Amikor 2013 májusában Zalaegerszeg város vezetése találkozóra hívta az itt élő képzőművészeket, néhány alkotó egy kis prezentációs anyaggal készült, amiben összefoglalták azt, hogy ők hogyan látják az elmúlt évtizedek és a jelen helyi művészeti életét, annak szereplőit.
Ebben megállapították azt, hogy az 1960-as, 1970-es és 1980-as években, valamint a ’90-es évek első felében sok művész tért haza, vagy telepedett le a városban. Minőségi szobrok sorát állították, műteremlakásokat alakítottak ki, építettek. A megélhetésüket tanácsi és egyéb megrendelések sora, igazi mecenatúra, valamint tanári állások betöltése biztosította a műtárgyak eladása mellett. Elindult az Ady Művészeti Gimnázium, a kiállítóterekben pedig nívós tárlatokat láthattak az érdeklődők.
Ezzel szemben a 2000-es években a korábban idekerült művészek jelentős része elköltözött. Azok a fiatalok, akik a helyi oktatási intézményekben pallérozódtak, felsőfokú tanulmányaik végeztével – szinte kivétel nélkül – nem költöztek haza, vagy csak rövidebb időre. Azaz Zalaegerszeg „művész-megtartó” képessége, vonzereje csökkent. Ez nem vita kérdése, hanem egyszerű matematika, pontosabban statisztika. Akik maradtak, azok általában a 1970-es és 1980-as évek generációjának tagjai, illetve 3-4 harmincas éveiben járó fiatalabb alkotó.
De mi a helyzet velük? Hogy kerültek ide? Miért maradtak? Milyen kérdések foglalkoztatják őket? Merre tartanak? Elégedettek-e a helyi kulturális élet biztosította lehetőségekkel? Kell-e, és ha igen, akkor hogyan lehetne pezsgőbbé tenni a képzőművészeti életet? Ilyen és hasonló kérdésekkel szeretne foglalkozni ez a cikksorozat.
1. fejezet: Létezik-e olyan ma Magyarországon, hogy vidéki művész, illetve vidéki művészet? Ha igen, akkor mit jelent ez? Mik az ismérvei, sajátosságai?
Monok Balázs képzőművész, az Ady-iskola művésztanára
Vidéki művész, vidéki művészet… szerintem?
Művésznek lenni vidéken, illetve művészettel találkozni vidéken, vagy akár művészetre nevelni vidéken biztosan más dolog, mint a fővárosban. Vidéken minden más. Ezen a vidéken meg különösen más. A zalaegerszegi művészi élet meg kiváltképp a legmásabb. Találkoztam itt egyszer egy művésszel, aki azt mondta, hogy ő nem művész. Még ilyent?
Lássuk csak! Itt nincs humán irányvonalú egyetem (pedig ahol van, ott azért művészeti élet is fellelhető) Itt soha nem volt képző- és iparművészeti szakközépiskola. (Amit a „művészeti” alatt értünk az nálunk még csak alapfokú) Itt nincs modern képtár (persze elavult sincs) ami ha most hirtelen lenne is, valószínűleg nem sokat változtatna a jelenlegi helyzeten. Amit az itt élők zöme művészetnek nevez, azt máshol már rég nem nevezik annak, de van olyan, amit a fővárosban művészetnek neveznek, azt itt mégis megvetik. Néha megjelennek nagyon fiatal művészjelöltek nagyon messzi országokból, de ez megközelítőleg csak 20 embert érdekel a városban. Szóval van is művészet, meg nincs is művészet.
Én például nem kerültem ide, mert mindig is itt voltam, viszont az én művészetemet itt sem, és nagyon máshol sem tartják túlzottan jó művészetnek. Ezt meg tudom érteni. Nekem persze az. Főleg amikor csinálom, azt nagyon bírom. Olykor zenét írok, máskor verset. Van úgy, hogy szobrot készítek, de az is előfordult már, hogy festettem. Ha nagyon elkap, néha még environmenteken is dolgozom, és szeretek kipróbálni mindent, amit csak lehet műalkotás címszó alatt. Nincs anyagfóbiám. Én ugyan nem rendelkezem művész jogosítvánnyal, habár mégis ezt tanítom. Igaz, én tanítani tanultam, nem művet alkotni. Persze ismerek olyant is itt, akinek birtokában van efféle oklevél, mégsem tanítja, vagy ha mégis, nem mindig jól. Ezeket mostanra már egészen biztosan állíthatom.
