András László: Fób látomása

Akkor majd ég és föld egymás ellen fordul, és megmutatkozik, hogy hová tartozol. Ki a te anyád és nővéreid. Kik azok, akikkel egy asztalnál ülsz, akikkel minden távolságotok ellenére közelebb vagytok egymáshoz, mint azokhoz, akik nem hogy az asztalnál nem ülnek, de az épületbe sem léphetnek be. „Erős vár a mi erős várunk.” De azok, akik eddig az épületbe sem léphettek be, döngetni kezdik a kaput, és végül rátok törik. Akkor megmutatkozik világosan, hová is tartozol, hol van a helyed, kik az isteneid, kiket sajnálsz. Meglátod akkor, hogy valójában egyvalakit vagy képes sajnálni, önmagad. Minden, amit eddig a sajnálatról hittél, széjjelmállik, elkopik, amit együttérzésnek véltél, füst volt csupán, köd, mely most eloszlik a szemed elől és tisztán látod, hogy te vagy és a tieid, akiket most végre felismersz, bármilyen messze is ültél tőlük addig az asztalnál, ahol nem kaphatott helyet akárki, ahol most rátok törték az ajtót mindazok, akik nem ti vagytok.

Mert ezt is meglátod majd, ahogyan először önmagad, aztán a tieidet, és végül azokat, akik nem te vagy, akik nem ti vagytok. Mert hasznait szedted a tieid kegyetlenségének, ha te magad nem voltál is kegyetlen. Hasznait szedted a tieid kapzsiságának, ha te magad nem voltál is kapzsi. Hasznait szedted a tieid aljasságának, noha nem tudtad magadat aljasnak. Mert része vagy mindezeknek, miáltal minden gyilkosságnak bűnrészese, ha nem is a te kezed fogta a gyilkos fegyvert.

Erőszak és együttműködés: igen. Az erősebb együttműködésre kényszeríti a gyengét. És ez tart mindaddig, amíg valaki meg nem veti a lábát, fel nem veti a fejét, ellen nem áll, fel nem lázad. Ha pedig valaki ellenáll és fellázad, megmutatkozik a valódi, a kezdeti és a végső erőszak, ami egy, és nem lesz többé sem könyörület, sem irgalom, és pedig azért nem lesz, mert eddig sem volt. Mert végtelenül egyszerű mindez, csak rettentően túlbonyolítódott, az erőszaknak és az együttműködésnek újabb és újabb neveket adtak, mígnem az eredeti, a valódi nevek felismerhetetlenné váltak, hiszen mindenki azon munkálkodott, hogy elfedje azokat. Hogy elfedje, ez a kettő is egy. Hogy elfedje a szemed elől mindazt, amit most végre látsz, és a többiek is mind, akik maguk nem fogtak gyilkos fegyvert: hogy mindezidáig bonyolult műveletekkel takarták el a szemük elől az igazságot, ahogy te is: vér tapad a te kezedhez.

De akkor majd nem mondhatod, hogy a te kezedhez nem tapad vér, mert nem fog már akkor kérdezni senki semmit, mert nem lesz szükség kérdésekre. Mert akik eddig a kést forgatták, látni fogják ezt a vért a te kezeden. Akik rátok törik az ajtót, látni fogják a vért a te kezeden. Ahogyan te magad is látni fogod a vért a te kezeden, és meglátod az igazságot, és ettől meg is könnyebbülsz egy pillanatra.

Vitatkoztok majd akkor az asztalnál, ahogyan korábban is szoktatok, te és a tieid. Ki hevesen, fel-felpattanva, ingerülten hadonászva, fel-alá járkálva. Ki az asztalra csapva, hangját fölemelve, ki meg lapítva, épp csak egy egy-egy maga elé mormolt szóval fejezve ki egyetértését vagy éppen rosszallását. De akkor mindegy lesz, hogy egyetértesz vagy rosszallsz, mert akik rátok törik az ajtót, mindebből semmit sem vesznek észre, mert őket nem érdekli a vitátok, és nem látnak semmi mást, csak titeket az asztal körül, titeket, akik nem ők. És akkor hiába sikítasz majd föl az életed védelmében, hogy „én nem”, mert dehogynem, mert te is. Te is pont úgy, még akkor is, ha éppen az ajtó betörésének pillanatában tiltakoztál hangosan, vagy épp akkor mondtál ellent suttogva, vagy akár a sarokba húzódtál félre, fejedet csóválva, hogy átgondold, az egészet. De akkor már senki sem fog átgondolni semmit, te sem. És odakintről bejövet csak annyi látszik majd, hogy te is benn vagy, ott vagy az asztal körül, és ha sikítasz majd, hogy „én nem”, azzal nem segítesz magadon, az csak annyit tesz, hogy árulóvá válsz, épp, mielőtt elveszíted az életedet.

