Zsirai László
Gyía, Micos!
Édesapja tehetségét örökölte Kíváncsi Dezső hírlapíró fia, a kis Kíváncsi. A napokban a lapokban közölt írásai alapján egy rovatvezető feltette magában a kérdést: „Lehetséges, hogy tehetséges?”. Nos, a kis Kíváncsi pontosan tisztában van vele, hogy erre a kérdésre kell bizonyító feleletet adnia a cikkeivel. Naiv még, a karrier megítélésében is, hiszen ha tudná a különféle díjak elérésének útját, akkor inkább kazánfűtőnek állt volna. De nem az történt, és most itt ballag a telepvezetővel a városszéli gyártelep gyepén, a Duna melletti vasútvonal szomszédságában. Ott, ahol az iparvágány a kőhajításnyira lévő raktárak szürke kapuja alatt átoson.
A szolgálati lakás, amelyhez igyekeznek, ugyan régi, de rendezett családi ház. Ebben lakik az a nyugdíjas, akihez emlékidéző beszélgetésre igyekeznek egy májusi délután napsütéses óráiban. Idős házaspár fogadja Kíváncsiékat. A feleség tessékeli be a vendégeket a nappaliba, ahol egyszerű melegítőbe öltözött, kötött mozgású, féllábú öregember ül, a járókeretbe markolva. Kifejezéstelen arccal bámulna maga elé, ha látna. Megtámadta és felőrli szervezetét a cukorbetegséggel vegyült érszűkület.
Rövid bemutatkozás után valamennyien helyet foglalnak, és rögtön úgy ülnek az asztal körül, mintha megszokott kártyapartiba tartoznának.
– De sokszor zörgettek be a szolgálati lakás ablakán még éjszaka is, hogy menjek, javítsak valamit a gépeken, mivel a termelés nem állhat le átmeneti géphiba miatt – gondol vissza a régi időkre Sanyi bácsi, a házigazda, aki beletörődött már a sorsába, s megszokta, hogy tulajdonképpen ebben a családban Marica néni viseli a pantallót időtlen idők óta.
A kezdetben bizonytalan mozdulatokat tevő öregember szívesen lendül a beszélgetésbe, bár tudja, hogy ifjúkori álmai már régen beértek. Vágyai veszteglő vonatok. Nem várja más, mint az elmúlás gyötrelmes csatlakozása, aminek menetidejét érzi ugyan, de pontosan nem ismerheti.
– Újvidékiek vagyunk, többfelé dolgoztam Jugoszláviában. Legutoljára a vízművek vezetőjeként. Még a világháború előtt ismerkedtem meg a budapestiekkel, akiknek érdekeltségük volt azon a környéken. Hívtak, s így kerültem ebbe a budapesti gyárba, nekirugaszkodva az ősznek, 1942. szeptember elsején. A családom később költözött fel… – meséli az öreg.
– Arról szíveskedjék beszélni, hogy mivel foglalkozott akkoriban s a későbbiekben itt a telepen – kéri az újságíró, aki hivatásánál (és nevénél) fogva, kíváncsian fürkészi a jelent és a múltat is, így faggatva tulajdonképpen a jövőt.
– Gépészként dolgoztam. A bentonitbányák jó alapanyagot adtak a derítőföld készítéséhez, merthogy ezzel foglalkozott ez a telep. Sokféle szakmát űztem. Értettem a gépekhez, az elektromossághoz, kazánügyeletet tartottam. Előfordult, hogy eltörött egy csigakerék. Ésszerűsítettem is. A szivattyú lapátkerekét például, amelyet szétmart a sósav, keményfára cseréltem. Kitört az öröm, amikor megindult a szárító. Új szitát, nyelveket készítettem, sok alkatrészt állítottam elő a kis esztergapadon. Közreműködtem a vagon-lefejtésben. Jelentős változást hozott a termelésben a hatvanas évek elején készült, nagy siló. Közben dolgoztam a gyárközpontban, meg a vidéki telephelyen is egykor. Soha nem szerettem a tétlenséget – vallja Sanyi bácsi, aki szinte minden egészségügyi gondjáról megfeledkezik a beszélgetésbe merülve.