Próbálkozik, tényleg nagyon igyekszik, drukkolok is neki a háttérből, mert én már itt maradok végig, de a többiekhez képest ez a vidéki megyeszékhely még sajnos mindig nagyon éretlen. Egyszer azonban remek művészeti központtá válhat majd, az adottságai akár meg is lehetnének hozzá. Olyan, amiért érdemes lesz ide jönni, sőt akár itt is maradni, hiszen egyszer már majdnem sikerült.
Frimmel Gyula grafikusművész, az Ady-iskola művésztanára
Kedves Norbi!
A kérdések, amelyeket feltettél, rendkívül szerteágazó témákhoz vezetnek, éppen ezért kifejtésük nagy terjedelmet és alapos felkészültséget igényelne. Én főleg ez utóbbival nem rendelkezem, de néhány gondolat azért megfogalmazódott bennem annál is inkább, mivel személyes érintettségem a dologban nyilvánvaló.
Először is nézzük magát a fogalmat! Mi az, hogy vidéki művész (művészet)? A szómagyarázat látszólag egyszerű: olyan művész, aki nem a fővárosban él, és alkot. Igen, de mi következik ebből? Attól, hogy a kilométerben mért távolság a lakóhelye és az ország gazdasági, kulturális és más központjaitól (hogy ne használjam a “vízfej” megnevezést) több, vajon más lesz-e a művészete. Nyomot hagy-e ez a távolság a munkájában? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. Nádas Péter vajon vidéki művész lett-e attól, hogy évtizedek óta itt él Göcsejben? Könyveiben hogyan jelenik meg a vidék élete, budapesti polgári gyökerei átültethetők-e a zalai agyagos talajba? Nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom: ő ugyanaz a polgár maradt, aki azelőtt volt, és ugyanúgy része az egész magyar és fővárosi irodalmi életnek, mintha a Rózsadombon lakna. Aztán meg itt él köztünk egy Németh János. Az ősei is itt éltek és az említett agyagot gyúrták, formálták. Mi alakította az ő művészetét olyanná, amilyennek ismerjük? Elődei mesterségének és anyagának, emellett az egész európai képzőművészetnek a legalaposabb ismerete, és az, hogy ezek mind együtt váltak vérévé. Továbbfejlesztette a régi fazekas tradíciókat magas művészetté, de ez a magas művészet csak ebben a sárgás színű földben gyökerezhetett. Aztán meg beszélhetünk Bukta Imréről is. Ő is mélyen, a “nép fiaként” kezdte. Aki látta a közelmúltban Műcsarnokbeli kiállítását, talán még a vidék szagát is érezte a festményeken, installációkon. Vidéki művész? Igen, de egyetemes jelentőségű.
Ha a felsorolást újabb nevekkel és életművekkel bővítenénk, valószínűleg tovább színesedne a kép, és még bizonytalanabbá válna a vidéki művész mibenlétének meghatározása. Szándékosan választottam közismert példákat a magam esete helyett, mivel nem nagyon szeretek saját magamról beszélni, meg az a véleményem, hogy az én esetem más is. (Persze mindenkié más!)
