Lapunk legfrissebb, 2019/2. számában, a Helytörténet rovatban két írást is közlünk: Bekő Tamás Deák Ferencről, Kemény Krisztián Galsai Kovách Ernő honvédőrnagyról írt tanulmányt. Ma, március 15-én utóbbi írás egy hosszabb részletével ünneplünk és egyben ajánljuk a lapot.
” „Homo proponit, et Deus disponit.” („Ember tervez, Isten végez.”) Ez lehetne a mottója galsai Kovách Ernő naplójának. A négykötetes, a család felmenőinek bemutatásától egészen 1857-ig, az aradi várbörtönből való szabadulását követő hazatéréséig megírt, közel ezer oldalnyi visszaemlékezésben sűrűn felemlegetett bölcsesség mintegy összefoglalása a főhős életének. És, amennyiben végigtekintünk a nemesi testőrből honvéd törzstisztté, végül pedig börtönigazgatóvá váló férfi pályafutásán, aligha cáfolhatjuk a fenti mondás igazságát.
Galsai Kovách Ernő a Zala vármegyei Türjén született 1825. szeptember 12-én egy magyar, római katolikus vallású, nemesi családban. Apja, galsai Kovách Vendel, akinek a családja egészen 1602-ig vezette vissza a nemességét, szintén igencsak mozgalmas pályafutást tudhatott már ekkora a háta mögött. A (Zala)Szabaron 1796-ban született fiú korán árvaságra jutott; gyámja a gazdag földbirtokos, récsei Inkey Ádám lett. Vendel az elemi és gimnáziumi tanulmányok elvégzése után 1813-ban belépett a cs. kir. 9. (Frimont) huszárezred Zala megyei önkéntesekből szervezett „velita” huszárosztályába, amelynek tagjaként végigharcolta a Napóleon elleni háborúk utolsó szakaszát. Ennek során megfordult Belső–Ausztriában, Horvátországban, Észak–Itáliában és Dél–Franciaországban is; a hadműveletek végén pedig több ezer társával együtt megkapta az ún. „Ágyúkeresztet” a felszabadító hadjáratban való részvételért. 1816-ban tizedesként szerelt le, majd Zala megye írnoka; 1817-től pedig a sümegi járás pandúr hadnagya lett. E feladatkörében igencsak eredményesen működött, így 1820-tól már a szántói járás megyei katonai biztosaként gondoskodott a katonaság ellátásáról Türjén. Itt ismerkedett meg az 1806-ban született Rákóczy Juliannával, akinek az apja tiszttartó volt a csornai premontrei rend helyi uradalmában. A művelt, a pozsonyi Orsolya–rendi apácák intézetében nevelkedett lány, és a feltörekvő kisnemes között hamar kapcsolat szövődött; az esküvőre pedig 1825 januárjában került sor. A házasságból egy fiú (Ernő), illetve 5 lány (Viktória, Eugénia, Lujza, Karolina, és Matild) született.
…
… a büszke Vendel nem akarta, hogy fia más szolgája legyen. Ügyvédből a megyében túlkínálat volt; a család további emelkedését szem előtt tartó atya pedig a vármegyei szolgálatot sem javasolta. Mivel közben azonban a reformkor gazdasági vállalkozások és építkezések egész sorát indította be, Ernő rajztehetsége pedig egyre jobban fejlődött, valamint a reál tárgyakban általában jó volt, a családi tanács végül az építész (mérnök) szakma mellett döntött. Ehhez Vendel a bécsi Polytechnikumot nézte ki a fiának, de ide a német nyelv kiváló ismerete kellett. Mivel Ernő még a kőszegi évei alatt sem tudta rendesen elsajátítani a nyelvet, ezért előbb egy olyan iskolára volt szükség, ahol erre lehetőség van, és emellett még műszaki ismereteket is ad. Így esett a választás a horvátországi cs. kir. Határőrvidék területén lévő belovári katonai nevelőintézetre.
Ernő 1841 októberében kezdte meg itt a tanulmányait, mint a saját költségén tanuló polgári növendék. Az intézetben komoly reáloktatás folyt; emellett természetesen a katonai tárgyakat, valamint a szabályzatokat, vívást, lövészetet, lovaglást és úszást is tanítottak. Noha a heti órák száma több mint háromszorosa volt a gimnáziumban megszokottnál, a fiú jól vette az akadályokat, és most az először érezte azt, hogy a „helyén van”, amit az év végén kiváló tanulmányi eredménye is jelzett. Így a kiugró teljesítménnyel szembesülő apa végül változtatott eredeti elképzelésén, és hozzájárult, hogy a fia a katonatiszti pályát válassza. A további előlépés újabb lépcsőfokának a bécsi székhelyű m. kir. Nemesi Testőrség tűnt, de ide bekerülni csak két év katonai szolgálat után lehetett. Ernő előbb a megyei illetőségű cs. kir. 48. (Ernő) sorgyalogezrednél próbálkozott, de ennek sikertelensége miatt végül a cs. kir. 5. (varasd–kőrösi) határőr-gyalogezrednél lett ezredkadét 1842. július 22-től. A m. kir. Nemesi Testőrséghez való belépéshez szükséges vármegyei ajánlás megszerzése sem váratott sokáig magára: a szabadságon éppen otthon lévő fiú elvállalta a pánszláv mozgalom területi igényeit tartalmazó, ún. Safarik–térkép lemásolását, amelyet három nap alatt teljesített is, így a megye 1842. szeptember 19-én javasolta felvételét a Testőrségbe.
