Legújabb lapszámunkban Kis Petronella (Temesi Ferenc: 49/49), Luzsicza István (Cserenkó Gábor: Egy megfigyelő feljegyzései), Tomaji Attila (Németh Péter Mikola: Párbeszélgetéseim Könyve), Nagygéci Kovács József (Belányi József: Jártam a Holdon), Nagy Dániel (Kukorelly Endre: Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon), Göncz László (Bencze Lajos: Írott szóval) kritikái mellett Lehota János Bánk-bán tanulmánya és Kaiser László köszöntője (A 70 éves Gyimesi Lászlóról) olvasható. Pár részlettel ajánljuk a lapot.
“A szöveg narrációs szerkezete igen változatos, sokféle nézőpontot alkalmaz: hol személyesebb, egyes szám, első személyű, hol kívülről szemlélődő, egyes szám, harmadik személyű az elbeszélő pozíciója, de még egyes szám, második személyben is megszólal, mellyel még inkább bevonja az olvasót a történetbe – sőt, mindezt akár egy fejezeten belül vegyíti. A 49/49 rendkívül színes és hiteles korrajz, a magyar szocializmus légkörét, a rendszer működését különböző műfajú, sokrétű forrásanyagokból ismerhetjük meg: Márk és Ilona e-mailezéséből, Skype-csevegésekből, a fiatalok között folyó beszélgetésekből, családi és magánlevelekből, naplóbejegyzésekből, plakátkampányokból, újságcikkekből, filmekből, színházi előadásokból, közéleti eseményekből, az akkori irodalmi életet övező botrányokból, amely írói pályafutások ellehetetlenítésével is járhatott (például Ördögh Szilveszter Tiszatájbeli Osztályfénykép című elbeszélésének következményeit említve). Márk maga is írónak készül, és a regény végére össze is áll 49/49 című műve, melyből készülése közben rendszeresen felolvas Ilonának vagy elolvastatja vele az épp megírt fejezeteket. A dokumentarista jelleget fokozzák az író életével összhangba hozható információmorzsák (Márkkal megegyező születési év, szegedi és budapesti élethelyzetek, a halálos autóbaleset stb.), de egyszer Ill tesz is egy megjegyzést arra, mennyire egybevág Márk életével a készülő regénye: „Néha nem tudom, most olvasol vagy mesélsz”, mire Márk azt válaszolja: „Nálam az ugyanaz”.” (Kis Petronella: Nem csak a húszéveseké a világ)
“Az alkotói neutralitás ekkorra már jól kivehetően nemcsak úgy mutatkozik meg, hogy a szerző nem foglal állást e sorsokat illetően, hanem főleg azáltal, hogy mások se: szereplői – az írói narrációval operáló három szöveg kivételétől eltekintve – monológokat mondanak fel, láthatatlan, legfeljebb csak elképzelhető közönségnek, ahonnan viszont nem érkezik visszacsatolás, s csupán hébe-hóba, kontúrosan rajzolódik ki a hallgatóság kiléte. Az interakció feltűnő hiánya viszont – bár a semlegesség megőrzését szolgálja – már nyomasztóvá válik azzal, hogy a magányérzet mellett önzést és mások iránti érzéketlenséget is sejtet, olyannyira nem látszódik a cserenkói alakok életének más biztos szereplője önmagukon kívül abból, amint állandó jelleggel és állandó reménytelenséggel munkát, párkapcsolatot, albérletet, öntudatlanul is valamiféle stabilitást keresnek, egyszerűbben fogalmazva: ahogyan szimplán csak élni, megélni, túlélni próbálnak. Mindez azonban – bár nyilvánvaló az empátiára törekvés, valamint a szándék ennek felkeltésére az olvasóban – idegenné teszi e hősiességtől mentes hősöket, akik nem is különösebben mutatnak igyekezetet ezt feloldva beengedni saját kulisszáik mögé: a rövidke, tárcaszerű írások erre nem adnak helyet és módot.” (Luzsicza István: Lét- és egyéb bizonytalanságok)