A leveledben feltett alkérdések inkább a művészlét (vidéki és nem vidéki egyaránt) egzisztenciális kérdéseit firtatják. Ez megint kötetekre rugó tanulmányt igényelne. Röviden azért el lehet mondani, hogy a művészet természetszerűleg anyagi ráfordítást igényel. Az anyagi források vagy valakinek a magánvagyonából, vagy az állampolgárok befizetett adójából teremthetők elő. Az első változat meglehetősen ritka errefelé. Ha mégis előfordul, talán leginkább valaki zűrös adóügyeinek a tisztára mosását szolgálja, mintsem valódi művészetpártolást. (Ez egy rosszmájú megjegyzés volt, és nem is vonatkozik mindenkire, aki pénzt áldozott műalkotásokra!) A másik lehetőség közpénzekből finanszírozni a művészetet. Itt mindjárt több kérdés vetődik fel: mennyi áldozható a költségvetésből kultúrára? Ki dönti el, mire mennyi költhető? Kit bízunk meg művek létrehozásával? Ezek milyen valóságos igényeket elégítenek ki, hosszú távú, időtálló művek-e, vagy csak a pillanatnyi divatnak hódolnak, a népszórakoztatás céljait szolgálják? A közpénzek elköltésének persze vannak szabályai, de mint minden más területen, a szabályok itt is rendkívül “rugalmasan” alkalmazhatók. Legyünk őszinték, ahogy nincs tiszta gazdaság, úgy a tiszta kultúra is nehezen képzelhető el. Az érdekek szerteágazók és a döntéseket mindig valóságos személyek hozzák, nem absztrakt jogszabályok. Ráadásul objektív kritériumok sincsenek – nem is lehetségesek – ezért a döntéshozókat különösen nagy felelősség terheli. Így van ez országosan, de itt helyben is, mindenki tudna érdekes, furcsa eseteket felhozni példának (lásd Fischer György és mások).
Nem is beszélve arról, hogy a művészet manapság mennyire heterogén, így aztán az anyagi források felett diszponálók döntései még akkor sem egyszerűek, ha a legtisztább szándékok vezetik őket. No meg hát a művész szemszögéből is felmerülnek problémák. Milyen kompromisszumokra hajlandó annak érdekében, hogy a fent vázolt körülmények között mégis csak a művészetéből élhessen? Ha semmilyenre, akkor meg tudja-e teremteni magának azt az anyagi függetlenséget, amely lehetővé teszi számára a szabad, független alkotást? Elvárhatja-e a társadalomtól, hogy biztosítsa számára a megélhetést és a munkafeltételeket akkor is, ha homlokegyenest szembemegy az emberek által elfogadhatónak tartott trendekkel? Tudatosan, vagy anélkül ezekkel a kérdésekkel minden művész szembesül a pályája kezdetén, és azután is sokszor. Keservesen nehéz döntések ezek, és persze néha akad egy-két szerencsés, akinek nem kell nagyobb erőszakot tennie a természetén, hogy boldogulhasson. A többiek ezt gyakran irigykedve nézik, de nincs mindig igazuk.
Hogy azért mégis mondjak magamról valamit: az én választásomat egy régi-régi élményem határozta meg. Ez pedig nem más, mint Alan Sillitoe A hosszútávfutó magányossága című regényéből készült film egy jelenete, amelyet Tony Richardson rendezett. A jelenetben a főszereplő (Tom Courtenay játssza) győztesen futhatna be a hosszútávú futóversenyen a célba, ám a célszalagtól tíz méterre megáll, és nem fut tovább. Lassan beéri a második versenyző, aki nem érti, mi történt, de ő csak vigyorog, kapkodja a levegőt, és úgy tesz, mint aki befejezte a versenyt. Amikor a társa mellé ér, egy utánozhatatlan elegáns mozdulattal tessékeli előre, mintha a királynő fogadásán lenne. Így aztán a börtönigazgató és a többiek dühös üvöltözése mellett a második versenyző fut be először a célba. Tom Courtenay gesztusa azt mondja: – Csak tessék! Ha te ezeknél akarsz érvényesülni, parancsolj!
Hát, igen. A függetlenség kérdése… Persze én szerencsés vagyok a mesterségemet illetően, mert egy darab rézlemezre mindig futja. Egy szobrász, egy színész helyzete mindig nehezebb. De ez legyen az ő gondjuk.
Láthatod, ahogy lenni szokott, a feltett -látszólag egyszerű- kérdésre csak újabb kérdésekkel tudok válaszolni. De talán mások majd talán közelebb jutnak az igazsághoz. Én mindig bíztam a fiatalokban.