Ha pedig valami különös szerencse folytán mégis életben maradnál, mert ezúttal még nem a végső pillanat következik el, hanem mindössze egy ügyetlen próbálkozás, és sikerül visszaverni a támadókat – veszteségek nyilván lesznek, a veszteségek ilyenkor elkerülhetetlenek –, és ha nem a veszteség része leszel, attól fogva áruló leszel, míg élsz, számlálva napjaid. Mert nem lesznek akkor egyebek, mint a „mi” és az „ők” és az árulók. E három. Ezért mondom, ember, búcsúzz el az életedtől, mert könnyebb elbúcsúzni attól, ami van, mint attól, ami nincsen. Mondom: ez lesz, de mondhatnám, hogy ez van, és ez volt, mert a jövő a jelenben gyökerezik, a jelennek gyökerei pedig messzire nyúlnak a múltba. Régen ezt sorsnak nevezték, én most megelégszem a sokszor kigúnyolt, és meghurcolt, sokszor el is feledett szóval: valóság.

És felállnak a seregek az Isten ítélőszéke előtt, de azon a széken akkor már rég nem ül senki. Ez a seregeket nem hozza majd zavarba, mert a seregek természete már csak olyan, hogy éppen azt látják, amit a vezéreik mutatnak nekik. Ez a törvény és a próféták, és a kétszer kettő, és a jövendölések, és a történelem, a titok és a megfejtés és a magyarázat, és a valaha elkövetett hibák összessége. Ez így mind, együtt. Mert megfizettek mindazért, ami nem maradhat fizetség nélkül.

Értelmetlenné válnak akkor a vasútállomások, és már csak a tébolyultak fognak állni a sínek partján a táblák alatt Kelet felé nézve felfoghatatlan várakozással, mert vonat nem lesz többé, és értelmét veszti a semmiből semmibe vezető végképp vonattalanná vált sínpár. Mert ez a mozdony és a szerelvény, és a biztosító berendezések, a sorompók és a szemaforok és az átkelők: ez az egész vasút. Nem lesz többé vonatozás. És nem száll föl többé senki semmire, mert nem lesznek közlekedési eszközök, mert nem lesz közlekedés sem, mert ezek a fogalmak mind egy olyan világhoz kapcsolódnak, egy olyan valósághoz, ami szintén nem létezik többé, amit úgy neveznek: béke.

De a békét csak azok képesek békének nevezni, akik tudják, hogy mi a háború, mert e kettő sosem létezik egymás nélkül, és aki megfeledkezik az egyikről, az megfeledkezik a másikról is. De a megfeledkezéshez béke kell, egyszóval, ha háború lesz, akkor nem lesz többé megfeledkezés, mert a háborúról nem lehetséges megfeledkezni. Amikor háború van, megtudod, mi volt a béke. De ez úgyszólván mindegy lesz már neked. Mert felkelnek azok, akiknek nincsen vesztenivalójuk, felkelnek a hozzád hasonlók ellen, akiknek van vesztenivalójuk, noha sosem gondoltak arra, hogy el is veszíthetik azt, mert arról a szóról éppúgy megfeledkeztetek, mint arról a szóról, hogy béke.

Felkelnek hát mindazok, akik kétségbeestek, akiknek mindegy, és azok is, akik erősnek hiszik magukat, és végül felkelnek azok is, akik azt mondják, hogy ők majd megvédik a békét, és amikor elkezdik megvédeni a békét, az a háború.

És ne kérdezd, honnan jön majd elő mindez, hogy hol lakik most, mert tudod a választ: ott lakik a szívetekben, ott várakozik az idők kezdete óta, ott várakozik az idők végére.