
Kérem, mosson kezet, amíg készítek egy kávét, mondta Max, amikor beléptem a házba, miután feladtam a szöcském keresését. Elindultam a fürdőbe, belenéztem az üres üvegekkel teli kosárba, kevesebb palack volt benne, mint amennyiről a novellában írt Max és a kád is makulátlanul tiszta volt, nyoma sem volt mindannak az őrületnek, amit a szövegben olvastam. Miközben nyúltam a törölközőért, levertem egy jegyzetfüzetet. Belelapoztam, teljesen üres volt. Beléptem a nappaliba, majd leültem a fotelbe. Max a kancsót nyújtotta felém, de azért egy félig töltött csészét is elém rakott. Világért sem áll szándékomban válaszút elé állítani, mondta mosolyogva, tudom, hogy a kancsóból fog inni. A feleségem miatt raktam le ezt a kis csészét, hogy ha hirtelen betoppanna, akkor az elegáns és higgadt mérsékletességre is utaljon valami, ne csak a mohóságra. Na nem a maga mohóságától félne, hanem attól, hogy engem is elragad, és újra beülök az én kis lélekalattjárómba, amit ismét olyan mélységekbe vezetnék, ahol már nincs fény. Lélekalattjáró, igen, ez jó lehet, mondta Max, majd elővett egy lapot, letépte a csücskét, felírta rá ezt a szót, majd a kezembe nyomta a fecnit. Ezt őrizze meg nekem, suttogta. Elraktam a papírlapot, és ki is mondtam, amire gondoltam. Max, maga éppen készített egy fotót, csak a gondolat zárideje jóval hosszabb az expozíciónál. Én a fotó készítése előtt és után gondolkodom, exponálás közben soha, ez alatt az egyszázad másodperc alatt mindenem a fotóé, magánál ez pont fordítva lehet. Erre elmosolyodott, majd a következőket mondta. Nálam a gondolat a potenciális fotó, egy belső kép, az írás meg az expozíció, amikor rögzítem ezt a képet. Maga szerint én gondolkodom, miközben fut a gondolat? Olyankor csak le kell írnom. Ezért is van ebben a házban mindenhol, még a fürdőben is papírlap és toll, hogy ha váratlanul megtalálna a gondolat, akkor készen álljak rögzíteni, na meg a laptopok, van belőle három is, mindig gondosan feltöltve, de hiába, minden sötét és néma volt egészen tegnap éjjeli érkezéséig. Sokáig olvasta a szöveget, nehéz volt megérteni, vagy netán többször el kellett olvasnia, hogy megértse? Bevallom, kicsit reménykedtem, hogy a novellám volt magára olyan hatással, hogy újra kimenjen a kertbe, de tudom, gyarló gondolat. Én íróként mindig azt várjom, hogy ha beengedek valakit a fejembe, akkor az váljon eggyé velem, érezze, amit én érzek, miközben írtam a történetet, és igenis, szántsa fel a kertet, vagy verje a fejét a kőszobrokba, mindegy, csak azt a feszültséget, amit éreztem, attól akarjon szabadulni ő is, valamiféle eksztázisról beszélek itt, amit évek óta nem éreztem, és ha itthon lett volna a feleségem tegnap éjjel, akkor bizonyára mögém állt volna és a vállamra tette volna a kezét, hogy nyugodjak meg, mert egész testemben remegtem, miközben üldöztem a gondolatot, de közben ott munkált a rettegés a háttérben, nehogy találkozzak az én sajátos egyszázad másodpercemmel. Én annyi idő alatt veszítem el a képet, amennyi alatt maga rögzíti, és amely kép soha többé nem jelenik meg újra. Nekem is van tolvajom, aki nem a kamerámat vitte el, hanem a látásomat, amit maga hozott vissza a semmiből.