Üdvözlettel:
Frimmel Gyula
Tánczos György festőművész, az Ady-iskola művésztanára
1998 szeptember első napján álltam munkába az Ady iskolába, mint friss diplomás kezdő művésztanár. Veszprém megyei gyökereim és a pécsi tanulmányok, barátok otthagyása után a számos, máshol kínált csalogató álláslehetőség közül hogy miért pont Zalaegerszeget választottam?
Erre nagyon egyszerű a válasz. Nem a város vonzereje miatt, hanem a barátok, későbbi művésztársak, kollégák invitálására. Fischer Gyuriék.
– Hahóti házában rendezett művésztelepek, cimborám Horváth M. Zoli, csoporttársam Ernszt Andris, továbbá a későbbi művészkollégáim, Gábriel Jóska, Frimmel Gyula, Farkas Feri, Andor Pisti ittléte egy olyan pezsgő életteli közegről biztosított, amiért könnyen mondtam le a pécsi forgatagról és a város imagojáról is. Noha ahogy a korabeli “szlogennel” többen is illették akkor Zalaegerszeget, ami szerint olyan volt mint egy: “fáradt osztrák kisváros”- ahol egyébként munka van, de a kultúrát magadnak kell csinálni nem volt túl bizalomgerjesztő. A barátok, a tanítás sokáig feledtette velem mindezt. Egy burokba éreztem magam, ahol elhittem, hogy van olyan, hogy “vidéki művész” és “vidéki művészet”. Fiatal pályakezdőként nem különösebben törekedtem szakmai szervezetek tagja lenni, máshol kiállítani, hiszen a szakmaiságot, a további tanulás lehetőségét, kollégáim, barátaim ittléte biztosította. A kétezres évektől azonban sok minden megváltozott. A művészkollégák sorra hagyták itt a várost és az iskolát; Andor Pisti, Ernszt Andris, Gábriel Jóska, Horváth Zoli is elment, ami rádöbbentett arra, hogy a régi más városokban élő kapcsolataim felelevenítésével nekem is lépnem kell, ha nem karok beszürkülni. Mindemellett a város is változáson ment keresztül, hiszen a gazdasági válság magával sodort olyan vállalatokat, üzemeket, mint a Zala hús, a Zalabútor, Zalabaromfi, a Ruhagyár a MOL telep stb. Így már a korábbi szlogen sem állta meg a helyét… De ez mindenki számára ismert. Zalaegerszeg valahogy lemaradt abban a versenyben, ha volt egyáltalán ilyen, amit Győr, Szombathely, sőt Veszprém is sikeresen oldott meg. Nevezetesen megvalósítottak a felsőoktatás bővítése révén egy olyan CAMPUST, amely igénylője, később fogyasztója lett a helyi kultúrának, művészeteknek. Zalaegerszegen, ez mind a mai napig hiányzik. A pénzügyi főiskolai képzés és az orvosi kihelyezett képzése ezt nem biztosíthatja. Nincs továbbá a városnak egy olyan “bázis” helye, amely másutt a belvárosokban nyíló galériák sorát ösztönözte. Elég csak Veszprém várnegyedére gondolni, ahol az állandó kiállítóhelyek Vass László Gyűjtemény, László Károly Gyűjtemény mellett az elmúlt másfél évtizedben a Csikász Galéria mellett még további galériák nyíltak (Magtár, Várgaléria stb..), mint kiállítóhelyek. A zalaegerszegi Kossuth utca meg nem oldott helyzete, amely nincs összeköttetésben a régi városrésszel (Deák tér környékével) nem segíti elő ezt a folyamatot. Nem segíti elő ezt a folyamatot az sem, hogy nincs rendszeres, szervezett megmutatkozási lehetősége a helyi képzőművészeknek. Az Egerszeg szalonok rendszertelen megjelenései – eltűnései, nívótlan díjazásai (egy díj odaítélése) tovább csökkenti a helyi lakosság jelenlétét az efféle rendezvényeken, megnyitókon, így a helyi művészeti élet megítélése is felemás. Jónak tartom a D’Clinic Stúdió kortárs művészeket megjelenítő próbálkozásait, de a fent említett tények miatt, igazi “tömeg” bázisa szerintem nem tud lenni. Ahogy nem létezik itt a vidéki művész fogalma sem. Most már úgy gondolom vidéken élő és alkotó művészek vannak, ahogy itt Zalaegerszegen is, de vidéki művészet nem létezik. Az ember vagy alkot és kiállít, lehetőleg minél több helyen, vagy nem, és beszürkül elkedvetlenedik felülről várja a sült galambot….