“Van remény, kérdezhetnénk? Németh Péter Mikola (NPM) költő, esszéista, szerkesztő-rendező és performer szerint a válasz – igen. Letett a közös asztalra egy 496 oldalas könyvet, amiben 1992 és 2018 közötti párbeszélgetéseit osztja meg az olvasóval. Ennek a kötetnek az elkészítése, megírása és megjelentetése már önmagában a hit és bizalom, az életigenlés jelentős megnyilvánulása. Súlyos könyv, benne a prológus és epilógus közé sorolt, Budapesten, Vácott, Hvarban és Rómában rögzített, jelentős művész- és tudóssorsokról folytatott vallomásos beszélgetéseivel, valamint saját és más költők költeményeivel, amelyeket gyakran a beszélgetések közben olvasott fel, s így, most már együtt van mind, aminél személyesebbet, életszerűbbet aligha várhatnánk. A kötet, mint megszerkesztett egész tehát egybe olvasatja magát NPM és mások verseivel, fotóival, a performanszok dokumentálásával és a XX. század történelmi tablójával, hogy közben kirajzolódjék NPM önéletrajza is, vagy inkább – a szándék szerint elfogulatlanság nélküli – igazságkeresés, „egy lejáró életben”. Persze lehetséges ez egyáltalán? Elfogulatlan önéletrajz? Aligha, ha csak úgy nem, mint Rákóczié, gondoljunk a kétféle, franciául és latinul megírt önéletrajzra, amelyek alig is hasonlítanak egymásra, miközben valami csudálatos módon mégis a kettő együtt kiadja az igazsághoz legközelebb álló variációt. Sokkal inkább arról van tehát szó, hogy nagyon is elfogult vallomásokat olvashatunk, de minden esetben vállalt elfogultságokkal teli, érvényes emberi dokumentációkat, ami azért is oly szembetűnő, mert a mai kor alapvetően idegenkedik a személyességtől, miközben persze, tegyük hozzá, vágyakozik utána. Talán csak visszafelé tekintve, a kötet megszerkesztését követően derült fény arra is, hogy nem véletlen választások gyűjteménye nyert itt végső formát, hanem a konstansnak tartott hazai és nyugati emigrációbeli alkotók életei, sorsfordító történetei sorjáznak, kapaszkodnak egymásba, fölmutatva a vallásos és nem vallásos hit erejét. Ezért az írások tétje nem kevesebb akar lenni, mint az emberi lét értelmezésének a kísérlete, hiszen mi másnak a tárgyalása köthetne össze jobban bennünket egymással, a természettel és a realitásként szemlélt természetfelettivel.” (Tomaji Attila: Személyesség a személytelenségben)
“A kötet hangja összességében is egységes és egységesen koherens. Mind a klasszikus témák megverselésében (életút, szerelem, egyén-közösség kérdései), mind a mikrokörnyezet finom leírásában bő eszköztárat használ, a szavak kézre állnak, a versek formáltsága majdnem minden esetben illik a témához. Képes pár sorban is beszélni, de nagyobb lélegzetvételű vállalásait is teljesíti, bár utóbbiban több a nehézség. Verselődöket is szép számmal azonosíthatunk, van, akit meg is nevez: Kántor Péter klasszikus, Megtanulni élni c. verséhez 2. sorszámmal slamet közöl. A szerzői ajánlásban az Ember tragédiája is említve van, de Fenyő Miksa is kap szerepet, ahogy jó pár filmes utalás is.
A Jártam a Holdon legsúlyosabb és egyben legjobb darabjai azok, amelyekben képes a közlési akarást felülírni az önirónia, vagy ahol a világmagyarázatok helyett az esendő megszólalót halljuk. A Kvóciens című vers felütése szó szerint ütés: „Racionális vagyok./Bárki felírhat két egész ember hányadosaként./Egyik sem én vagyok. Én vagyok mindkettő.” Remek. A Füstként szökő angyalok címűben egy pár mondatos jellemrajzot találunk, a versbeszélő itt csak megfigyelő, jól áll neki ez a szerep.” (Nagygéci Kovács József: Közös kötet magányos olvasásra)
“Rendben. De mi van a többi sporttal? Kell-e mindenből sportot csinálni? Hol húzódik az egészséges határ az él- és tömegsport között? Milyen a nők viszonya a focihoz? Mennyire a férfiaké a foci? Mennyire van rendben, ha a szülők hiúságból, saját vágyaik leképezéseként kényszerítik bele gyermeküket olyan sportba, amihez egyáltalán nincs kedvük? Javítja-e, az ország imázsát, néhány nem látványsportban szerzett olimpiai arany? Többek között ezeket az életszerű kérdéseket teszi fel Kukorelly könyvében, melyeket aztán meg is válaszol, hogy végül kiderüljön, mennyire hétköznapjaink része a foci.