Jöjjön, mutatok valamit, mondta Max. Kinyitotta a garázs ajtaját. Az egész helyiség úgy volt berendezve, mint egy könyvtár. Minden fal előtt padlótól a plafonig könyvespolcok, sűrűn rakva könyvekkel. Nem kérek elnézést a lakkszagért, mondta. Tudtam, hogy jön, de muszáj volt lakkoznom. Nézze, mennyi remekmű. Ezeknek a könyveknek a felét sem olvastam el. Nem ezeket a könyveket lakkoztam le, és felmerülhetne magában, hogy akkor vajon mit, mert nincs más ebben a garázsban csak a könyvek. Jöjjön, menjünk át a garázs másik részébe, ki sem kell mennünk az épületből, van átjárás a helyiségek között, mi több, zárat sem raktam egy ajtóra sem, nehogy én, vagy valaki más korlátozza az átjárhatóságot, mondta Max, majd lenyomta a kilincset. A helyiségben nem volt semmi más, csak egy szépen faragott asztal. Nézze, ezt az asztalt lakkoztam le, ez az íróasztalom, a feleségem készítette nekem. Miután kész lett az asztal, mosolyogva mondta, hogy ha nem szobrász lenne, akkor bizonyára bútorasztalos. Mindig ennél az asztalnál írtam, amíg volt mit. Amióta csend van a fejemben, azóta újra és újra lelakkozom, és mindig átkenem, mielőtt megszáradna, mert úgy érzem, hogy amíg ápolom azt, ami része a működésemnek, addig nem szakadok el teljesen tőle, bármennyire is távol kerültem. Általában azt a feszültséget lakkozom ki magamból, amit az okoz, hogy képtelen vagyok írni. Amikor végzek, mindig megállok előtte, és elégedetten nézem a művemet. Biztos furcsállja, hogy miért van egy külön helyiségben az asztal, mi több, miért csak ez az asztal van ebben a garázsrészben. Régebben egy légtérben volt a könyveimmel, úgy éreztem, támogat a többi író szelleme, a könyveikből csodálják, milyen simán gördül a gondolat, de amióta nem iszok, úgy érzem, csendben vannak ők is, de nem azért, mert nincs mondanivalójuk, hanem mert egy pisszenést sem pazarolnak erre a zsákutcára. Tudja mit? Még az is lehet, azért lakkozom le mindig az asztalt, hogy meg tudjam magyarázni magam előtt, hogy azért nem ülök le írni, mert még szárad a lakk.
Miközben hallgattam Maxot, azon gondolkoztam, hogy ez az ember nem is akar kimozdulni erről a birtokról, mindent úgy rendezett be, hogy ha történik valami, akkor kizárólag a fejében történhessen, ez az ő városa, amiben képtelen felkapcsolni a közvilágítást, de még egy árva zseblámpa sincs a kezében, úgy képzelem el őt, mint egy ballonkabátos fotóst, aki sötétben botorkálva keresi, mit rögzíthet, ám nem lát semmit, és senkit, pedig folyna az élet, történnének a dolgok a maguk szereplőivel, mindenki látja őt, hadonásznak felé, hogy hahó, figyelj ránk, itt vagyunk, fotózz le minket, és amikor minden próbálkozás hasztalan, végül hozzányomják őt is a falhoz, az arcába köpnek, de neki azt üvöltik a képébe, hogy mire vársz, miért nem lopod el az életünket, te szerencsétlen, úgy múlunk el, hogy nem látott minket senki, és mindebből ő csak annyit érzékel, hogy azonnal le kell lakkoznia az asztalát.
Menjen közelebb, húzza ki a fiókot, mondta Max. Kihúztam a fiókot, amiből a szöcském ugrott ki. Közelebb léptem hozzá odanyújtottam az ujjamat, ő felmászott rá. Nem rakja vissza a fiókba? Sajnos nem találtam neki befőttesüveget, borosüvegbe nem akartam rakni, mert abba én is majdnem belefulladtam, mondta Max, és elkezdett kacagni. Remélem nem haragszik, hogy bezártam a fiókba a szöcskét. Nem akartam, hogy elszökjön, mert úgy látom, fontos magának valamiért ez az állat. Szöcskeszemoptika? Ismét felkacagott Max, én meg arra gondoltam, hogy esetleg ezt a harmadosztályú szójátékot is felírhatná egy lapra, aztán ki is törölhetné vele a seggét. Köszönöm, Max, tényleg fontos nekem ez a szöcske, de nem kellett volna behoznia, főleg nem a fiókba zárni, mondtam. Ha nem zárom be, akkor elment volna, meg amúgy is, ott volt azon a bazsalikomon az a másik, az a nagy szöcske, nem akartam, hogy baja legyen a magáénak, és ne mondja, hogy magát nem érdekli ez az egész, tudom jól, hogy a szöcskét kereste, nem az írásom volt magára olyan hatással, hogy feltúrja a kertet. Pedig annyira vártam, hogy mit mond a novellára, és látja, azóta sem mondott semmit. SEMMIT! Ha én törődök a szöcskéjével annyira, hogy megmentem a külső veszélyektől, pedig nem szeretem az állatokat, mi több, csak a magára való tekintettel nem öltem meg, akkor maga is mondhatna valamit a szövegemről, de tudja mit, olvassa el még egyszer, szeretném, ha lenne egy kiforrott véleménye róla. Ha nem zavarja, nézném, ahogy olvassa. Olyan ritkán láthat ilyet íróember, ne fosszon meg attól, hogy nézhetem az arcát, miközben a gondolataimban jár.
(A fotó a szerző felvétele.)
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
