
Miért nem jön beljebb? Ma nem fog fotózni? – kiáltott ki a sportcsarnok portása fülkéjéből, amikor meglátta, hogy néztem a táncverseny plakátját. Nincs mivel, ellopták a gépemet, válaszoltam, mire ő, hogy magát csak akkor érdekli valami, ha le lehet fotózni? Ne csinálja már, hogy nem vevő a tánccsoportokra…a női…tánccsoportokra. Legalább maga menjen be, ha már én nem tudok, mert itt kell ülnöm egész nap. Én pedig elgondolkodtam, hogy valóban, miért csak akkor érdekel valami, ha lehetőségem van rögzíteni. Mindig is szívesen fotóztam táncosokat, csodálom őket, hogy miként tudnak olyan burkot vonni maguk köré, amiben csak ők vannak és a tánc, és érzek valamiféle rokonságot velük, mert a tekintetükben van valamiféle olyan határozottság és szenvedély, ami azoknak az embereknek a sajátja, akik együtt élnek az adott pillanattal. A sportcsarnok lelátójáról néztem a táncolókat és a gyakorlatukra felkészülőket. Míg az egyik csapat a zsűri előtt táncolt, addig a többi egy elkülönített részen gyakorolt. Egy csapat viszont szinte mozdulatlan volt. A szőnyeg szélén álltak összekapaszkodva. Egyikük mormolt valamit, a többiek hallgatták, majd párokba rendeződve lazították egymást, azután kört alkottak és megfogták egymás kezét. Nem a koreográfiát gyakorolták, hanem ráhangolódtak egymásra. Nem is a táncolókat néztem, hanem ezt a kis csapatot, és arra gondoltam, milyen jó lehet egy ilyen csapatba tartozni, mert én folyamatosan egyedül járom az utcákat, egyedül vagyok a szorongásaimmal, sikereimmel, magamból kell erőt gyűjtenem folyamatosan, egyedüli társam a fényképezőgép, amit úgy szorítok mindig, mint ezek a lányok egymást kezét, állandóan ott kellett lennie a kezemben, és ha nem a kezemben, de szem előtt, sokszor már az is megnyugtat, hogy látom, és arra gondoltam, hogy bárcsak a kamerámnak is lennének érzései felém, talán ő is úgy számít rám, ahogy én rá. Ha visszakapnám és hirtelen életre kelne, akkor úgy összeborulnék vele, ahogy ezek a lányok egymással és nem szégyenkeznék előtte, hogy miként beszéltem vele, mert mindig is magamat szidtam, a saját felelősségemet kerestem egy-egy rosszul sikerült kép kapcsán, és jó lenne tudni, hogy ő is hasonlóképpen érez, mint én, és hogy nem haragszik rám, mert elszalasztottam egy adott pillanatot, vagy éppen nem jól állítottam a fókuszt. Ahogy néztem ezeket a lányokat, rajtuk is látszott, hogy soha nem egymást hibáztatják, sokkal inkább egymásnak adják az energiát, mintha saját hibáik ütötte lukakat egymással foltoznák be. Az előadásuk előtti percekben nem hallattak harci üvöltést, szinte levegőt sem vettek, csendben álltak összekapaszkodva és ez a csend olyan volt, mikor minden energia összesűrűsödik annyira, hogy abból műalkotás tud születni és az ő csendjük az enyém is volt, a magam csendjét láttam bennük, azt a csendet, amiben a legjobban érzem magam, az alkotásét, amiben kiürül minden, burkot vont köréjük, láthatatlanok lettek, pontosabban a világ lett láthatatlan körülöttük, felálltak a szőnyegre, elengedték egymás kezét, mindenki a kezdőpozíciójába állt, megszólalt a zene, elkezdtek táncolni és annyira egységben mozgott minden, hogy nem voltak egyéni teljesítmények, sem rivalizálás, egyik sem volt jobb a másiknál, tökéletes harmóniában mozgott mindenki, mint amikor a tökéletes kép születik, egymást támogatja ISO, rekesz, záridő, és akkor megint elkapott a rémisztő érzés, hogy bármennyire is hiányzik a fotózás, örültem hogy nincs nálam a gépem, mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy a legtökéletesebb pillanatot vonjam ki az egészből, hanem maga az egész volt a tökéletes expozíció, ami a lélekre mentődik, nem a memóriakártyára.
(A fotó a szerző felvétele.)
Zalaegerszeg MJV
Nagykanizsa MJV
