Alaposan végiggondolt vállalkozás, megbízható regény, kiérlelt munka – szólnak a kritikák Kiss Tibor Noé harmadik prózakötetéről. A Beláthatatlan táj (a regényt túlnyomórész üdvözlő) recepciója eddig nem szűkölködött a méltató fordulatokban, a kiadvány ugyanis több szempontból megfelel a korábbi munkák alapján támasztott elvárásoknak. A transzneműséggel járó identitáskrízist elbeszélő Inkognitó (2010) és a rendszerváltás után magára hagyott állami gazdaság területén élők beszűkült világáról szóló Aludnod kellene (2014) tematikus irányváltásai alapján már érezhető volt az az önismétlést elkerülő, újabb poétikai megoldások iránt fogékony szerzői attitűd, mely a Beláthatatlan táj esetében tapasztalható. A narrációs eljárásokat, a kompozicionális megoldásokat, a történetvezetést, a karakterformálást (tehát az írói technét) tekintve valóban elmondható, hogy az első kötetek után újra egy jól megmunkált harmadik született.
A Beláthatatlan táj fejezeteiben négy narrátori szólam váltakozik. A regény egy autóbalesetet szenvedett fiatal nő (Dorka), a karambolt okozó 21 éves fiú, Dorka apja és a fiú nővére (Zsófi) szemszögéből láttatja az eseményeket. A szerző kihagyásos elbeszéléstechnikával dolgozik; a megválaszolatlan kérdéseken, késleltetett információn alapuló narráció folyamán fokozatosan bomlik ki a történet. A regényszöveg a központi szereplők életteréről, szociális helyzetéről plasztikus képet rajzol. A baleset következtében kómába esett Dorkához kötődő fejezetrészek különleges fokalizálót alkalmaznak – a külvilág történéseit korlátozottan érzékelő, emlékképeket, szenzuális tapasztalatokat feldolgozó tudat működésének leírását irányozzák. A szabadversként is értelmezhető (a lineáris szövegtől elkülönülő, ismétlődő elemeket felvillantó, töredékes) részek sajátos módon láttatják a tudatáramlást, betekintést engednek a 28 éves nő múltjának történéseibe:
„A kórház szürke és szomorú mint egy öregember arca.
A vaságy nyikorog ha megmozdulok rajta.
A vaságy rácsairól lepattogzott a festék.
Egy seb vagyok egy lüktetés.
Dolgozik a szivattyú vért pumpál a gép.
Szirénázik a sziréna.
Szeretem a zenét.
Szeretem a hangokat.
Valaki simogatja a hajamat.
Fel fogsz épülni kedvesem.
A szavak összemosódnak.
Hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.
Galambok kocogtatják a bádogpárkányt.
Műanyag lovak kergetőznek a parkban.
Az ablakon túl világít a hold.
Kétezer hold befagy álmodom.
Azt álmodom hogy felébredek.
Beszélek anyához de anya keze a kilincsen.
Anya még nem nyitotta ki az ajtót de már kiment rajta.”
(98–99.)
A részlet jól mutatja a szerzői eljárást, mely az érzéki ingerek hangsúlyozásával, a távoli tudattartalmak összekapcsolásával igyekszik létrehozni egy racionalitáson túli nyelvet. A kómában fekvő nő szólama nemcsak a múlt eseményeiről, Dorka érzelmeiről tudósít, a nyelv állapota az elbeszélő fizikai változásait is jelzi: a befogadó a tipográfiai eltérések, agrammatikus elemek alapján tud következtetni az intenzív osztályon ápolt szereplő sorsának fordulataira. A szöveg például a gépekre kötött test állapotjavulására, az önálló légzés megindulására a következőképpen utal: „A kisujjamat te fested ki / Nem mozdulok nehogy elrontsd / A hegygerinccel folytatom / Ahol kitágul a tüdőm / És áramlik az oxigén / És sercegnek a vörösvérsejtek / Ahol zörög a lovas kocsi / Paták dobognak” (182.). A kritikus állapotot pedig összemosódó/széteső szavak jelzik: „Eső kopog a tetőn / Egy deka lomb motor ház fedél” (224.), „Valakinek megkellene olajoznia ezt a körhintát / Mindennyikog / Apa kezében jobban áll a könyv, mitafején a biciklissisak” (206.). A korporalitás és a tipográfia összekapcsolása – az olvasói érdeklődés fenntartása szempontjából is – jól sikerült megoldás, a szereplőhöz kötődő fejezet emlékezetes, megejtő oldalakkal zárul.
A regény felütése Dorka szabadversszerű szólamával nyit – a szerző a kötet műfaját, témáját, az elbeszélő személyét illetően tehát egyből elbizonytalanítja az olvasót. A Beláthatatlan táj később is a befogadói reflexek kijátszására alapoz, teszi ezt például a hagyományos olvasási módot megakasztó, lap alján jegyzett sorokkal, melyek a szerzői nyilatkozat szerint ötödik szólamként értelmezhetők. (Kiss Tibor Noé, Modor Bálint és Nagy Gabriella, „Ezt a könyvet mániákusan írtam”, Litera, hozzáférés: 2021. 09. 02.)