Tánczos György
Zalaegerszeg, 2017. január 30.
Németh Klára festőművész
Lehet szofisztikáltan fogalmazni a választ, ezt már meg is tette előttem Frimmel Gyula.
Én az idézett prezentáció megállapításaira szeretnék reflektálni.
– A nyolcvanas évek elején egzisztenciális okokból jöttünk Zalaegerszegre. Egyetlen hétvégén felmértük leendő lakhelyünket: Vadász György Csipkeháza, az új Művelődési Központ Landorhegyen, az Egervári Művésztelep alkotásai a Vizslaparkban, az MMIK kiállítóterme, Irodalmi Kávéház, a Hevesi Sándor Színházban Ruszt József, Árendás, Zsótér… Lukács Zoli és Vértényi Lajos egyedi plakátjai. Elegáns Képcsarnok Galéria volt a városközpontban, minden igényt kielégítő a Simon István Könyvesbolt. A filmklubban cseh filmek. A kulturális élet minősége minden területen egyenletesnek és megbízhatónak látszott.
Tanítottunk, szakköröztünk, dolgoztunk, lassan megismertük a várost, szomszédokból barátok, tanítványokból kollégák lettek. Közvetlen megbízásokra, vásárlásokra nem számíthattunk, de a város kapcsolatai révén külföldi művésztelepeken, kiállításokon részt vettünk. Ami hiányzott, azt megteremtettük – szép kis galériákat alakítottunk ki romos helyekből, a műtermünket megosztottuk, hahóti házunkban nyári kézművestábort szerveztünk.
– Szakmai kapcsolatok, bemutatkozási lehetőségek a rendszeres Zalai Tárlaton kívül is adódtak – a Dunántúli Tárlat, Pécsi Kisplasztikai Biennálé, Hódmezővásárhelyi Tárlat, Egri Akvarell Biennálé a Magyar Alkotóművészek Egyesülete tagjai számára országos megmérettetésnek is számítottak. A szigorú zsűrik után már a bekerülés is sikert jelentett, a díjazás pedig szakmai körökben feltétlen tekintélyt, rangot adott – vidékiként különösen jó érzés volt átélni (Fischer mindig hozott el elismerést).
– A városban és a megyében is sok országosan nyitott pályázatot hirdettek köztéri alkotásokra. A Képzőművészeti Lektorátus szakértői véleményezték a pályaműveket, nagyon professzionális, már-már szőrszálhasogató jegyzőkönyveiket megkapta a megbízó, és igencsak elgondolkodhatott, ha nem aszerint döntött… ami napjainkhoz közeledve egyre sűrűbben fordult elő.
– A mostani helyzetet már kevésbé ismerem, nincsenek elvárásaim, legfeljebb néhány ötletem, javaslatom (Köszönöm, hogy megkérdeztél, Norbi!) Abban biztos vagyok, hogy a megvalósításukhoz profi csapat kell, a lelkesedés már kevés.
Szerintem hasznos minden lehetőséget megragadni a nyitásra a külvilág felé (D’Clinic bravó!), és tudomásul venni, hogy inkább az itteniek érdeke ez, és előbb kell adnunk, mint kapunk… Amíg a Báthory utcában üresen állnak a műteremlakások, azokat csekély áldozat lenne felhasználni erre a célra. Jó feltételekkel, jó embereket hívni, akik hírét vihetik…
Beengedni friss, eredeti köztéri dolgokat a meglévők mellé, visszatérni az országos pályázatokhoz, nem feltétlenül csak plasztikában gondolkodva! Találják ki a művészek, miképp alakuljon egy tér, végül is ez egy szakma, amiben ki lenne járatosabb?! Az építészetnek mindig hosszú időre van hatása a környezetre, jó lenne, ha nem utólagos korrigálásra próbálnák használni a vizuális művészetet (pl. Vásárcsarnok). Ne szobor és szobor versenyezzen egymással, hanem bármilyen szín-anyag-forma, földön-vízen-levegőben. Látványterveken ma már bármit be lehet mutatni.
