Egy filosz töprengései – 26. rész

26 (K HG hűtlenné vált olykor Szegedhez … de mindig visszatért)

Az előző két jegyzetben kikotyogott szegedi incidensek ellenére K HG világéletében hűséges maradt álmai városához, vagy legalább is hűséges akart maradni. Sajnos ezt a szegedi honpolgárságot már érettségi után megszakította egy évre egy katonai behívó: mint egyetemi előfelvett bokorugró baka egy évet pazarolt el egy kedves, antipatikus kis városban a nagy magyar alföldön. Itt a különleges tanároktól a különleges /ki/képzésen megtanulhatta, hogy merre forduljon őrségben, ha Szolnokra atombombát dobnak, s hogyan riassza az ezredet. Megtudta politikai foglalkozáson, hogy akkoriban miért is háborúskodnak éppen az indiánok és a pakisztánok, sőt, a tsz-es őrmestertől (tsz: itt nem termelő szövetkezetet, hanem továbbszolgálót jelentett), azt is megtudta, hogy fogja majd szégyellni magát, ha meg­kapja majd a diplomatát, s még egy kib /…..tt/ ágyat sem lesz képes szabályszerűen, elvágólag be­vetni. K HG itt csak néhány katonatársában ismerte fel a hozzá hasonló gondolko­dásúakat. Aztán visszatérhetett arra a Szegedre, ahol ebben az időben sokszor találkozhatott városa szép arcával. Tudással, szerelemmel, rengeteg Egyik emberrel.

Öt év múlva aztán tényleg megkapta a „diplomatát”, s ágyat még mindig nem tudott katonásan bevetni. De nem ez volt a legnagyobb baja. Akkor még nem kaptak két kézzel a végzett tanárok után, így elhagyta Szegedet, hogy egy világ­végi kis falu részben osztott általános iskolájában folytassa pályafutását, feleségével az oldalán. Volt ott sok szép: erdő, madárdal, meghitt kis szolgálati lakás a suliban, ragaszkodó, kedves nebulók, vallásos, szorgalmas falusiak. Meg független­ség is, szabad levegő is, s egy ifjú pár fejedelmi vacsorát „burkolhatott” a 12 ft árú nagy doboz orosz tőkehalmáj konzervből. K HG taníthatott itt magyart (diplomával), oroszt, testnevelést (diploma nélkül). Hogy ki legyen az óraszáma, kérte, hogy egy irodalmi szakkört is indíthasson. Nem, azt én indítok majd, mondta az igazgatónő. Maga volt katona, maga indít inkább egy honvédelmi szakkört. Vannak kispuskáink! (K HG arra gondolt, hogy akkoriban még legalább lőhetett… Fiatal volt, rengeteg volt a tölténye…) Így aztán egy tanéven át lőtte a felsős fiúkkal az iskola udvarán a fáskamra ajtaját. (Akkor még nem volt meg a dombok közt az atomhulladék-temető sem, de az ólommal bélelt /telelőtt/ kamraajtó mögött minden bizonnyal megúsz­hatták volna még a rádióaktív sugárzást is!)

Csak a matriarchátus a faluban, a kétórás busz- és vonatút a 40 km-re fekvő fővárosba (+ két óra vissza!), és egyéb nem kívánatos események arra ösztökélték a tanárházaspárt, hogy „felsőbb osztályba lépjenek”.

Nem, nem sikerült a visszatérés az álomvárosba, Sze­gedre. Egy tiszaparti nagyfalu (ma már kisváros) iskolája lett otthonuk és munkahelyük 11 éven át. Itt születtek meg gyermekeik. Szerették az ott élő tehetséges, sokszínű populációt, a diákokat nagyon, kollégáikat többségében, vezetőiket már kicsit kevésbé. K HG közel került szülei falujához, de még mindig messze volt imádott Szegedétől. Elvágyódott, nem akart fészket rakni, pedig ehhez az ottani misszió végén még ingyen telket és a saját házépítéshez még segítséget is ajánlott az egyik helyi vezér. Mégis eljöttek, mert egyre inkább úgy látszott: félig telt poharukat már soha, senki nem tölti tele ebben az életben, egy pillanatra sem.

Visszatértek tehát Szegedre, a régi szerelem lábnyo­mait keresve, K HG-nak sikerült egy jó munkahelyet elnyerni, felesége pedig vállalta érte a rizikót, s nagy nehezen csípett meg egy napközis szerződéses állást. (Szerencsére rövid időn belül komolyabb, eredményesebb, tekintélyesebb tanerőjévé vált a városnak, mint a jegyzetíró. Ez kicsit megnyugtatta K HG-t, az „ugrás az ismeretlenbe” nem sült el rosszul.)

K HG és családja, gyermekei immár 35 éve kötődnek Szeged városához, Itt laktak a paneldzsungelben, majd egy környékbeli falu családi házban. (K HG mindig nosztalgiával gondolt az elveszett gyermekkori falura, azt hitte, követni tudja majd édesapja szőlő- és gyümölcsfa-nevelési tudomá­nyát, vagy legalábbis örökölt valamit ősei paraszti génjeiből. Tévedett, sosem tudott eléggé paraszt lenni. A szó egyik értelmében sem. (Bár gyümölcsfái mellett lakótársait is imádta itt, ld. a Kényelem c. jegyzetindító fotót!) Ezért a nyögdíjas pár székhelyét, s lakhelyét is visszahelyezte Szegedre.)

Pályája lehajló ágán K HG hálát ad a sorsnak, hogy gyermekei nem Londonban, Barcelonában vagy Berlinben keresik meg mesés fizetésüket, hanem itt Szegeden élnek és dolgoznak, kevésbé mesés, de a fél pohár víznél már többre is elegendő juttatásaikért. Közvetlen közelében laknak, nem kell szkájpolniuk egymással. Nem kell kuporgatni valamelyik fapados légitársaság menetjegyére. K HG nagyon örül, hogy ilyen nagy ajándékot adott neki a jóisten.

Kedves virtuális olvasók, ne irigyeljétek a jegyzetírót!

 

(Folytatjuk…)