Időt és fokozott figyelmet igényel a négy elbeszélő egymáshoz fűződő viszonyának tisztázása, az újabb fejezetekben megszólalók személyének beazonosítása, a kötet harmadától azonban a feladványjelleg oldódni látszik. Társadalmi státuszukat tekintve egymástól távol álló szereplőket mozgat a mű: Dorka apja egy ötvenes éveiben járó, középosztálybeli történelemtanár, aki túl van egy váláson, és instabil párkapcsolata mellett viszonyt folytat a nála jóval fiatalabb Zsófival. A főváros melletti kistelepülésen lakó, apa nélkül felnőtt Zsófi, aki 19 évesen édesanyját is elvesztette, s utána gyámként volt kénytelen nevelni öt évvel fiatalabb öccsét, a regény folyamán kinyomozza, hogy testvérének lényegi köze van az autóbalesethez. Zsófi öccse a helyi galeri tagja, aki kontrollt vesztve sodródik, kisebb kihágásokat és súlyos bűncselekményeket hajt végre, miközben a tudatmódosítók világában merül alá. A Beláthatatlan táj fontos tényezője a regényhelyszín. A testvérek lakhelyét számos kritikus megpróbálta azonosítani: Radnóti Sándor Gyálra tippel, Deczki Sarolta Szigetszentmiklósra, Dunaharasztira vagy Budakalászra. (Lásd: Radnóti Sándor, „Visszafelé olvasva”, Jelenkor, 1. sz. (2021): 97–99., Deczki Sarolta, Károlyi Csaba, Szolláth Dávid és Visy Beatrix, „ÉS-kvartett – Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című regényéről”, Élet és Irodalom, 2021. március 5., hozzáférés: 201. 09. 05., ). A pontos földrajzi koordinátáknál azonban lényegibb, hogy a topografikus környezet példázatos elemként működik. A szereplők visszatérően reflektálnak a zárványszerű térre („kihegyezett kerítésrácsok, acsarkodó kutyák, matt fényezésű terepjárók, elviselhetetlen agresszió árad a levegőből” [220.], „Ha valahol bemondom a lakcímemet, rögtön pofákat vágnak.” [154.]), ahol a társadalmi mobilitás, a kitörés lehetősége nem létezik, csak korlátozó családi minták érvényesülnek.
A rövidre húzott bekezdésekből felépülő regényfejezetek narrátorainak nyelve egyénített; a négy elbeszélő egymástól radikálisan eltérő regiszterekben szólal meg. Az idiolektus és a látásmód különbségeinek érzékeltetésére, a megszólalók társadalmi státuszára utaló nyelv hitelességére nagy gondot fordított a szerző. A Zsófihoz köthető, gyakran szándékoltan hibás központozással idézett szövegrészek („Én is éreztem néhány közös pillanatot, egyáltalán nem hülyeség amit írsz, ne mond [sic] ezt. Csak nem tudom mi ez.” [72.]) bővelkednek a giccsbe hajló, közhelyes sorokban („a kávé keserű, mint az élet” [75.]). Ezzel szemben a férfi érzelmességtől áthatott mondatait következetesen reflektálja: „nézem az embereket az utcán, mindenkiben téged látlak. […] Már attól boldog vagyok, hogy a világon vagy, hogy létezel. Ez egy három héttel ezelőtti bejegyzés. Én írtam. […] Olvasom az újabb és újabb szakaszokat, a giccses, szirupos mondatokat, az érzéseknek ezt a zavaros, közhelyes áradását” (196.).
A kómában fekvő nőhöz kötődő fejezetrészek mellett a névvel nem egyénített, így óhatatlanul típusként exponált öcs szólama rendelkezik rögtön felismerhető jegyekkel. A redukált szókészletből gazdálkodó, gyakran a tudatmódosító szerek hatását tükröző szöveg az argó, szleng elemeiben bővelkedik: „Hugyozni akarok, de miért van ilyen magasan a csésze? Az nem lehet, hogy összementem. Dörzsölgetem a tenyeremet, tök száraz. Ez megint valami szar cucc, ki fogjuk nyírni Higanyt, esküszöm. Erre jutottunk. Markolom a dákómat, de nem jön semmi, totál kész vagyok.” (50.). A szerző komoly vállalása a különböző társadalmi rétegekhez tartozó szereplők egyéni nyelvének kidolgozása, mely számos csapdával jár. A kötet épphogy ki tudja kerülni, hogy az öcs megszólalása mesterkéltnek hasson, ugyanakkor a (névvel szintén nem megkülönböztetett) történelemtanár és Zsófi szólamában rendkívüli érzékenységgel megalkotott mondatok utalnak a haldokló lányáért aggódó férfi és az édesanyját öt éve gyászoló lány világérzékelésének különbségeire.
A testvérpár kommunikációhiányos, terhelt viszonyára, a tanár és a fiatal nő vigaszként talált kapcsolatára és a haldoklótól búcsúzó szülő fájdalmára fókuszáló történet a közhelyeket elkerülve tud szólni az elszigetelt egyén magányosságáról, a társadalmi osztályok közti szakadékról, kétségbeesett szerelemről és a sötét gyászról. Kiss Tibor Noé regénye tehát sokrétegű munka, amely intenzív befogadói figyelmet, többszöri olvasást érdemel.
(Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj, Magvető Kiadó, 2020.)
(Megjelent a Pannon Tükör 2021/5. számában.)
