő, mert hallásból mindent dúdol! A hangokat is szereti, nem csak a hangszeres hangot, a világ hangjait is, a kiskaput, ahogy édesanyja száraz kezével kinyitja, s az hosszan nyikorog, olyankor megáll, s megkéri, nyissa ki még egyszer, a szőlőtőkék között, ahogy szalad, meglibbennek a szőlőlevelek nyár végén, és tapsolnak, s a kút kereke, ahogy ritmusosan nyik-nyak tekeredik fel a lánc a farúdra, s annak az udvar legtisztább vödrének a széle odaverődik a kút falához, és fémesen, de tompán megkondul a bádog. Mikor Josef nem volt otthon, Hans ha tehette, s nem látta senki, elcsente a hangszert, és felment vele a padlásra. Mindent a padlásra vitt, az volt a szentély, egyszer az öreg Miklós meg is mondta – ott van az egész életünk, fent a padláson, a gyerek szép lassan, aprócska korától felhordta, remélem össze is rak valami szépet öregkorunkra belőle. Édesanyja tudta, mi van a padláson, oda teregette télen, meg esőben a ruhákat. Nem voltak titkaik egymás előtt, nem beszélt sokat, nem is hiányzott, de szerettek egymás közelében lenni, ha ketten lehettek a padláson csendben, felért egy nagy beszélgetéssel. Hans gyerekként is keveset beszélt, azt is nagyon halkan, inkább csak kérdezett néha valamit, ha megakadt a mese vékony hajszála közte és a külvilág között. Felvitte a bátyjától elcsent trombitát, és ott próbálgatta, aztán ahogy megszólalt, gyakorolgatott, de mindig csak halkan, éppen csak, hogy hang jöjjön ki belőle, nehogy a Josef rájöjjön, mi készül. Egy nagy zenész készült napról napra odafent. Szégyellte volna. Talán mert sokat érzett, de a szerénysége miatt félt, hogy ő érzi csak ezt a sokat, és nem akarja megmutatni senkinek, nehogy kevés legyen, nem tudta mit érez, nem tudta mi az a sok, csak feszítette belül, feszítette valami minduntalan, ami ki akart jönni, és akkor jött csak ki, ha belefújt a hangszerbe, akkor könnyebbült meg kicsit, de alig telt el kis idő, megint érezte azt a sokat, és ha nem tudta a padláson kijátszani magából, ki kellett mennie a szőlőbe, vagy hátra a lovakhoz, ott megnyugodott. A bátyja mellett mindig csak a kis Hansinak érezte magát, aki soha nem lehet olyan, mint az ő nagy testvére. Volt, hogy a rétekről jöttek be a férfiak, akkor már saját kocsijuk volt, egy vékonyka kis lóval, amit a cigányoktól hoztak el szalonnáért, meg füstölt sonkáért cserébe, azok nem tudták már tartani, éhen halt volna a szürke gebe, így a ló is megmaradt, meg a cigányok is ettek azon a hétvégén rendesen. Akkor már volt egy kis földjük is, fele részt kaszáló volt, fele részben kukoricás, hagytak egy sarkot, ahol meg tudták termelni maguknak a zöldségeket is. Az első sarjú füvet kaszáltak, ment volna Hans is, de reggel lehajolt egy kiskutyához, hogy megsimogassa, az meg játéknak nézte az arcát, és beleharapott úgy, hogy az orra végén két apró lyuk támadt, s megeredt az orrán a vér, ő meg otthon maradt. Csendben jött be a szekér, fellépett a veranda folyosójára Josef, hogy megnézze, mit főzött Anna. Finom illatok szálltak ki a konyhából, füstölt hús illata, bement a szagok után, előre tartott orral egyenesen a fazékhoz, füstölt húslevest főztem fiam, szaggatok bele egy kis kemény tésztát, zöldséget, Éva