Szeifert Natália: Balatoni bagatellek

Úgy hozta az élet, hogy három hetet kórházban kellett töltenem a Balatonnál. Volt nálam egy kis notesz – medvész kollégámtól, Molnár Krisztina Ritától kaptam korábban –, magammal vittem mindenhova, de semmit nem írtam bele. Mostanáig.
A rehabilitációm három hete alatt kerültem minden írásszituációt, aztán egy nap mégis előkotortam a táskából a noteszt. Formátuma éppen tökéletesnek tűnt arra, amire akkor szükségem volt: hogy ezeket a kis szilánkokat, pillanatokat, bagatelleket feljegyezzem, amelyekből néhányat elhoztam a Medvészet olvasóinak.

Balatoni bagatellek

(aszinkron kórházi beszélgetés)

– Megkérdeztem az orvost, kibírok-e egy hatórás repülőutat.
– Igen? Minek?
– Indiába akarok még elmenni az életben.
– Sóért?
– Egy kis lelki békéért.
– Úgy tudom, van a büfében.

(a víz színéről)

A tó ma türkiz, tegnap
tengerkék volt.
Azelőtt viszont szürke,
haragvó és unott.
Tegnap mély volt,
okos és szomorú.
Ma olyan ostobának látszik,
amilyen én vagyok.

(nagy szerencse)

Egy varjú várja fönn
a fán, hogy a csikorgó kavicson
odalépdeljek,
egy varjú várja magában nevetve,
hogy ki tudja, miféle ősi tudás nyomán
a megfelelő pillanatban, épp a fejem felett
megnyissa a kloákáját.
Alattam a kavics, fölöttem a varjú,
rajtam a salak.

(móló)

A kikötőben, behúzott vitorlával
Maca és Duhaj
nézi – egyelőre
csendben ringatózva –
ahogyan Jókai elindul Tihanyba.

(szellemkép)

Két szakaszra
vagyunk osztva,
betegek, félórás
eltéréssel foglaljuk el
ugyanazokat a helyeket,
így, ha kicsit korábban
kelek, reggelinél benézhetek
az étkezőbe, láthatom,
pontosan milyen is a
világ nélkülem.

(Mandelbrot)

A parton ülve majdnem
csodálkozom azon,
hogy csak a víz színét
látom, nem mintha
nem volna elég, még
sok is, folyton változik,
de a csendes hullámzás
mintha mindig a tó
formáját rajzolná ki,
ugyanaz az alakzat
végtelen ismétlésben –
Benoît, ez miattad lehet,
tíz lépésre van mögöttem
a fa, amit te ültettél ide
1987-ben.

(4)

Négy réce lebeg a vízen
a parttal szemben
billeg a színen
négy madár,
négy réce nézi, hogy
nézem, de alá
csak egy bukik.
Csak egy bukik alá.

(szokik)

Első nap a varjak
őrjítő károgása.
Első héten a varjak
örökös harca a lombkoronában.
Második héten
beszéd, szinte zene,
és most arra
gondolok, otthon
hogy leszek meg nélküle.

(gyerekhang)

A fák alatt a fűben
egy varjúgyerek álldogál,
mulatságos, jobbra-balra lép,
alighanem épp tollat
vált. Különös hangot ad,
olyan károgás, amilyenre
csak az ilyen fiatal
példányok képesek.
Ez a hang jövő
ilyenkor már
nem jöhet ki a torkán.

(lefelé)

Fejem fölött a tejkéket
szelik keresztül-
kasul feketén a varjak, egymásnak
kiáltanak, én lentről figyelem
az útvonalat,
a nyakam elfárad,
lefelé indul a pillanat,
lábam elé egyre-
másra szárnytollak
hullanak.

(mintha)

Állunk félszázados
fák alatt.
Nézzük egymást.
Megszülettünk,
a szánk mozog, mintha
beszélnénk,
de csak a madarak hallanak.

(szökés)

Nem rossz itt,
mégis az első perctől
a szökésen gondolkodom.
Mennyi szökést terveztem,
mennyit szöktem már,
te jó ég! Álmokba, sorok közé,
szorosra zárt szemhéj mögé,
de elfelejtettem, vagy úgy
megszoktam már, hogy most is
csak az utolsó napokban jövök
rá, hogy az első perctől ezt tervezem.

(beszélgetünk)

Elképzelem, ha itt
lennél, együtt
néznénk a tavat,
elképzelem, mennyi
mindent mondanék,
arccal a víznek,
háttal a világnak.
Tudom, hogy meg sem
szólalok majd,
amikor újra látlak.