A hivatását megtaláló Ernő 1842–1844 között sikeresen elvégezte az intézet még hátralévő évfolyamait, és mindvégig kitűnt kiváló eredményeivel úgy az elméleti, mint a gyakorlati tárgyakban. A katonai fegyelem, az állandó napirend alkatára és jellemére is jó hatással volt: erős, egészséges és edzett, illetve higgadt, végtelenül fegyelmezett, és elgondolkodó egyéniség lett, aki műveltségét szépirodalom olvasásával is igyekezett elmélyíteni. Az oktatási szünetekben apja igyekezett megismertetni a vármegyei társasággal, és elősegíteni fia társadalmi beágyazottságát, ami szintén jól haladt. Tanulmányai befejezése után 1845 januárjától tizedesként az ezred 5. (ivánicsi) századánál szolgált egészen április 26-ig, amikor visszarendelték Belovárra, majd Bécsbe vezényelték. Közben felelőssége még nagyobbra nőtt: apja 1843–1844-ben vállalkozóként elnyerte a megyei katonaság élelmiszer- és takarmányellátásának feladatát, de ellenlábasai konspirációja miatt végül belebukott a manőverbe, és súlyos anyagi veszteséget szenvedett. Így a család felvirágoztatása már végképp Ernő vállain nyugodott.
Galsai Kovách Ernő hivatalosan 1845. május 1-én lépett a m. kir. Nemesi Testőrség kötelékébe, ahol egyben alhadnaggyá léptették elő. A fenti szervezet már nem csupán egy díszelgő testület volt, mint alapításakor, hanem egyben egy komoly tisztképző intézmény is.
…
(Galsai Kovácch Ernő) politikai nézeteit szemlátomást leginkább a törvényesség tisztelete jellemezte; ezen kívül pedig magyar hazafi volt. Apja Zalában igyekezett mindkét oldallal „jóban lenni”: Ernő keresztapja például az a Forintos György lett, aki a konzervatív oldal „főkorteseként” döntő szerepet játszott 1843-ban Deák Ferenc követté választásának megakadályozásában; ugyanakkor Vendel a nemesi adófizetés kérdésében a megyei reformellenzék prominens tagjának, Csány Lászlónak az oldalára állt.[1] Ernő már a reformkorban „eszmélkedett”, és a nemzeti megújhodás őt is magával ragadta. Így örült az első gimnáziumi magyar nyelvű tankönyveknek, Belovárott magyar társaival együtt járatta a Pesti Hírlapot, 1844 farsangján pedig nem általott magyar csárdást húzatni és táncolni a cs. kir. horvát határőrintézet hivatalos bálján, majd az uralkodó kíséreteként részt vett az 1847-es pozsonyi országgyűlés ünnepélyes megnyitásán is. Ugyanakkor testőrként és leendő katonatisztként nem nyilvánított politikai véleményt, és tisztelettel viseltetett mind a Habsburg–dinasztia, mind cs. kir. hadsereg iránt.
Ezek után aligha meglepő, hogy 1848 tavaszának bécsi forradalmi eseményeit kifejezetten rosszallással fogadta. Noha március 13-a reggelén civil ruhában maga is ott volt a tartománygyűlés épületénél, és a követelések egy részével is egyetértett, este már testőrtársaival együtt vett részt a Burg biztosításában, és kimondottan elítélte, hogy a „rendteremtés” helyett az udvar és a hadsereg meghátrált, a bécsi polgárságot és a „csőcseléket” pedig felfegyverezték. Ugyanakkor a magyarországi eseményekről, az első felelős magyar kormány megalakulásáról, a polgári átalakulásról szóló híreket örömmel vette.
Az új viszonyok között – főleg a császári udvar május 17-i, Innsbruckba való menekülése után – a m. kir. Nemesi Testőrség lényegében „légüres térbe” került. Az új tanévben az órák és vizsgák elmaradtak, a szabadságolásokat beszüntették, új testőrök nem kerültek felvételre, a régiek pedig – noha Itáliában már háború folyt Piemont és az olasz felkelők ellen – nem lettek beosztva az ezredekhez, így katonai karrierjüket sem tudták elkezdeni. A „semmittevést” Ernő is nehezen viselte, és a mielőbbi „rendcsinálást” szorgalmazta leveleiben; ugyanakkor egyre inkább aggódva vette az otthoni híreket a nemzetiségek mozgolódásáról, majd a szerb felkelésről. Ez az időszak azonban magánélete szempontjából is tartogatott neki meglepetést: noha már korábban is udvarolgatott, 1848 nyarán ismerkedett meg a bécsi Volksgartenben egy nála két évvel fiatalabb kalaposlánnyal, Johanna Löhrrel, és a húgával, Madeline-nel. A közös séták, kirándulások, színházlátogatások alatt a kapcsolat elmélyült, és visszaemlékezése, valamint szeptemberi búcsúlevele alapján Ernő komoly érzelmeket táplált Johanna iránt, amelyek szemlátomást nem is maradtak viszonzatlanul.
