Egy filosz töprengései – 74. rész

74 (K HG egy másik irodalmi példázat szerzőjéhez kapcsolódó emlékeit idézi fel)

 

Viszonyát hit és hitetlenség kérdés köréhez K HG irodalmi példázatokkal, olvasmányaiból a fejében meggyökeresedett emlékképek segítségével akarta bemutatni. Mivel az írott szó csak felolvasónő felesége segítségével és egy-két hangos könyvtári dokumentum meghallgatásával juthatott már el hozzá, ezért elnézést kér olvasóitól, ha véleménye, adatai nem kimerítően pontosak és hibátlanok. Az előző jegyzetben egy olyan olasz író írását ajánlotta, akinek novellái és regényei nem tartoznak sem a legtöbbre értékelt, sem a legdivatosabb sem a legismertebb 20. századi alkotások közé. Dino Buzzatit maga sem sorolta a topon lévő olasz írókhoz, sokkal jobban kedvelte például Italo Calvino munkáit. Buzzati két jelentős műve viszont megragadt emlékei között. Az egyik a Magvető Világkönyvtár sorozatban megjelent Képes poéma című különleges alkotás, ugyanis ez a mű sem regény, sem a hagyományos értelemben vett képregény, hiszen mind szövegét, mind képregény kockáit maga Buzzati alkotta, ez a nagyon érdekes akármi nem sorolható sem az irodalomhoz, sem a képzőművészethez, alkotója sem író sem grafikus. Mindkettő együtt. A másik emlékeiből felbukkanó lényegesen hagyományosabb formájú regény a Tatárpuszta. Ezt jóval régebben olvasta már K HG és látta megfilmesített változatát is. Ami nagyon ritka az irodalmi művek filmbe álmodásánál, itt szinte egyenrangúnak tűnt a két változat (legalábbis, ha nem csal K HG emlékezete). Ez a két regényemlék buzdította arra, hogy a nemrégen hangos könyvtárban meghallgatott Buzzati novella, a Karácsonyi történet legyen illusztrációja annak, hogy milyenek képzeli K HG a jó Istent, amikor mélyen hisz és bízva-bízik benne.

Ez a szelíd mesés, barátságos jó Isten apó a novellában K HG kisgyermekkori eszményképe volt és öreg korában e sorok diktálásakor úgy érzi: jó lenne ugyan olyan naiv, ártatlan hittel visszatérni hozzá, ahogy élete első évtizedeiben gondolkodott róla, ha nagyon magányosnak érezte magát. A vén K HG viszont tudta, hogy az álmok végett érnek, a tiszta egyszerű rend bonyolult sötét káosszá változik és a képzelt Isten számos arca, számos kérdőjele tünedezik fel életének keresztútjain és irodalmi olvasmányaiban is. Különösen megfogta ebből a szempontból Krúdy Gyula világa, műveinek hangulata. Krúdy K HG irodalmi univerzumában szinte ország résznyi területet töltött ki és vénségére értette meg, hogy mit láthatott Vak Béla a szerelemben. Mielőtt a jegyzetíró egy Krúdy novella példával próbálná megvilágítani saját hitének és hitetlenségének miben létét, szükségesnek tartja, hogy előtte néhány emlék felidézésével Krúdy Gyulához fűződő személyes viszonyát is megkísérelje elmondani.

