Balogh Ádám: Első tekercs 5.

Amikor ezt a képet készítettem, nem a tető, hanem a gerincének hangulata fogott meg. A magam gerincét láttam bele ebbe a képbe és arra gondoltam, vajon már a konstrukciónál rontották el, vagy az évek alatt deformálódott ilyenné. Az enyém is ilyen állapotban lehet, mert hetek óta szinte aludni sem tudtam a fájdalomtól, és féltem, valami olyan van a hátamban, ami csak akkor válik láthatóvá, ha belenéznek. Amikor a fájdalom nagyobb a félelemnél, akkor el kell menni az orvoshoz, így is tettem. A doktornő megvizsgált, majd beutalt röntgenre. A nő kedves volt a felvételezőben, csicseregve kérte, vegyem le a pólómat, feküdjek fel az asztalra. Olyan gyorsan kész lett a felvétel, hogy csak egy pillantásra kaptam el a profilját a vizsgálóablak mögött, és arra gondoltam, milyen kiváló fotót készíthetnék róla, mert a fehérre mázolt ablakfélfa szép keretet ad az arcának, amelynek barnasága gyönyörű kontrasztot képez a fehér falakkal és a köpenyével. Mehet vissza a doktornőhöz, végeztünk, mondta, megköszöntem a gyorsaságát és visszamentem a háziorvoshoz, aki elolvasta a diagnózist, majd megnyitotta a felvételt, és megrázta a fejét. Ez nem túl szép, beutalom a reumatológiára, mondta, és akkor úgy éreztem magam, mint akire már vártak a négy x-en túl, hogy gyere haver, az mind igaz volt, amit rólunk mondtak, ez csak a bemelegítés, némi ízelítő, mielőtt a lovak közé csapunk. Megkaptam tehát a beutalót, felírt egy fájdalomcsillapító gyógyszert, szedjem, amíg el nem fogy, van benne gyulladáscsökkentő is. Kiváltottam a gyógyszert, szedtem, amennyit kellett, és tényleg csökkent valamennyit a fájdalom, de tudtam, hogy ez nem a gyógyulás, csak a gyógyszer hatása, van ott valami, aminek nem kellene ott lennie. Végül eljött a reumatológiai beutalóm időpontja. Ez a doktornő is kedves volt, megvizsgált, mondta, hogy kell egy kiegészítő röntgen, megírta a beutalót, javasolta, menjek azonnal, kérdezzem meg,  hátha megcsinálják most, még van egy kis idő zárásig.

A röntgenező betegfelvételi ablaka mögött egy mogorva nő ült, jó estét, mit akar, kérdezte, én pedig mondtam, hogy a doktornő küldött, esetleg meg tudják-e csinálni a felvételt még ma, a nő pedig elhúzta a száját, és láthatóan semmi kedve nem volt ehhez az egészhez, megkérdezte a kolléganőjét, adjunk neki időpontot? Minek adnánk, meg kell most csinálni, nincs is másik beteg. Jó, üljön le, várjon egy kicsit, mondta egykedvűen, majd pár perc múlva nyílt a vizsgáló ajtaja. A mogorva nő szólított, beléptem, kérte vegyem le a pulóveremet, álljak oda, ahová mondja, emeljem fel az államat, majd bement a felvételezőbe, csinált egy képet, visszajött, és hirtelen kedvessé vált a hangja. Kérte vegyem le a pólómat és feküdjek fel az asztalra, vegyek egy nagy levegőt, fújjam ki és ne mozduljak, és akkor úgy tartottam vissza a lélegzetemet, mint exponálás közben, nehogy a legapróbb lélegzetvételtől bemozduljon a felvétel, mert akkor több időt kell töltenem ezzel a nővel, mint amennyit muszáj. Nem néztem oldalra, nem voltam kíváncsi rá, ő hogyan mutat az ablak mögött, szabadulni akartam innen mihamarabb, de mintha be lettem volna ide ragadva, közel sem ment olyan gördülékenyen, mint múltkor. Amikor visszajött mellém, tovább instruált, és a hangjába mintha valamiféle szenvedély költözött volna, ott állt mellettem és egy távirányítóval olyan finomakat mozdított az asztalon, hogy beállítson a megfelelő pozícióba, mint amilyen apró mozdulatokkal keresem a fókuszt az objektívemen, hogy minél élesebb legyen a kép. Kérte, feküdjek kicsit lentebb, forduljak oldalra, ide a kezet, oda a lábat, és amikor látta, hogy nem úgy fekszek, ahogy ő elképzelte, megfogta a kérdéses részt és beállította ő maga és én azt éreztem, hogy az a fajta lendület költözött belé, mint amikor engem is elkap a hév fotózás közben, pedig eredetileg nem is volt kedvem hozzá, mi több  csak megszokásból raktam be a gépet a táskába, de amikor hirtelen megláttam valami olyasmit, ami felkeltette az érdeklődésemet, izgatottan kivettem a gépet a táskából és addig fotóztam, amíg el nem készítettem a megfelelő képet, és ilyenkor már vissza sem rakom a táskába a fényképezőt, mert megérzem fotózás közben, hogy annyi szépség van körülöttünk, kár lenne lemaradni akár egyről is. Az ötödik felvétel után arra gondoltam, hogy valami nagy baj lehet a hátammal, vagy ez a nő nem tud elengedni, mert valami olyan szépséget látott a ronda gerincemben, amit én láttam meg annak a háznak a tetején, és hogy ennek a nőnek talán ez a kis vizsgáló jelenti azt a világot, amit nekem az utca, és nem én érdeklem, hanem a gerincoszlopom, ahogy engem sem a ház érdekelt, csak a gerince. Amikor végeztünk, a nő arcán felszabadult örömöt láttam, valami ilyesmi ülhet ki az én arcomra is, amikor egy izgalmas témáról egy jó fotót sikerül készítenem. Három nap múlva lesznek kész a felvételek, meg lehet majd nézni az ügyfélkapun, illetve a doktornőhöz menjen vissza, mondta mosolyogva, és én nem kérdeztem, miért tart ilyen sokáig, mert lehet, hogy már régóta vár egy ilyen gerincre, mint az enyém, és még utómunkázza kicsit a felvételt, módosít a kontraszton, a fényerőn, mielőtt feltölti a felhőbe, és én, bármi is lesz a diagnózis, annak legalább örülhetek, hogy a gerincemnek van hangulata.