
– Mondd, hogy mennyit! – Önteni kezdem az üdítőt. Pontosan pohár tetejéig töltöm, egy kevés kilöttyen, amikor a szótlan unokaöcsém elé tolom. Körkörösen fodrozódik a felszíne.
Az ital rózsaszínje egy sárgás leves- meg egy paprikás pörköltfolt közé kerül. Ezek már nem egyszerű piszkok; csakúgy, mint a többi paca az abroszon, színes hímzések alapjául szolgálnak. Előbbiből egy pitypang, utóbbiból egy gerbera lett. Véletlen virágok, mondaná rá dédanyám, a terítő első tulajdonosa, miközben tűvel-cérnával felülírja a szennyeket.
Ő most az asztalfőn ül. Remegő kézzel kotorja a rizst a villájára, késsel, ahogy illik. Karjait maga mellé szorítja, és csak kicsit dől előre, miközben a szájához emeli a falatot. Arca időtlen, előre néz. A hangzavarból mintha semmit se hallana.
Én csúnyán eszek, gondatlanságból belekönyöklök egy borpipacsba. Ilyenekből hat vagy hét is van, egy olyan szilveszterből nőttek ki, aminél még nem éltem, és anyám sem. Rendezetlenebbek a pipacsok, mint pár másik virág. Talán akkor keletkeztek, amikor nagyanyám kezdte el művelni ezt a családi kertet.
A nagymamám a könyöklésért a sosem látott illemtankönyvvel fenyeget; nem mintha az asztalnál illene olvasnom, hanem inkább a hónom alá szorítva kéne ügyelnem a helyes tartásra. Az illemtankönyvnek csupán a legendája öröklődött anyáról lányára.
A dédanyámról el tudom képzelni, hogy valóban lapozgatta. Nézem, ahogy méltóságteljesen és határozottan szeli a rántotthúst, majd még egyszer, és még egyszer, s az apró téglalapot a szájához emeli, háta feszes. Állkapcsa is enyhén remeg, de kontúrozott ajkait végig összeszorítja, ahogy rág.
Felemeli a nyuszis szalvétát, óvatosan letörli a panírmorzsákat, meg kicsit elmaszatolja a szájceruzát. A szalvéta alatt felfedezem az égésnyomra telepített mákgubó és -virág kompozíciót. Ez még biztos a dédanyám műve, egyedül az ő férje cigarettázhatott az asztalnál. Csak az ő terítéke körül, meg szemben vele látok mákgubókat. Amíg élt, mindig az ő férje ült az asztalfőn.
Annyira figyelem őt, hogy rosszul harapom el a villára szúrt rántott gombámat. Rövid küzdelem után kiejtem a fogaim közül, közben a terítőre lököm a majonézes kést. Szegfű, jut eszembe, az még úgy sincs. Most énrajtam a sor, hogy cérnavirágokat ültessek.
Azt hiszem, senki se vette észre, de amikor újra dédanyámra pillantok, felveszi velem a szemkontaktust és kicsit elnézően, kicsit lenézően somolyog. Villájával a vöröskáposztás tányérhoz nyúl, s úgy emel át egy adagot, hogy nem hagy ciklámeneket.
Nem néz rám. Megmondanám neki, hogy ebéd után azonnal nekiállok az üdítőtulipán meg a majonézszegfű termesztésének, de nem merem olyan artikuláltan és hangosan bevallani a foltjaimat, hogy ő is hallja. Úgyis elfelejti, mire holnap visszavisszük az otthonba.
A desszert behozataláig még maradnak a már izgága gyerekek. A nagymamám a linzeres tálat precízen a megsárgult bazsarózsára helyezi, ami anyáék esküvői tortakrémjéből serkent. A kókusztekercsek szabályos roládba rendezve tálcán. A fiatalabbak rövidesen a kisszobába szállingóznak, a felnőttek társalgása parttalan politikai vizekre evez. Én odalépek hozzá, az asztalfőre.
– Nem kérsz már? – kérdezem, és végül elveszem előle a tányért. Ugyanúgy ül. Kihúzott háttal, idősen, némán, feketén-fehéren, lakkozott lécek, paszpartu és üveglap közé zárva. Előtte elterülnek hatvan évnyi vasárnap véletlen virágai.
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