már csak ezt eszi meg, ennek is csak a levét, vitte föl, hogy megetesse. Josef felnézett a konyha bejárata mellett a padlásra vezető lépcsőn, anyjához fordult, és felfelé bökött a fejével, mosolyogva nézett anyjára, s lépett volna fel a lépcsőn, de az rátette kezét a vállára, hagyd, had legyen úgy, ahogyan ő szereti. Ez az ő élete, az ő boldogsága – meg a miénk is, mondta Josef, és visszafordult. Gyönyörű dal hallatszott a padlás felől, olyan lágyan szólt a hangszer, ahogy Josef soha nem tudta megfújni, elkísérte anyját nővéréhez, vitte a szakajtót, benne leves egy lábosban, letakarva tiszta kendővel, vigyázz fiam ki ne lögybölődjön, olyan levest viszünk neki, amitől visszakapja az életkedvét az a lány. Üresen maradt a ház, Hans játszotta tovább azt a dallamot, a tűzpolka dallama volt, de nem gyorsan, inkább kifejezetten lassan a gyakorlás végett, vagy mert még nem ment volna gyorsan, de ez így olyan szép volt, mintha angyalok szállták volna meg a régi Turcsányi ház tetejét, felemelték gyönge fonalakkal, s legalább a Bélagödörig elrepítették, ott elengedték, az a néhány kacsa, meg liba – ami a szomszédos házakból odagyűlik nap mint nap bogarászni, turkálni a sárban-, az mind szétrebbent, ahogy beleesett a tető a pocsolyába. Reccsent egy nagyot a trombita, sóhajtott egyet Hans, és kezdte elölről a gyakorlást. Nem tud az se kottát, se írást, semmit, de nem az a fontos, azt meg lehet tanulni, hanem az, ami belül van, a fül, meg a szív, az a kettő, ha szeretik egymást abból lesz a zenész, nem a kottafejekből. Akinek meg a hasa jár a szívével édeskettesben, azok csak fújhatják a hangszert pukkadásig, és majd megnézhetik, mi jön ki belőlük! Az igazi trombitásnak a lelkében van a levegő, a lelkéből fúj a szél, s azzal szólaltatja meg a hangszerét, olyan, de olyan szél, ami csak nagy napokon jön el, kevés időt marad, és sokáig kell várni, hogy ismét meglátogasson, vigyázni kell az ilyen emberre.
Abban az évben Évát eltemették. Az Öreg Banda játszott, lassú, végtelennek tűnő dalokat, ahol a hangok vánszorogva követték egymást, mintha szarvasok lennének, kiknek egy szűk szoroson vezet át az útjuk, egyre csak gyűlik, gyűlik a rengeteg szarvas, ahogy beérnek a szorosba, csak egymás után, egymáshoz szorulva, sorban, türelmesen tudnak átkelni, víz csordogál, patájukról lemossa a hosszú út sarát, s lehűti a nehéz felforrósodott paták fájdalmát, majd a szorosból kilépve egyszerre lobbannak el, tűnnek be az erdő sötétjébe, ahogy az utolsó marsritmus pattog, fennhangon adva tudtára az élőknek és Istennek, hogy feltámadunk! Ménich Josef nem állt be aznap a zenekarba, a gyerekeit fogta közre a családdal, és óvta őket, legalább itt a temetőben, nehogy valamelyik beleessen a sírgödörbe, mindenkit már napok óta figyelmeztet, hogy csak nehogy beleessen valamelyik gyerek! Jól van sógor, jól van! Nyugtatgatták, de ő nem hagyta abba, még az utolsó esti fejésről is sírva hozta be a vödör tejet, csak nehogy valamelyikőtök beleessen a gödörbe, mondogatta nekik, ahogy itták lefekvés előtt a meleg tejet, előre rettegtek a temetéstől, meg a gödröktől, ahogy ott áll előttük az apjuk remegő szájjal a tejjel teli vödör mögött. Az is félelmet