“És ehhez jött még a ragaszkodás. Mert akinek bérlete van, az előre bejelenti,hogy. Hogy ragaszkodni fog. Egy évadon át, nem is olyan nagy dolog, ismerek olyat, aki 40 éve bérletes. Mennyit változhat annyi év alatt egy színház, hát még a színészek, a repertoár. Kb. minden.” – a Lábjegyzetek szerkesztői a válogatottról, első rész
A bérlet értelme
/kisbeszéd a ragaszkodásról/
“Natasa: Nem hiszek én… semmiféle beszédnek…
És ma olyan nyugtalan vagyok. A szívem elszorul…
Mintha várnék valamit. Hasztalan volt ma beszélned, Vaszilij.”
(Gorkij: Éjjeli menedékhely)
A színházról tervezek beszélni, egészen pontosan a színházba járásról. Még pontosabban arról, hogy milyen dolog ragaszkodni ahhoz, ami a tied. Az enyém. Mié..(szövegromlás).
Dunántúlon élve lettem színházbérletes. Nem terveztem, ajándékötlet volt, úgy értve: ajándék volt számomra sok minden más mellett, hogy az akkori állomáshelyemen szokásban volt: az iskola apraja- nagyja bérletes színházlátogató. Úgymond abovo. Más is elérhető lett volna, nekünk, ott a kaposvári, a Csiky Gergely Színház volt a ragaszkodás tárgya.
Kalandos túrák hónapról hónapra, másfél óra busszal, elegánsan a dízelgőzben, majd előadás, aztán éjjel haza. Színházringatott emberek a külső somogyi tájban, gyerek, felnőtt.
Már ezért megérte. Várni is, menni is, lenni is.
És ehhez jött még a ragaszkodás. Mert akinek bérlete van, az előre bejelenti,hogy. Hogy ragaszkodni fog. Egy évadon át, nem is olyan nagy dolog, ismerek olyat, aki 40 éve bérletes. Mennyit változhat annyi év alatt egy színház, hát még a színészek, a repertoár. Kb. minden.
Én közben persze maradtam finnyás, válogatós, előfordult, hogy átadtam a helyem – a bérletem – valaki másnak, menjen ő, teszem azt zenés darab (kivált, ha musical) nekem ingyen sem hiányzik. De ez így is élmény volt. A ragaszkodásom gyümölcse.
Amikor mentem, már napokkal előtte vártam, milyen lesz. A kedvenc színészem ma épp hogy teljesít. Hogy olyan elragadó, fegyelmezett-szertelen (és fordítva) lesz e Grisnik Petra, mint szokott. (Igen, az volt. Mindig.) Olyan természetesen hunyorogva adja e majd az előadás tőkesúlyát Kalmár Tamás, mint legutóbb. (Naná!). Milyen új módszerrel fog megőrülni Szula László? (És mi lesz, ha már nem lesz? 1966-2016, Isten nyugosztalja!) Kelemen József most épp mitől más, mint az általam rajongott Csipesz (Portugál, Egressy)? (Mindig más, de mindig kicsit Csipesz.)
És a vendégek! Törőcsik a Naphosszat a fákon-ban!, Molnár Piroska A nagymamában!, Szarvas József kb.bármiben, de kivált Bölcs Nátánként!, Köles Ferenc a Bányavakságban!
Egy csodás Cseh Tamás-est (ültem és azt mondogattam magamban: jól van) egy költészetnapos program végén, benne egy örökre megjegyzett Bárány az üres lakásban interpretáció Béli Ádámtól, A Háy-Lovasi-féle A kéz Göttingeresen, elsőrangú zenészekkel, Valló Péter rendezte Éjjeli menedékhely. Én láttam és hallottam Hüse Csabát Csokonaiként, Váradi Szabolcsot gróf Festeticsként, színpad sem volt, az “Új Hélikon”(nak álmodott) belső-somogyi kisváros eu-konform főterén. Egy ebédet is csak nagy nehezen sikerült, hálaként,hogy eltájolódtak hozzánk rájuk tukmálni.
És minden évad végén (és előtt) az izgalom: ugye maradnak, akik, és jönnek, akik. Mi lesz az új Bérczes kamaradarab? Állítólag Mészáros Sára jön, hihetetlen! És így tovább.
Voltak e vacak előadások? Persze. Emelt fővel tűrtem, tudták a játszók is, ez most nem jó, ők is emelt fővel. Mondjuk Shakespeare nem nagyon ment a Csikyben soha jól (az Othelló Gyulaházán viszont nagyon). Máskor a szék volt kényelmetlen, ha mondjuk, merő jófejségből cseréltem egy diákkal páholybérletet karzatosra. Megint máskor a Templomból Már Ismerős Cukorkászacskóval Csörgő Néni (minden színház állandó kelléke) idegesített, vagy az, hogy nem fulladt meg (vagy ment ki) időben a köhögős szomszéd. Évadonként egyszer pedig biztos az előttem lévő székre váltott jegyet a somogyi Gheorge Muresan. És néha előfordult, hogy sofőrködni is kellett, ilyenkor csak fél fröccs jutott a büfében (a szóda-epizód).
Rendezők, igazgatók jöttek-mentek, a színészképzés át- meg átalakult, az épületen is egyre több helyen jelent meg a tábla: „omlásveszély”. Ez utóbbi is mutatja, hogy nem veszélytelen bérletet váltani, mert lehet olyan, hogy én kijelentem, hogy innentől közösködünk, a bérletem tárgya meg közben szépen, lassan tönkremegy, vagy hirtelen összeomlik. Tudom miről beszélek, nem egyszer éltem már át ilyet, legutóbb a (szerényen, de)patronáltam podcast, a Három kérdés szűnt meg. A szolgáltató, aki a támogatásomat közvetítette csak annyit jelzett, hogy nincs már kihez ragaszkodnom. Keserű lettem.
Ha büszkén lebérleteseztem magam az ismerősök előtt, gyakran volt az a válasz, hogy „jajezaCsikymárnemazaCsikytudodalegendás”.
Bérletes színházjáró, én, mosolyog ilyenkor: az én színházam, társulatom, repertoárom: ragaszkodom. Gyengéit elismerem, hőstetteire büszke vagyok, működéséhez én is hozzájárulok: bérletes vagyok, minden részletével együtt az egészet bérlem. Odaragadtam, benneragadtam, ez a bérlet értelme.
Ezt a kisbeszédet – őszintén és nagyon lelkesen – a Csikyről írtam, meg magamról a Csikyben, ám minden egyes része a magyar labdarúgó válogatottról szól. Meg az idén is megvett bérleteinkről. Így érdemes, biztos, ami biztos, újraolvasni.
