«

»

feb 21

Szénási Miklós: A pasztell semmiségek között

A PASZTELL SEMMISÉGEK KÖZÖTT

Anyám egyedül van otthon.
A nap lassan emelkedik és ereszkedik,
körülöleli a délután a tízemeletest.
Hallani, amikor a lift
indul és érkezik. A lépcsőházban
az eredeti műanyagpadlót
pár éve járólapra cserélték,
a modern idők ide is betörtek.
Nézem a postaládán apám nevét.
Itt voltam gyerek, de már alig
emlékszem a régi bútorokra.
A középső szoba még mindig
a húgom nevét viseli. Karcsú,
hajlékony kislány volt. Főleg
esténként beszélünk, telefonon,
mert most a szeles Budapesten él.
Az egyik szekrény tetején kövér
lábdob fénylik: az öcsém
nem vihetett magával mindent
Amerikába, és ha majd egyszer
visszatérne, nem hozhat mindent
haza. Anyám a konyhában üldögél,
körülöleli a kávé és az üres lakás illata.

Hány szekrény, vállfa és
ruha, hány polc a kamrában,
könyv, kulcs és lábnyom
egy élet? Hány hangos szó,
lecsapott telefon, szendergés
film közben, tévé előtt?
Tabletta, amit langyos tea
sodor magával a gyomorba,
mint vízesés óvatlan kajakosokat?
Papír nélkül, fejben ki számolgatná
a lefolyón, a vízköves csöveken
távozó napokat? Van, mikor
hamarabb sötétedik, vagy úgy jön
a szél, mintha kiseperné a játszó-
tereket. Mindenki volt gyerek.
Mindenki felejt. Úgy ülünk
a pasztell semmiségek között,
mintha nem számítana, mi lesz.