Kamaszkorában K HG falta a verseket a kalandos, izgalmas cselekményű regényeket, és az olyan elbeszéléseket, mint Jókai, Mikszáth, Móra, Tömörkény, Kosztolányi, Karinthy, Gelléri Andor Endre, vagy Sánta Ferenc írásait. Krúdyhoz is eljutott, de hamar félretette a cselekménytelen leírásokat Pest és Buda szép és hangulatos életképeit. Kicsit úgy érezte, ha elolvas egy-két tucatnyi Krúdy novellát akkor mindent elolvasott tőle. Mélyen igazságtalan és kimondottan gyermeteg fölényeskedő ítélet volt ez részéről, hiszen Krúdyt ugyan egyetlen írásából is meglehet szeretni, felismerni, de a több ezer novella és több száz regény olyan, mint a magyar konyha: változatos ízeket, kimeríthetetlen mennyiségű remekben szabott ételt kínál a magyar olvasónak. K HG elhamarkodott és téves ítéletét valamikor a 70-es években revidiálta a Kozocsa Sándor által összegyűjtött Szindbád kötet böngészgetése közben és még inkább a Zoltánok (Huszárik Zoltán rendező és Latinovits Zoltán főszereplő) zseniális Szindbád-filmjének megtekintése után. Kozocsa alapos szakirodalom áttekintése is nagyon sokat segített neki a Krúdyhoz való közeledésben, de legtöbbet az, hogy Krúdyt is kezdte olyan gyakran olvasni, mint addigi bibliáját, Madách Imre Az ember tragédiája c. drámai költeményét. Krúdy nyelvének gazdagsága, szépségei egyre inkább arról győzték meg, hogy nem csak a Buzzati-féle fenséges szépségű katedrálisában, Don Valentino áhítatában, hitében lehet megtalálni az Istent. Az egész teremtett világ sokkal színesebb nemcsak aranyszínű ragyogásból, fekete fehér képkockákból, a jó és a rossz örökös küzdelméből, nemcsak bűnből és bűnhődésből áll. Krúdy színesebb világa, gazdag zeneiségű nyelve meggyőzte arról, hogy Lucifer is nélkülönözhetetlen szereplő a hit és hitetlenség kérdés körében. K HG számára egy Szindbád-novella is jelent annyit, mint a karácsonyi áhítat, a zsolozsmák és hozsannák világa (hiszen a megtisztuláshoz és a megtéréshez előbb meg kell ismerni azt a világot is, amely miatt olyan jó és szükséges a megtérés, a hit és a humánum teljes elfogadása.)

Mielőtt egy következő jegyzetben azon töprengene K HG, hogy a Krúdy-világ mit adott számára a hit és hitetlenség kérdés körében, befejezésül az író terített asztaláról néhány morzsát idézne kedvcsinálónak, étvágygerjesztőnek egy történetéből:

 

„A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt – amennyiben térde nem lengett, és a szíve helyén antik, pirosló aranyból való amulettet hordott, nem pedig fekete gödröt…

…az életalkotás órájában, Szindbád az aranymívesnét mindig különös gonddal kezelte ábrándjaiban, piros ablakú, ködbeborult ormú, kis kastélyba költöztette, négylovas hintón járatta, és a nevét sokszor az asztalra írta borba mártott ujjával.

A legboldogabbak azonban a Vízivárosban voltak, ahol az aranymívesné egy reneszánsz-korabeli házban született. A házban nyári vendéglő volt, és az udvaron ecetfák álltak, amelyek csodálatosan pirosodtak, midőn az ősz közelgett, és az elhagyott asztalokon pirosfejű kakas merengett…

[Fánny életéről mesél:] Meglehetős szomorú volt a gyermekkorom. A mezítelen pásztorok, istennők, hattyúk, térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök és zománcos postakocsik voltak gyermekkori ismerőseim a szelencék fedeléről...

És halála után egy őszi napon visszatért a házba, a csöndes Vízivárosba, mintha tegnap ment volna el, a kakas a helyén vigyázott, és az ecetfák oly várakozólag állongtak piros díszükben….

Fánny jött, fekete kalapkáján bánatosan hajolt meg egy kis madárszárny…, A kék kötényes legény flandriai-vörös somot hozott és rózsás csészében a tejfelt, amely szőlőlevéllel volt letakarva.”

Krúdy Gyula: Az ecetfák pirulása

 

K HG reméli, hogy olvasóinak ez az egy-két szövegmolekula is elegendő csábítást jelent arra, hogy elolvassák ezt a gyönyörű írást.