– Milyennek bizonyult a munkafegyelem akkoriban? – teszi fel a kérdést Kíváncsi Rezső.
– Tudja, a háború alatt katonai parancsnok tartott fegyelmet. A telep belövés nélkül megúszta… Mindig dolgos munkatársak vettek körül, összetartottak. Az asztalosok a présekhez készítettek lapokat, a lakatosok végezték a karbantartást. Komoly szerephez jutott az elektromosság, amit magam is kitanultam. Semmit sem kellett kétszer mondani, az emberek becsülték a munkát, s igyekeztek önként megoldani a feladatokat.
– Vajon miből táplálkozott ez a fegyelem, a munkaszeretet? – tudakolja tovább az újságíró, aki a teremtés híve, s nem a rombolásé. Aligha jutna kenyérhez a vértől és szellemi mocsoktól csepegő bulvárlapoknál, ám nem is törődik ezzel, hiszen a hivatása más irányba hajtja. Szép és jó. Mindent megír, ami e két tárgykörbe tartozik. A harmonikus emberi élet érdekli, talán azért is, mert eredetileg muzsikusnak készült, aztán mégis az írógép billentyűit kezdte simogatni a zongorabillentyűk helyett.
– Egyértelműen abból, hogy akkoriban a tudása, a teljesítménye alapján ítélte meg a környezete az embert. Nekem is bensőmből fakadt, hogy többféle szakterület tudnivalóit igyekeztem elsajátítani, és lehetőleg eredményesen gyakorolni. Ha biciklit kellett szerelni, azt szereltem. Ha autót, akkor autót. Ugye, egy igazi gépésznek a képessége sok mindenre kiterjed. Javítottam aratógépet, zárat, autót, még templomórát is. Dolgoztam vízimalomban, bányavízben fürödve szereltem szivattyút a krómérc-bányában. A kazán átalakításától sem ijedtem meg. Egy időben én javítottam a vállalati autókat, nekem is volt saját Fiatom.
– Úgy hallottam, hogy a mozdonyokhoz is értett… – veti közbe kíváncsian Kíváncsi Rezső, akit ma bizonyára Vitéz Felső- és Alsókíváncsi Kíváncsi Rezsőnek neveznének a konzervatívabb kaszinó-demokrata körök.
– Nos, igen – kezdi válaszát a telephely nagy öregje. – Idekerült Muki, a kismozdony. Gőztermelésre hasznosítottuk a kádakhoz. Vén lokomotív volt már, de még jó hasznát vette a telep.
– S mivel töltötte a szabadidejét? – érdeklődik a kis Kíváncsi.
– Mindig tettem-vettem valamit. A cséplőgéppel, amelyet Ford traktor vontatott, csépelni jártam. Kutakat is javítottam a környéken. Persze, előbb leengedtem az égő gyertyát, hogy nincs-e gáz, aztán leereszkedtem. Munka nélkül nem bírtam lenni… – hallatszik az öregúrtól, aki egykoron szorgalmas mesteremberként töltötte napjait, most pedig elpityeredik, mert jaj, a lelke félrevert harang, s érezhetően szomorú szívvel bolyong bent a hang. Előfordul az ember életében, hogy riadtan bámul a csillagokra, miközben gondol csak a szép napokra.
Aztán előkerül egy fotóalbum. Fényképeket nézegetnek családtagokról, munkatársakról. A telepvezető mosolyogva tekint egy-egy ismerős arcra. A fényképek citátumában szinte felidéződik a történelem egy-egy mozzanata. Halványul a kitüntetések fénye a nehéz műtétek árnyékában. A telepről, a szorgos munkásévekről mégis szívesen beszél az öreg. Kíváncsi Rezső különleges szeretettel fordult a becsületes, nem részeges munkásemberekhez, hiszen nagyapja gépész-kovács volt. Tisztelték, becsülték, szerették a szorgalmáért. Nem véletlen egyébként, hogy a kovácsok lelke legendás mindenfelé. A tűz jelképes melege érlelte a patkók, a szerszámok vasát; a kovácsmester ügyessége formálta hasznossá a hétköznapi életben használt tárgyakat. Ezért szerette őket a nép, mert a munkaeszközeiket készítették, s munka közben jókat adomázgattak a megrendelőikkel.
