Balogh Ádám: Felettem az ég 4. – Altius

Hamarosan jövök, köszi a teniszlabdát, mondtam anyukámnak, majd leszaladtam a játszótérre, ő pedig lekiabált az ablakból, miért nem vittem magammal esőkabátot, hátha újra elered, mire én visszakiáltottam, hogy már elállt, meg amúgy is, ne féltsen engem, nem fogok elolvadni egy kis esőtől. Nem volt senki a játszótéren, de még a ház körül sem, én pedig elkezdtem ugróiskolázni a pocsolyákban és élveztem, ahogyan felfröccsen a tócsa a vádlimig, és egyre csak ugrottam, csapjon minél magasabbra. Éreztem, már csak pár centire lehet a rövidnadrágom szárától, de végül száraz maradt a farmerom. Beleálltam egy mélyebb pocsolyába, elővettem a teniszlabdát, bedobtam a zavaros vízbe, és néztem, hogyan török darabjaimra a víztükörben. Éreztem, ahogyan a pocsolya az eddigi legmagasabbra fröccsen a lábamon, mi több egészen a sliccemig felcsapott, és engem legkevésbé sem az érdekelt, hogy úgy néztem ki, mint aki bepisilt, mert láttam az erejét ennek a nehéz labdának, szívta magába a vizet minden egyes pocsolyába érkezéssel, és lassan feketévé vált a zöld felülete, én meg arra gondoltam, anyám biztosan megharagszik majd, hogy így összekoszoltam az új labdát. Szerettem volna minél tisztábban hazavinni, gondolkoztam rajta, hogyan lehetne megtisztítani, felnéztem a házunkra, amit pár napja festettek hófehérre, és arra gondoltam, hátha nem száradt meg teljesen, és tapad majd rá annyi fehér festék, hogy eltakarja a koszt, anyám meg talán nem emlékszik majd rá, eredetileg zöld volt. Rádobtam a sáros labdát a falra, majd még egyszer, és láttam, hogy olyan foltokat hagy, mint a lábamon a pocsolya, viszont fehér festék egy csepp sem tapadt rá, és nem érdekelt, mennyire koszos a labda, sőt egyre jobban zavart, hogy halványulnak a pöttyök, amiket a ház falán hagyok vele. Beledobtam hát a pocsolyába a lasztit, hogy minél koszosabb legyen, ezzel együtt koszosabb lett a lábam, meg a nadrágom is, de nem érdekelt, mert abban a pillanatban a tízemeletes változott hirtelen a lábammá, az ég pedig a farmeremmé, és egyre magasabbra dobtam. Végül nem bántam, hogy újra eleredt az eső, éreztem, fárad a kezem, meg hát bíztam benne, hogy a zápor egy kicsit kimossa a labdámat is. Kinyújtottam a kezem, és láttam, ahogyan az esőcseppek úgy mossák a koszt a labdáról, ahogyan a lábamról, és a ház faláról is, és lassan olyanná vált a lábam, meg a ház oldala is, mint egy százszemű gésa, akinek a sírástól elmosódott a sminkje. Amikor elállt az eső, beálltam a házunk oldalába száradni kicsit, de amikor megláttam a házmestert befordulni a sarkon, úgy szaladtam fel a harmadikra, mintha az osztályfőnökömet láttam volna a folyosóra befordulni. Mihelyst hazaértem, gyorsan lezuhanyoztam, a nadrágomat is beáztattam, de a labdát nem találtam sehol. Biztos lent hagytam. Minden oké, kisfiam, kérdezte anyám, de mielőtt válaszoltam volna, csengetett a házmester és a labdámmal a kezében panaszolta el, hogy a frissen festett házra ezzel a sáros teniszlabdával dobáltam, és úgy néz ki az egész, mint a szétlőtt bérházak Budapesten, és a festés nem fog ám kijönni a közösköltségből, mert igen magasra sikerült feldobnom azt a labdát. Egészen a hatodikig, hajoltam oda anyámhoz, gondold el, meddig száll, ha nincs ott a fal, folytattam, ő pedig elmosolyodott, és talán jobban örült annak, hogy hétfőn talán kijavítom azt a múlt heti hármast kislabdahajításból, minthogy azon bosszankodott volna, megint valami hülyeséget csináltam.