András László: Hosszú Advent

Van a rövid Advent. Az angyal felfénylik, megbökdösi a bóbiskoló pásztorokat, s azok már szaladnak is, hogy csodát lássanak. Hiszik is, nem is, de inkább hiszik. Nagyon nagy volt a fény. És, mondhatni, nem sokat kellett várni a fényre.

Van a hosszabb advent. A bölcsek, mikor meglátják a csillagot, útnak erednek. Hiába vezeti őket a csillag, valami különös okból kifolyólag megállnak a királynál érdeklődni, hogy is van ez pontosan. Noha a csillag vezette őket, a bölcsek tapasztaltabbak, óvatosabbak, és hát konyítanak valamit a diplomáciához is, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdezik a királyt. A király nem örül. De útbaigazítja őket, noha erre semmi szükség, hiszen „a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt.”(Mt 2,9) Ezután imádás, bonyodalom, ismert részletek.

De belegondolt valaki abba, hogyan éltek tovább a pásztorok, miután távoztak a jászoltól? És a napkeleti bölcsek, miután – diplomácia ide vagy oda – kerülőúton hazaindultak Betlehemből? Hogyan éltek, mit gondoltak bő harminc éven át – ha megérték? Vajon hogy élnek azok, akik meglátják felcsillanni a reményt, aztán nem érik meg a beteljesülését? Mert úgy hiszem, egyikük sem érte meg. A bölcsek már akkor is öregek voltak, mikor elindultak a csillagot követve – meglepne, ha kiderülne, hogy nem -, a pásztorok munkája pedig a szabad ég alatt akkor is kemény volt, embert próbáló.

Most képzeljük el egy pillanatra azt a harmincvalahány évet. Ahogyan távolodik, halványodik, valószínűtlenedik a fény, az emlék. Ahogyan nem kapunk többé jeleket. Semmiféle jelet. Sőt, minden az ellenkező irányba mutat. Nem arra forog a világ, amerre szeretnénk. Gyengül a szemünk, és már sejtjük, hogy nem látjuk eljönni az idők teljességét. Marad-e még bennünk remény?

De talán egy pásztorgyerek mégiscsak megérte az idők teljességét. Hogy beteljesült a jóslat, talán ő megérte, hogy a Megváltó, akit látott újszülöttként, valóban megváltsa őt a halálával. Ha megérte is, nem biztos, hogy eljutott hozzá a híre. Nem biztos, hogy felment Jeruzsálembe azon az ünnepen. S ha fel is ment, nem biztos, hogy nem a Barabbást kiáltók közé keveredett. Hiszen olyan régen volt… És azóta is annyiszor csalódott! És ha végig is kísérte őt az úton, nem várt-e vajon valami komolyabb, szabad szemmel jobban látható csodát?

Egy barátom nemrégiben azt mondta nekem, a remény nem a fény a sötétben. A remény az, hogy elindulsz (a fény iránt) a sötétben. Igaza volt. A reményt nem lehet őrizgetni. A reményért gyalogolni kell. Ha kell, sietősen, mert az angyal noszogat. Ha kell megfontoltan, mert hosszú úton jársz Napkeletről Napnyugatra. Menni, ha kell, évtizedeken át, ha kell, sötétben, mert olykor eltűnik a fény a szem elől, menni, nem rendületlenül, de megrendülten is, mert a remény az, ahogyan lépdelsz, egyik lábadat a másik elé téve, napra nap, évre év.

Ez a hosszú Advent.