A vizuális képzés kimarad generációk életéből, bármennyire divat lett a stylist, a lakberendező, a jobb agyféltekés rajzolás, a mandalakészítés, és így tovább sajnos… Ez szerintem azért jelez bizonyos hiányérzetet. Átlagos iskolákban szinte nincs is idő erre a területre. Feltűnt ugyanakkor, hogy a városban megnőtt az érdeklődés a beszélgetős műsorokra. Ebben a keretben színvonalasan prosperál a pszichológia, lehet, hogy a képzőművészet terjesztése is működne. Hogy a mi mániánk sokak mániája legyen! Valahogy ravaszul becsempészni… fokozatosan: híres divattervező, extravagáns belsőépítész, szórakoztató képzőművész.
Nem kellene rengeteg pénz ahhoz sem, hogy legyen egy kortárs gyűjteményünk. Én már régen megvásároltam volna a Zalai Tárlat díjazott műveit! Garantált minőség, remek áron, csak háromévenként! Fontos, hogy nem ötletszerűen kiválasztott anyag, hanem zsűrizett.
Már csak két témát említek, közvetlen és nagyon közeli események, a tanulságot vond le:
– Fischer Györgyre, munkásságára emlékező kiállítás a Göcseji Múzeumban 2016 novemberében, sok barát, kolléga, tanítvány.
Recenzió? Új Művészet, Balkon, Műértő? Valaki Budapestről?
– Fischer Judit kiállítás megnyitója Budapesten, a Liget Galériában, 600 lájk, 100-150 ember, kritikusok, kurátorok, festők; aki csak él és mozog.
Fischer György szobrászművészről albumot készül kiadni a város. Feltétel, hogy a szerkesztéstől a nyomdáig helyben készüljön. Szerinted kihez jut majd el?
Németh János, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas szobrász, keramikus
Németh Jancsi bácsi hagyományos levélben kapta meg az első kérdéseket. Ennek apropóján aztán beszélgetésre hívott, lévén nem olyan aktív a számítógép előtt. Rövid találkozónk alkalmával végül azt kérte, hogy a Forrás című folyóirat 2015. márciusi számában olvasható interjúból szemezgessek, abban mindent elmondott. A szépirodalommal, szociográfiával és művészettel foglalkozó lapból kaptam is egy példányt, amiből most néhány részletet kiemelek.
Forrás: Ménesi Gábor: Nem korszerű szeretnék lenni, hanem időszerű. = Forrás, 2015. március. 77-104. o.
„..Utunk a Göcseji Múzeumba vezet, miközben szemügyre vesszük néhány köztéri alkotását. Az utcán lépten-nyomon ismerősbe botlunk, akik tisztelettel köszöntik a mestert. Nem csoda, hiszen születése óta, immár több mint nyolcvan éve itt él, mindig hű maradt a városhoz, jól ismeri annak valamennyi szegletét. […] Németh pályakezdése óta erősen támaszkodik a népművészetre, alkotásain, melyek legfőbb témái, motívumai a Bibliában, a mitológiában, a legendákban és a magyar mondavilágban gyökereznek, átsejlik az ősi fazekasság hagyománya, formavilága.”
„…Segédeink közül különösen jó viszonyban voltam a muravidéki Marusics Ferenccel, aki Kisszabadkáról érkezett. Időnként hazament a falujába, én pedig rábeszéltem, hogy vigyen magával néhány agyagfigurát, amit készítettem, és adja el az ottani búcsúban, vagyis már legkorábbi munkáim értékesítésre kerültek. Olyan meghatározó élményekkel találkoztam gyermekkoromban, amelyek később a kerámiaművészet közelébe sodortak. Nem is volt más gondolatom, csak azt akartam folytatni, amit felmenőim elkezdtek.”
