Balogh Ádám: Első tekercs 4.

Iskolába vezető utunk során a kocsiból megpillantottam a kereszteződés túloldalán magasodó, eső áztatta tűzfalat, és reméltem, hogy sokáig lesz piros a lámpa, mert elmerültem a fal látványában, és amikor a zöldnél lefordultunk, úgy éreztem, vissza kell mennem, le akarom fotózni mihamarabb, azt akarom, hogy ezután mindig ott legyen velem, mert ilyen formájában eddig nem láttam, és ezután talán már soha nem fogom. Kiszálltunk a sulinál, elbúcsúztunk a feleségemtől, ő ment tovább az autóval, én pedig elkísértem Rékát az iskola bejáratáig, majd a megálló felé vettem az irányt, és amikor felszálltam a villamosra, arra gondoltam, bárcsak a gyorsabb típus érkezett volna, ilyen sebességgel csak akkorra érek vissza, mire már felszáradtak a foltok. Amikor leszálltam, elővettem a fényképezőgépemet, felpillantottam a falra, és megnyugodtam, hogy szabad szemmel talán nem is érzékelhető változás, és elindultam felé olyasfajta izgatottsággal, amit kalandorok érezhetnek a kincs megpillantásakor, de minél közelebb értem a falhoz, annál jobban körvonalazódott előttem, hogy minden lépésemmel távolabb kerülök attól, amit sajátomnak szerettem volna, mert egy óriási lábakon álló óriásplakát lógott be a képbe. Felesleges is lett volna belenéznem a fényképezőgépem keresőjébe, mert tudtam, ugyanazt a csalódást fogom érezni az optikán keresztül, mint amit a szememmel látok. Egyre közelebb értem a falhoz, és amikor a plakát mellé léptem, nem csak a tűzfal teljes felülete tárult elém, hanem egy kerítés is, tetején szögesdróttal, amelyen egy beleakadt nejlonzacskót rázott a szél. A szememhez emeltem a fényképezőgépemet, kerestem a megfelelő szöget, és míg az utcán mindenki összehúzta magán a kabátot, én örültem a metsző szélnek, mert ez adott tartást ennek a zacskónak, amiben nem a szabadulni akaró rabot láttam, hanem a primadonnát, aki láncra verve is legszebb formáját mutatja, a falról lecsorgó esővíz pedig egy olyan keretet adott ennek az előadásnak, hogy ne is tudjon az ember másra figyelni, mint erre a kacér táncosnőre, és valóban, úgy éreztem, mintha nekem pózolt volna, én pedig belementem ebbe a játékba, készítettem a fotókat egymás után, amíg úgy éreztem, sikerült megörökítenem táncának legszebb pillanatát.

*

Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget egy, a Réka iskolájához közeli kávézóban, úgy éreztem, nem tudom hitelesen visszaidézni a történteket, csak a száradás felett érzett pánik volt az, amiről, ha nem is érzékletesen, de talán hitelesen tudok írni, és úgy éreztem, vissza kell mennem, hátha elő tudok hívni magamban olyat, ami azóta már kikopott az emlékeimből, tehát felhörpintettem a kávémat, visszamentem a fal elé, és nyoma sem volt a szép kontrasztú lecsorgásoknak, a zacskó pedig még mindig ott volt a szögesdróton, de nem kacéran táncolt, hanem ernyedtem lógott, egy kiégett revütáncosnőt láttam, aki magatehetetlenül hever az aszfalton, vártam, hogy feltámadjon a szél, és vele együtt éledjen fel a primadonna, kezdjen újra vad táncba, de meg sem rezzent, és arra gondoltam, milyen kár, hogy nincs nálam a gépem, de végül elvetettem a gondolatot, hogy megörökítsem ezt a száraz, szürke falat a szögesdróton lógó zacskóval az előtérben, mert ebben a sivárságban megláttam önmagamat, amikor felszárad bennem a mondat, és nem is fotóért jöttem, hanem mondatért, igaz, nem láttam előre, hogy pont ezért.