1848 augusztusára a helyzet rendeződni látszott a birodalom nyugati felében: a prágai felkelést leverték, Custozzánál vereséget szenvedett a piemonti hadsereg, az udvar visszatért a császárvárosba, a bécsi munkások újabb megmozdulását pedig sikerült elnyomni. A Testőrségnél újra kezdődtek a tanórák, új testőrök is érkeztek. Ám a mindinkább fenyegető magyarországi helyzet miatt Ernő és társai egyre nyugtalanabbul figyelték a nemzetiségek általános „lázadását”, a horvát veszély növekedését; azt pedig kifejezetten felháborítónak találták, hogy az V. Ferdinánd által felfüggesztett Josip Jellačić horvát bánt bécsi látogatásakor a cs. kir. helyőrség fáklyászenével köszöntötte. Amikor aztán szeptember 4-én a császár hivatalosan is visszahelyezte méltóságaiba a bánt, mindenki számára egyértelművé vált, hogy a „kamarilla” a törvényes magyar kormánnyal szemben a „lázadók” oldalára állt.
Az új helyzetben való döntésre szeptember elején került sor. Szeptember 6-án Bécsbe érkezett a magyar országgyűlés 100 tagú küldöttsége, amelynek a fogadásán a testőrök is részt vettek. A delegációt vezető ifj. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke beszédében elmondta, hogy az udvar nemcsak az áprilisi törvényeket szándékozik most visszavonni, hanem szemlátomást Magyarország korábbi önállását is fel akarja számolni, és felszólította a testőröket, hogy térjenek haza a hon védelmére. Mivel szeptember 10-én a küldöttség eredménytelen tárgyalások után volt kénytelen eltávozni, még aznap a testőrök gyűlést tartottak a Gárdapalotában, és a kialakult helyzetre való hivatkozással lényegében testületileg (38-ból 35 fő) beadták a lemondásukat, és kérték a szolgálatból való elbocsátásukat. Az aláírásukkal hitelesített okmányt a lemondást maga is pártoló galsai Kovách Ernő személyesen adta át a Testőrség főkapitányának, gróf Vécsey Ágost lovassági tábornoknak. Szeptember 11-én pedig apját levélben tájékoztatta döntéséről, amelyet így indokolt: „Azért kedves atyám ne vegye tán rossz néven ezen lépésemet, a többivel együtt, a melyet kötelességem volt tenni, ha nem akartam az egész nemzet megvetését magamra hárítani.”
A távozás azonban nem ment olyan könnyen: a cs. kir. hivatalos elbocsátó engedély csak nem akart megérkezni, így a testőrök futárokat küldtek a magyar kormányhoz, amelyek azzal az üzenettel tértek vissza, hogy akik az 5. évükben vannak, azokat századosi, míg a többieket főhadnagyi rangban veszik majd át a honvédségbe. Mivel közben a horvát hadsereg átkelt a Dráván, és megindult Pest felé, a testőrök a szeptember 18-án tartott újabb gyűlés után az engedély nélküli hazatérés mellett határoztak, amelyhez az útiköltséget a Bécsben működő, király személye melletti minisztérium államtitkára, Pulszky Ferenc biztosította a részükre. Galsai Kovách e helyett szeptember 19-én inkább Johanna Löhrtől kért kölcsön 50 forintot (névleg a szülei meglátogatására), majd miután 21-én megérkezett a magyar kormánytól a magánútlevele, 22-én reggel 8 órakor gőzhajóra szállt, és még aznap este Pestre érkezett.
Szeptember 23-án reggel testőregyenruhájában felkereste a hadügyminisztériumot, és alkalmazásért folyamodott. Az első feladat hamar megtalálta: kisgeresdi Szabó Imre táborkari százados (korábban szintén testőr) segítségével megbízást kapott, hogy 30000 forintot vigyen el a bácskai hadtest táborába. E feladatot szeptember 24–27. között sikeresen végrehajtotta: a pénzt Szegeden adta át, Cegléden pedig Kossuth Lajossal is találkozott, aki rögtön lenyűgözte szónoki képességeivel.”
Kemény Krisztián
(A teljes tanulmány a Pannon Tükör március végén megjelenő 2019/2. számában olvasható.)
[1] Ez a „kétlakiság” utóbb 1848-ban is jellemezte: Vendel egy zalai vadászcsapat vezetőjeként október 3-án részt vett Nagykanizsa felszabadításában, majd a következő nap a rábízott horvát hadifoglyokat (7 tiszt és 72 közlegény) Palin és Pölöske között megvédte a helyi népfelkelők általi felkoncolástól, és Zalaegerszegre szállította. Itt október 6-án pedig az említett fogoly tisztekkel egy bizonyítványt állíttatott ki a maga részére az „életmentésről”. Alighanem ez is hozzájárult ahhoz, hogy a várnagyi tisztet 1850-ben is megtarthatta.
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