„A főiskolai oklevél mellé egy évre szóló ösztöndíjat kaptam, szállással és teljes ellátással, vagyis tovább dolgozhattam az ottani műtermekben.[…]
[Az ösztöndíj letelte után] meghívtak a zsennyei művésztelepre, ahol inspiráló környezetben tölthettem a nyári hónapokat. Utána jó állást ajánlottak Hódmezővásárhelyen, én azonban akkor már elhatároztam, hogy hazajövök. […] Lajos bácsi műhelyét nem érintette az államosítás – ott dolgozott az unokabátyám, ifjabb Lajos is –, átmenetileg annak sarkában alakíthattam ki első műtermemet. Építettünk nekem is egy tokos, dupla falú, fatüzeléses kemencét, abban égettem ki a munkáimat. Körülvettek és megihlettek a festett tálak, tányérok és korsók, kéznél voltak a színes oxidok, agyagfestékek, és azokkal vontam be a szobraimat. Ott készült az első, négy négyzetméter nagyságú színes csempeképem a balatonföldvári iskola falára.”
„– Közben visszament a gyárba?
– Igen. Műszakvezető, gyártás-előkészítő lettem, ami azt jelentette, hogy új kályhacsempéket kellett terveznem. Egy alkalommal megkeresett Vass Antal belsőépítész, aki a főiskolán tanított, és az újonnan létesült kőbányai vásárközpont pavilonjait tervezte, és megbízott húszezer csonka gúla alakú fagyálló idom gyártásával. Mindez jelentős bevételt hozott a gyárnak, és számomra is tanulságos munka volt, mert felkészülhettem a domborművekre, kikísérletezhettem azokat az anyagokat, amelyeket később is használtam.
– Hogyan sikerült saját, különálló műteremre szert tennie?
– A gyár szemközti irodahelyiségét kiürítették, mert felépült az új irodaház. Említettem az igazgatónak, hogy milyen jó lenne az nekem műteremnek. Ő azonban először nem akarta átengedni. A megyei első titkár, Darabos Iván gyakran megállt mellettem, ha arra járt, és megkérdezte, min dolgozom. Beszélgetésünkből az is kiderült számára, hogy szükségem lenne saját műteremre. Végül az ő közbenjárására kaptam meg az említett helyiséget. Később a város egyik tanácselnöke, Kustos Lajos, aki nagy művészetbarát volt, kezdeményezte, hogy építsenek műteremlakásokat. Ezek egyikében élek és dolgozom jelenleg is. Kaptunk annyi kedvezményt, hogy a műterem alapterülete nem számít bele a lakbérbe.
– A hatvanas évek végén döntött úgy, hogy eljön a gyárból, és – mai szóval élve – szabadúszó lesz.
– Igen, de ehhez egy nagyobb megbízás is kellett, mégpedig a harkányfürdői harminchét négyzetméteres falikép elkészítése.
– Hogyan jutott ahhoz a munkához?
– Az előző rendszer pozitív intézkedése volt az a rendelet, melynek értelmében a beruházó az építkezések után befizetett egy bizonyos összeget a központi kasszába, s ezt közintézményekben, iskolákban, köztereken műalkotások felállítására fordították. Elosztásáról a Képző- és Iparművészeti Lektorátus döntött, pályázat vagy meghívás útján választották ki az alkotókat. Éveken keresztül kaptam ezúton különböző megbízásokat. Születtek persze olyan alkotások, amelyek a kommunista ideológiát közvetítették, de voltak olyan művészek, akik az említett támogatás segítségével töretlenül járták a maguk számára kijelölt utat.”
„…Emlékszem, javában dolgoztam a harkányi munkán, amikor Borsos Miklós meglátogatott műtermemben, hosszasan nézte a száradó elemeket, és elismerően szólt róluk. Egyes részleteit bemutattam 1969-ben a Képcsarnok Derkovits Termében rendezett kiállításon. László Gyula megnyitójában külön kiemelte, mennyire újszerűen alkalmazom képzőművész szemlélettel azt a hagyományt, amit a népi fazekasságtól örököltem. Mellette a Televízió Galériájának tizedik adásában szerepeltem, közel egyórás portré készült rólam. A műsort Somogyi József szobrászművész, Rapcsányi László és Poór Klára vezette.”