– Nem fordult elő olyan gépészeti feladat, amit nem oldott volna meg pontosan, jó minőségben, idejében. Lelkiismeretesen dolgozó munkatársunknak ismertük Sanyi bácsit, akitől szakmai és emberi ismereteket is lehetett tanulni. Példaképünkké vált itt a telepen, sokat köszönhetünk neki! – A telepvezető szavaiból érződő mély tisztelet kíséri ki az újságírót az autóbusz-megállóba, meg az öregúr felesége, aki eldicsekszik a különben magáért beszélő, ház előtti virágoskerttel, s amíg a buszra várnak, az emlékezés falán átnyerítő Micosra emlékezik, kedves és okos lovukra, melynek már nem lehet a valóságban kockacukrot keresni a ruha zsebében.
– Olyan kezes és szolgálatkész kis ló volt, hogy csuda! Elegendőnek bizonyult, ha csak megemeltem az ostor nyelét, dehogy is kellett ütve nógatni. Hallgatott a finom szóra. Egyetlenegyszer bokrosodott meg csupán, amikor a városi piacról hajtottunk haza a homokfutóval, amelyben a terményeket vittem eladni. Útközben ért bennünket a vihar. Dörgött, villámlott. Szóval nógattam a lovat, hogy „Gyía, Micos!”, meneküljünk haza a záporozó esőből. Aztán egy nagy dörgésre-villámlásra hirtelen vágtázni kezdett, nem tudtam visszafogni a gyeplővel. Futott, szaladt, rohant, ahogyan csak bírt. Az egyik gyámoszlopos villanypózna fogságába tévedt. Beszorult a pózna tótágast álló v betűt formázó alakjába. Így álltunk meg. Akkor az egyszer nem fogadott szót nekem, különben mindig olyan volt, akár a kezes bárány. Mosolygott, ha homlokát simogatva nyújtottam felé a kockacukrot, s óvatosan vette el a nyelvével. Hol van már az az idő? No, látja, fordul be a busz. Jó utat, uram! – búcsúzik el Marica néni.
S ahogy Kíváncsi Rezső hírlapíró helyet foglal a sofőr mögötti ülések egyikén, önkéntlenül mondja maga elé az ajtók becsukódásakor: „Gyía, Micos!”. Az ablakon keresztül integet az éppen visszaforduló asszonynak, s édesapjára gondol, a nagy Kíváncsira, aki éppen öt esztendeje hunyt el ugyanannak a betegségnek következtében, mint amiben Sanyi bácsi szenved. Ugyanazzal a Szent Mihály lovával vitték el Kíváncsi Dezsőt örök nyughelyére, mint amelyikkel majd annak idején, nem is sokára Sanyi bácsit fogják. Csakhogy a nagy Kíváncsi már jó előre kijelentette a munkatársaira gondolva, hogy „Senkit sem akarok látni a temetésemen közületek!” Földi tapasztalataink szerint feltehetőleg nem is látott senkit a ravatala körül. Leginkább állandó kölcsönkérői maradhattak el, akiknek hagyatékban maradt kölcsönei borítottak jótékony fátylat alkoholtól zavaros szemeikre. A megvakult Sanyi bácsit pedig sokan el fogják kísérni, de Szent Mihály lovában egészen biztosan Micost ismeri fel a lelke.
Amikor a kis Kíváncsi régi újságok között lapozgatva emlékezik majd erre az interjú során készített portréra, feltehetőleg búcsúlevélhez fogja hasonlítani. Olyan búcsúlevélhez, amelyik utolsó mondatának végéről pont a pont hiányzik. Mintha akart volna még valamit mondani, aki írta, de azt a tartalmat már örök titok fedi.