keltett bennük, a sok fehér abban a szürke hideg bádogban. Nem fogta fel Éva betegségét, nem fogta fel két év alatt, a halál kellett ahhoz, hogy elérjen hozzá, akkor is a gödörtől félt, Évát is a gödörtől féltette, de tudta, már késő. Aztán hónapokig motyogta magában, beleesett a gödörbe szegény Éva beleesett…, majd az is elmúlt. Lassan visszatértek a hétköznapok. Josef megint zenélt, lakodalmakon, inkább, meg bálokon, ha lehetett, temetésekre nem vitték el, félt a gödrök közelébe menni. Sok volt a temetés, sok csecsemő, aki a télvíz idején született, nem élte meg a tavaszt. Az emberek hozzá voltak szokva a gyerekhalálozáshoz, talán megpróbálták az elején nem megszeretni csecsemőkorban a gyereket, eltartották maguktól, bebugyolálták, hogy mozdulni se tudjon, mint egy párna, csak olyan legyen, mint egy párna, nem több, aztán ha erős lesz, kiküzdi magát az életre, akkor megkapja a szeretetüket is, mint egy tárgy, tették ide-oda, ha meghal, majd szülnek másikat. Apák még csak-csak tudták távolról figyelni a csecsemők első időszakát, de az anyáknak ez lehetetlen volt, hiszen megszülték, szoptatták, még ha mindez teher volt, a sok teher mellett, nyűg, a sok nyűg mellett, a sok gyerek, a ház, mosás, főzés minden, de soha nem tudtak feldolgozni minden egyes korai halált, nyolc-tíz gyerekből a fele, ha megmaradt. A felét meg el kellett temetni, gyereksírokba ásni, apró pici gyereksírokba, és ezt fel kellett dolgozni, túlélni, erős anyának, erős asszonynak maradni, hogy a többi élőt tudják szolgálni, márpedig muszáj volt. Ez volt az egyetlen. Nem szeretni, vagy csak módjával szeretni a gyermeket, míg meg nem érik a szeretetre. Szeretetre érett gyerek az, ki túléli gyerekkorát. Nehéz szavak. Viszont a halálba tartó felnőtteket nehezen engedték el. Főleg egy ilyen szép fiatal asszonyt, mint Évát, aki urára hagyta azt a sok gyereket. Éva halálakor lett Anna, a legkisebb testvére tizenhat éves. Hans már egy ideje öregnek szólította Ménichet. Korban az apja és közöttük volt, akkor már Miklós hatvan felé járt, Hans húszas évei elején. Azt mondta neki mindig: Öreg. Mert haragudott, bácsi volt neki, olyan öreg bácsi mindig, ahogyan kiskorában felszállt a lovaskocsira már akkor nyögött, mégis odaadták az Évát, az ő testvérét egy ilyen embernek, akinek bajusza van, meg lovai, nagy lovai lófarkakkal, mit fog az csinálni az ő testvérével, hozzá ne érjen! Ő az, aki ebből a szeplőtelen családból elvitte a sötét életbe az ártatlant. Csak Hans érzett ennyire erős ellenszenvet sógora iránt különösen, miután Éva meghalt, azt gondolta belehalt az emberbe, a lovaiba, az ostorcsattogtatásába, abba a több hektoliter meleg fehér gőzölgő tejbe, amit lefejt neki esténként. A család inkább együttérzését, támogatását fejezte ki. Hans elhúzódott, hagyta, hadd történjenek a dolgok úgy, ahogyan el vannak rendelve. Esténként, miután lefektette az anya nélkül maradt gyerekeket, inni kezdett. Minden este. Aztán kidőlt, elaludt. Reggel átvitte őket anyósához, Stefánt, Éfit, Részit, Lizit – akik néhány évvel voltak fiatalabbak a Miklósék legkisebb lányánál, Annánál, de még szükségük volt a felnőtt gondoskodásra – és belekezdett a munkába. Az asszony