„– Nem sokkal a harkányi munka után újabb nagy feladat várt önre, hiszen a zalaegerszegi fedett uszoda több mint húsz méter hosszú és százhúsz centiméter magas frízét kellett elkészítenie.”
„…Utána készült az épülő kórház bejárati folyosójára egy tizenhárom méteres fríz, mely a gyógyítás történetének fontosabb állomásait mutatja be különböző motívumokkal. Köztéri munkáimra úgy tekintek, hogy azok valóban a köznek szólnak, és nem pusztán ábrázolnak, hanem gondolatébresztő mondanivalót közvetítenek. Ha nem szólítják meg a befogadót, nem sikerültek igazán jól.”
„…Korai szobraimat még mintáztam, azok formavilágához és témájához jól passzoltak az erősebb színek. Később azonban, ahogy áttértem a korongozásra, elhagytam a különböző festékeket, mert rájöttem, az agyagmázak jobban aláhúzzák a formát, egy színen belül mutatnak sötétebb és világosabb tónusokat, vagyis a színek kavalkádja helyett a forma szépségével és az anyagszerűséggel, a cserép „hangjával” fejezik ki a mondanivalót. Számomra ezek is színesek, de nem tarkák, nem tűnnek túldíszítettnek, és úgy érzem, hitelesebben tükrözik azt a hagyományt, amelyhez ragaszkodom. Az etruszk agyagszobrok mellett előképnek tekintem az útszéli kőfaragványokat, mert azokat olyan mesteremberek készítették, akik nem tanultak mintázni, a maguk naiv egyszerűsége, ízlésvilága szerint közelítették meg témáikat. Nem akartak ők művészettel foglalkozni, csupán a szépség iránti vágy késztette őket arra, hogy formába öntsék gondolataikat, s mindazt, amit maguk körül tapasztaltak. Szívvel-lélekkel teremtették meg alkotásaikat, sugárzik belőlük a szeretet, a gondolat tisztasága, a forma öröme. Az arányokkal hasonlóképpen bánok, mint a pásztorművészet, vagyis kiemelem, nagyobbnak ábrázolom, ami számomra fontos.”
„– A Műcsarnok három termében 1976-ban rendezett kiállítása összegezte mindazt, amit addig létrehozott. Mit jelentett önnek akkor ez a megmutatkozás?
– Nagyon fontos volt számomra, elsősorban azért, mert eljöttek a mestereim és a művésztársak, a megnyitót Borsos Miklós vállalta. A tárlat alapvetően kedvező fogadtatásban részesült, többen méltatták a szaksajtóban is. Voltak azonban olyanok, akik számon kérték rajtam, hogy változatlanul ugyanazzal a technikával, formavilággal dolgozom, és a szememre vetették, hogy egy helyben járok.”
„…Pályám fontos állomásának tekintem a Kölcsey Ferenc Gimnázium aulájának húsz négyzetméteres domborművét. A csodaszarvas-legenda szimbolikus megfogalmazását állítottam középpontba, és belecsempésztem a mi vidékünket, a csodálatos dunántúli tájat. A hétágú gesztenyefa (ez a faj Zalának egyik őshonos fája) a hét törzset jelképezi. Rajta a madarak a megtelepedés, a fészekrakás szimbólumai. A csodaszarvas megtorpan, és egy pillanatra visszanéz, vezeti Hunort és Magort, a madár szinte a szájából röppen fel. A jellegzetes göcseji kontyos harangláb kötelét két földből kinyúló kéz rántja meg. A harang kondulása születést, halált, ünnepet, gyászt egyaránt jelez. A szántásban felbukkanó amfora arra utal, hogy ez a vidék Pannónia provincia volt a Római Birodalom idején. Árpád vezér a gyökerek közt pihen, úgy érzékeljük, mintha belőle nőne ki a fa. A tájhoz tartozik a búzamező, a kalászok tipikus korongolt formaként szinte kelyheknek látszanak. A fa mögött felsejlő szőlő ugyancsak a vidék gazdagságát fejezi ki.”
Tóth Norbert
