Interjú Nemes Lászlóval

Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.

Nemes László 

1990-ben telepedtünk le családommal Zalaegerszegen. A 80-as években rendszeresen megálltam itt visszajövet a németországi kiállításaimról (Stuttgart, Böblingen, Detzingen), s a város akkori tanácselnökének, néhai Kustos Lajosnak biztatására, (a város kulturális életének és fejlesztésének volt elkötelezett híve) hosszas beszélgetéseink eredményeként, a család úgy döntött, hogy itt kezdünk új életet.
A kolozsvári Művészeti Akadémia elvégzése után Marosvásárhelyen dolgoztam és éltem tizenöt esztendőt… Abban az időben már 1970-ben Kolozsvárott és Bukarestben láthattuk a Guggenheim gyűjteményt, a párizsi múzeumok gyűjteményes kiállításait, amikor itt még a szocreál kultusza dühöngött. Ez a kommunista időkben komoly elkötelezettséget jelentett a XX. század kortárs művészetének megértése iránt. Most is érezhető mindez, gondolok a “kolozsvári iskola” világszintű ismertségére. Olyan mesterek tanították a szakmát, akik Párizsban, Münchenben és Budapesten tanultak. Miklóssy Gábor, Aurel Ciupe, Abodi Nagy Béla, Tóth László…
A genius loci az én generációmra is hatalmas erővel hatott, Kolozsvárott 60 ezer diák tanult, átjártunk a humán szakos egyetemekre, a konzervatórium előadásaira csak azért, hogy meghallgathassunk jelentős előadókat, gondolkodókat… Bretter György, Földes László filozófusokat, Andrej Plesu esztétát stb. A régi nagyokról nem is beszélek, mint például: Kós Károly stb.
Az életemet végigkísérte az a nyelvi és kulturális sokszínűség, ami jellemezte szülővárosomat, Kolozsvárt. Ezt a különös sokszínűséget a saját nemzetem kultúrája, a városom öröklött kultúrája és tudata, és a többségi nyelv és kultúra alkotta. Ennek különös ötvözetét tudtam sok esetben felfedezni magamban és pályatársaim munkásságában is. (Említhetném a reál és humán szférát egyaránt.) Ez a kettősség egy örökös versenyhelyzetet teremtett a két kultúra között – de akár ide vehetjük a németet is – ami sokszor nagyon hasznos eredményeket teremtett az alkotói világban. De csak addig, ameddig a politika totálisan háttérbe nem szorította, taszította ezt az öröklött, mondhatnám ökumenikus transzilván gondolkodást.
Kolozsvár után Marosvásárhely következett, ott egy kissé periférikus, kispolgári jellemvonásokkal találkoztam, de az akkori fiatal generáció egy europer szellemet teremtett a 70-80-as években. Ebből nőtte ki magát például a – most a fővárosban létező – MAMÜ.
A szellemi, erkölcsi környezet generálja és teremti meg azokat a csoportokat, akik lépést akarnak tartani az IDŐVEL. Mindez áldozatokat követelt. Miután „elveszítettem” mindkét városomat, Zalaegerszeg mellett a határmentiség jelentette számomra a megmaradást. Megtanultam szlovénul, közel kerültem a délszláv kultúrához, és kissé az észak-olasz világhoz. Ennek lenyomatát képviselem munkáimon és persze mindazt, amit otthonról hoztam. Emlékképekként jelenik meg mindaz, amit a nagyszüleim meséltek egy nagy Magyarországról. Ezen nagy idők emlékét hordozzuk még mindig magunkban. Ha ez nem lenne, talán már nem is lennénk.

                                                                                                                                      Tóth Norbert

Nemes László: Önarckép – akril, vászon, 20×30 cm, 2016