is idős volt már, Miklós sem bírta olyan könnyen. A gyerekeik már mind felnőttek, egyedül a tizenhat éves fiatal kislány, Anna maradt még a háznál. Ő gondozta a gyerekeket hónapokon keresztül, a Ménich meg csak ivott, nem is zenélt. Kimaradt, sem az iskolázást, sem a temetéseket nem vállalta. Josefnek elég gondja volt már akkor, hogyan töltse ki a zenekart. Az öregek – akikkel a bandát kezdte-, annyira megöregedtek, hogy nem vállalták a menetelést, nem jött már olyan erősen a huzat se a szájukból, meg kezdtek ide-oda játszani, egyik a másik dallamát játszotta úgy, hogy egyikőjüknek sem tűnt fel, olyan szelesen kezdték kezelni az életet, ahogyan azt az ő korukban az öregek teszik, ha kérik tőlük, ha nem. Akkor is zsebre rakják a bicskát, ha kérték tőlük, ha nem, és nem tudják melyik zsebbe, mikor, és milyen bicskát. Hans az apjával fát rakodott az udvarban. Délelőtt hoztak egy nagy fuvarral az erdőről, felhasogatták, s betették télire. Ne tegye már úgy a fát, olyan magasra, mert akkor az édesanyja nem tudja levenni egész télen, vagy valamelyik gyerekre ráomlik a farakás. Nem lesz ez magasabb apám, nem rakjuk olyan magasra, holnap visszük a másik felét a sógorhoz, reggel idejön – azt beszéltem meg vele-, hozza az ő lovait, azok sokat bírnak, s ide is hozunk még egy nagy fuvart. Ide hozza megint a gyerekeket? Ide, a kis Anna majd szeretgeti őket, eljátszik velük, meg mesél nekik. Sokat kell azoknak mesélnie, hogy kimesélje belőlük az anyjukat. Azt soha nem fogja kimesélni! Nem is akarja, csak úgy mondom. Van egy Évababa, azzal játszik, azt szeretik a legjobban, odabújnak, dédelgetik. Évababa? Hát, fiam…, megállt, kezében egy apró hasított fadarabbal, a levegőben tartotta, hallgatott, s nézte a szétzilált aprócska fát a kezében: nem tudom jó-e ez így? De mi nem jó apám? Helyette nem kereshetünk asszonyt, az anyjukat meg nem támaszthatjuk föl, nincs az a szép zene a világon, ami ilyesmire képes lenne. Másnap fahordás után együtt ebédeltek, ott ült a szobában az összes Kaltenecker. Gyerekek, felnőttek, öregek, meg nem számolhatták már annyian. A kis Lizi nem evett, tolta el csak a kanalat a krumplilevesből. Egyél, edd meg az ennivalót -mondta Ménich. Soha nem avatkozott bele az ilyesmibe, de amióta ő van csak, nem bírja nem ellenőrizni őket, a kis Lizi csak nem evett, és ahogy dacosan arrébb tolta a tányért, leesett, kiborult a földre a leves, a Ménich mérgében kifeszült a székben, remegtek a szék lábai alatta, a kis Lizi felpattant, beszaladt a sarokba, felkapta az Évababát és magához szorította. Ne sírj, nem te vagy a hibás! Ne sírj! Kis Anna felállt, karjába vette a gyereket és énekelni kezdett, Ménich a földet nézte, a kifolyt krumplilevestől kifényesedett padlót, s lassan visszacsúszott a székébe. Este Josef, meg az öreg Miklós kopogtatott Tuner Joki ablakán, aki már javában aludt. Ébredj Joki! Gyere ki, mennünk kell, baj van. Hozd a hangszert is! Az félig pizsamában kikecmergett az ajtón, csak a kalap volt a helyén, meg hóna alatt a hangszer. Vittek egy üveg pálinkát, itták az úton, hogy ők is elemelkedettek legyenek, mint a Ménich, aki akkor már két hónapja csak ivott, s lassan elemészette a fájdalom. Bekopogtattak