Balogh Ádám: Vörös 5. (regényrészlet)

 

Engedd el ezt a fényt. Lehetetlen visszaidézni, ezért is próbálom addig lefesteni minden alkalommal, amíg ki nem alszik, mondta Amelie. Ezt a festményt én már nem fogom folytatni. Te képes lettél volna rá, tudom, de nem kiáltottál festékért, pedig úgy terveztem, hogy miután a kezedbe adom a bort, nyitok majd egy új vásznat, kezedbe adom az ecsetet, a festéket, és nézem majd, hogyan kezded festeni a fényt. Azt reméltem, megláthatom, hogyan kel életre benned, és hogyan terjed a vásznon ecsetvonásról ecsetvonásra, és minél gyorsabban terjedne, te annál gyorsabban festenéd, közben nyelnéd a bort, én pedig már bontanám a következő palackkal. Nem lenne elég egy kép, többet akarnék. Minél több képet festenél, annál több maradna itt velem a fényből a távozásod után. Kérlek igyál még, ne fogd vissza magad. Hallottam, ahogyan Amelie felemelte az üveget, majd a kezembe adta. Nem iszok többet, ne haragudj, mondtam neki. Leraktam a palackot, és határozott léptekkel elindultam az ajtó irányába, amikor valami beleugrott az izzadó tenyerembe. Szöcsi, te megint mindent láttál, ugye? – kiáltottam fel magamban, majd finoman összezártam a tenyeremet. Ha majd hiányzik a fény, emlékezz a szövegre, szólt utánam Amelie. Nem néztem vissza a sötét terembe, mi több, becsuktam a szememet, és elindultam felfelé a lépcsőn a kávézó vendégterébe. Hallottam, ahogyan a férfiak dicsérik az elkészült festményüket. Óvatos léptekkel próbáltam kijutni a kávézóból. Reméltem, hogy nem vesznek észre, de az egyik felkiáltott, hogy nézzétek már, mi van ezzel? Hé, te, nem is érdekel mit festettünk? Mi van veled, megvakultál? Nem szólaltam meg. Arra koncentráltam, hogy mihamarabb kijussak a kávézóból. Nekimentem pár széknek, amíg az ajtóhoz értem. Lenyomtam a kilincset, majd kiléptem az utcára. Csukott szemmel indultam, és bár tudtam, hogy a haloványan világító lámpák fénye nem zavarna, mégsem nyitottam ki a szememet. Nem akartam beengedni más fényt, mint amit Amelie műtermében láttam. Elindultam a patak irányába. Nem hallottam lépteket, nem jött utánam senki. Mindaddig határozottan lépdeltem, amíg nem kezdett égni a szemem, és hatalmas súlyként telepedett rám a fáradtság, amit mintha azért rakott volna rám valaki, hogy húzzon lefelé egy olyan sötétségbe, ami nem fekete vászon a fény alatt, hanem sűrű massza, ami nem enged a felszínre, ahogyan egy fénysugarat sem enged át, és a végén ott találom magam ennek a kútnak az alján és hiába üvöltenék, hogy FÉNYT!, levegőt sem kapnék. Éreztem, ahogyan elkezd úrrá lenni rajtam a pánik, fényt akartam mindenáron. Kinyitottam a szememet, üres volt az utca. Beálltam egy lámpa alá, és hunyorogva töltődtem a sárgás fénnyel. Próbáltam visszaidézni Amelie szövegét, de nem sikerült előhívnom, és talán ott hibáztam, hogy ha csak egy pillanatra is, de lenéztem rá a galériáról, és ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy elmerüljek abban, ahogy a fény és az árnyék felfestették Amelie portréját az üres vászonra, mintha megköszönték volna, hogy ilyen szenvedéllyel beszél róluk. Nem azt akartam megfesteni, amit hallottam, hanem azt, amit láttam, Amelie árnyportréját, de tudtam, ha megteszem az első vonást, akkor onnan nincs visszaút, és nem akartam hibázni, mert egy nő portréját megfesteni felelősség. Már a vászon előtt, a galérián innom kellett volna, közben megjegyezni Amelie minden szavát, nem azon görcsölni, hogyan álljak ellen a palack csábításának. Igen, ezt kellett volna tennem, innom kellett volna, és akkor ez az üzenet tényleg maga lett volna a fény. Vissza kell mennem. Meg kell kérnem, hogy mondja el nekem újra, vagy ha már senki nincs a kávézóban, akkor be kell törni és visszanézni kamerán, igen, a kamera látott mindent, és ha hangot nem rögzít, akkor majd addig ülök a képernyő előtt, amíg le nem olvasom a szöveg minden szavát a szájáról. Biztosan hagytak ott némi bort az öregurak. Miközben nézném a felvételt, ebből a maradékból innék. Pont annyi keringene bennem, amekkora a szöveg maga. Hosszú szöveg volt. Kortyokban mérve mennyi is? Hagyjuk a kortyokat. Két palack talán elég lenne, hogy belém költözzön Amelie fénye, így nem is lenne szükség meghívóra, nem lenne szükség további alkalmakra, újabb kortyokra, mert eggyé válnék a szöveggel, ami ezután mindig ott lenne velem. Ha visszakerülne hozzám a kamerám, pontosan idézném neki Amelie szövegét a fényről, majd megkérném, mondja el ő is, milyen fénnyel találkozott, míg távol volt tőlem, és a rövid eszmecsere után végre tudnánk foglalkozni a közös fényünkkel, majd az első pár kép után konstatálnánk, hogy a kettőnkénél nem létezik szebb. Fény, fény, fény, állandóan csak a fény. Elég ebből a patetikus giccsből. Meg kell szabadulnom ettől a három kortytól. Ki kell őket pucolnom valahogy. Pedig csak három korty. Mit számít három korty, gondolhatná egy ínyenc, és talán ki is nevetne, hogy miféle számítások eredménye ez a három korty. Ez a három korty valójában üzenet, mi több, meghívó az újabb kortyokra. A lakkozás, igen, lakkoznom kell, ki kell lakkoznom magamból ezt a három kortyot. El kell mennem Maxhoz, be kell mennem a garázsba, és le kell kennem az asztalt. Biztosan nem haragszik meg, ha visszamegyek hozzá, talán még örül is majd. Vissza kell mennem hozzá. Elkezdtem szaladni a patak felé, és amikor a folyamhoz értem, belegázoltam a vízbe.

(A szerző Vörös munkacímű regényének további részletei ITT olvashatók.)