Egy példa az egyik szívemhez közel álló szövegből. Mondjuk 2016 nyarán tényleg sokan tapasztalhatták meg, hogy mire képes a foci, akkor is, ha nem volt esetleg részük a fentebb leírt grund-élményben. Vagyis az akkori, magyar szemmel szürreális eseményeket látva fel kellett tennie az egyszerű magyar állampolgárnak a kérdést, hogy „vajon egy sport e csak, tényleg a futball?” Ugyanis egyrészt nem volt megszokott, hogy magyar nemzeti labdarúgó-válogatott világeseményen (Európa-bajnokság) képviselje hazánkat. Az meg főleg nem, hogy osztrákok ellen mérkőzést nyerjen, majd később leikszeljen a későbbi győztes portugál csapattal, és így csoportelsőként jusson tovább a negyeddöntőbe. De aztán az ebből fakadó történések is ledöbbentették az egyszerű magyar állampolgárt: több tízezren buzdítják a csapatot Marseille utcáin, közben a Körúton eufórikus hangulatban kígyózó tömeg vonul végig. Mindezt a fociért. A foci miatt. Nem-szurkoló csajok is, és nagyon focista srácok is. Idősebb urak, akik talán már nem számítottak rá, hogy valaha újra megtapasztalják ezt a futballörömöt. És persze aztán ez is kicsit elrontódott, és hirtelen pártpolitikai kérdéssé lett a nemzeti tizenegy sikere. Ezzel kapcsolatban írja Kukorelly, hogy „ha a jó (kedv, -érzés, öröm) dolgozik rajtad az (maga a) jó. Ehhez képest megy most a futballörömtömeg, a tömeg-öröm körüli pártpolitizálás. Fanyalgás, gúnya, undor, utálat, düh, lenézés, gyűlölködés.” Tamás Gáspár Miklós például ezt írta: ”Valóban nem a futballról van itt szó, hanem az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus’ lényege.” De nem lehet, hogy csak egyszerűen mindenki örült? Végre lehet örülni, ezért mindenki kihasználta ezt? Hogy végre volt alapja annak, hogy örüljön az ember mindenféle más figurával, úgymond honfitársával? Ahogy Kukorelly nagyon jól írja: „Örül egy örömtelen, búvalbélelt nép, igen, a magyarokról beszélek, ölelkeznek-csókolóznak egymással zárt, mogorva, gyanakvó vadidegnek, és akad, aki vesszen-trianonozik (amúgy vesszen!) meg karlenget (ne lengessen!), de mindez előfordult már filozófusokkal is.” Szóval tényleg csak örülni kellett volna, úgy, ahogy Kukorelly írja.” (Nagy Dániel: „Mindjárt ki fogom jelenteni, hogy hálás vagyok a futballnak!”)
“Bence Identitás és entitás című, rövidebb tanulmányokat és esszé-jellegű írásokat felkaroló könyve (annak ellenére, hogy jellegét és tartalmát illetően egyaránt az előbbitől eltérő kiadványról van szó) is a kisebbségi sors hányattatásainak a megvilágítását, valamint a több nyelv és kultúra egymás mellett éléséből fakadó, egyszer konfliktusokkal teli, máskor kellemes szituációkkal és értékekkel párosuló (pozitív kölcsönhatásokat tartalmazó) példáit tárja az olvasó elé. A kiadványban megjelenő írások zöme rangos folyóiratokban jelent meg először, a „gyűjteményben” mégis, együtt és egymást kiegészítve, markáns ismeretterjesztő „alapanyagot” képeznek a még mindig meglehetősen ismeretlen Muravidék irodalmába, történelmébe, kultúrájába és közéletébe betekintőknek.
A két említett kötet után, ahogy Szemes Péter esztéta, Bence legújabb tudományos és ismeretterjesztő könyvének a szerkesztője, az egyik könyvbemutatón találóan megállapította (és az előszóban is utalt rá), „csak idő kérdése volt, hogy mikor születik meg a két korábbi testvérének erényeit egyesítő kötet”. Végül 2018-ban a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet égisze alatt napvilágot látott az Írott szóval című, szintén esszéket és tanulmányokat felölelő könyv, amelynek már a címéből két fontos ismérve kiderül. Egyrészt – a címek közötti hasonlóság mellett – követi a szerző első tudományos jellegű munkájának a vezérfonalát, ami az „írott szó”, mint irodalmi, kulturális és tudományos alkotás, nemzetmegtartó és közösségépítő szerepére utal, másrészt előrevetíti, hogy ugyan az új könyv címe rövidebb a két évtizeddel korábban megjelentnél, a benne rejlő tartalom még sokszínűbb fejezetekre, tartalmakra utal.” (Göncz László: Mire elég az írott szó…)
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