hozzá, nem nyitott ajtót, égett a gyertya, csak kikurjantott félig érthető hangon: ki az? Akkor rázendítettek, s a két zenész, a két fligniharnin olyan szépet fújt, hogy a Miklós könnyei kicsordultak, milyen nehéz, viszontagságos is az élet, s ennyi nehézséget csak sok szépséggel lehet túlélni, de ő inkább már megélni szerette. Szeretettel gondolt Isten minden dolgára, amit az emberek elé görget: ha öröm arra, ha fájdalom, akkor még inkább. Beléptek, sírva fogadta őket Ménich, hátat fordított, szégyellte magát, hogy sír, hogy ilyen helyzetben van, meg, hogy részeg, aztán elcsendesedett a zene, leültek, kitették a pálinkát, s Miklós belekezdett: Sógor, nem akarunk téged elveszíteni, szükségünk van rád. Ménich most nem mosolygott, nem nézett senki szemébe, a gyertya lángját figyelte, a nyitva maradt ajtó huzatától eloltódni akaró gyertya aprócska lángját. Ide figyelj Josef: igyál! Ittak is mindannyian, de figyelj most rám, ide figyelj sógor, ismételgette a mondatokat Miklós, nehezen akaródzott elmondani, inni kellett hozzá, aztán valahogy mégiscsak kinyögte: én odaadom neked, ha elfogadod a legkisebb lányomat, az Annát. Ménich ekkor nézett először Miklósra, buta, csodálkozó tehetetlen részeg tekintettel, akinek nincsenek reakciói, nem ura mimikáinak, semmit nem tud kifejezni már, s ha sír, az nevetésnek tűnik, ha nevet, könyörgésnek tűnik, elveszítette az arcát, elhagyta valahol Évával együtt eltemette. Csak annyit tudott csodálkozón dünnyögve mondani: Anna? Igen a kis Anna, ő szeret benneteket, jól bánik a gyerekekkel, neked sokat segítene, tudom, olyan, mint az anyja, majdnem kiejtette Évát a száján, de ekkor becsapódott a huzattól az ajtó, s a gyertya elaludt. Ménich felállt, egyedül ő tudta a sötétben, hol a gyufa, meggyújtotta, ránézett az apósára, és elfogadóan bólintott, mint aki halálos ágyán átengedi a papnak életét. A gyerekek sem lesznek mostoha alatt, a családban marad mindenki, ez így lesz jó – mondta Miklós, Josef mindvégig az ajtónál állt, belefújt a fligniharniba ha kellett, de fájt neki, fájt amit az apja mondott, szerette a kis Annát, és nem tudott megbékélni Ménichhel, ugyan hiányzott a tuba a zenekarból, hiányzott az a mély hang, de jobban örült mégis, hogy nincs ott, nincs jelen a Ménich, így biztosabb volt a zenekar, nem volt az a mély idegesítő maszatolós hang a háttérben. Azt is nehezen tudta elfogadni, hogy neki egyáltalán el kell fogadni valamit, miért kell neki elfogadni valamit, valami akár a zenében, ami nem tökéletes, nem csiszolható, darab kő. Durva kő, pokróc, rozsdafolt, törött tégla, úgy kell hagyni, tovább menni, nem még a vesztére odadobni neki azt az ártatlan kis Annát. Miklós és Ménich átölelték egymást, elmentek. A sötétben hazafelé Josef hátul kullogott, nem szólt se az apjához, se Jokihoz. Szomorú volt, sajnálta, hogy ez megtörtént, megtörténhetett, és nem tudta megakadályozni. Miklós egészen hazáig nem szólt Josefnek, majd a kapujuk előtt megállt, nem fordult meg, csak maga elé mormolta halkan: ezt kellett tennem, a család érdekeit kell mindenek fölé helyeznem. Ne neheztelj rám fiam.
(Fotó: Révai Sára)
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
