«

»

dec 03

Szeles Judit : Modigliani, a szörnyeteg

Modigliani, a szörnyeteg

Megfogadtam, hogy nyáron soha, de soha nem látogatok Magyarországra. Az a hőség elviselhetetlen. Még árnyékban is negyven fok. Nem győzök inni. Feldagad a lábam, izzadok, már majdnem megfulladok, és az időm nagy részét igyekszem légkondicionált helyeken tölteni, hogy gutaütést ne kapjak. Hiába a lenge öltözet, a napszemüveg, esetleg a kalap, a frissítő arckendő – én a nyarakat nem bírom már elviselni. Teljesen akklimatizálódtam a kellemesen enyhe, napsütéses skandináv nyarakhoz. Tengerparton lakom, ahol mindig fúj a szél, a természetes légkondicionáló. A levegő páratartalma magasabb, a hőmérséklet alacsonyabb, a fű zöld és nem sárga, és minden tekintetben elviselhetőbb a meleg, mint Közép-Európában.
Mindezek ellenére elfogadok egy szemináriumi meghívást Magyarországra szeptember közepén. Szarvashiba. Végigszenvedem a Balatont és Budapestet. Persze a társaság nagyon jó, és csodás a hangulat. De a lábaim felmondják a szolgálatot a füredi pincészethez menet, és Pesten sem jobb a helyzet. Az olvadó aszfalton pihegek, és várom a feloldozó légkondicionált helyeket.
Ezért elhatározza a barátnőm, hogy elvisz egy kiállításra a Magyar Nemzeti Galériába. Amedeo Modiglianiéra. Fiatalkorom nagy bálványa, a hosszú nyakú, mandulaszemű, tekintet nélküli arcok festőjének a kiállítására. De valami rettenetes tömeg vár minket a Várban. Kifogtuk: borfesztivált tartanak éppen az egész Várnegyedben, aminek a belső részét le is zárták. Ezért a Galériát nem lehet a szokásos útvonalon megközelíteni. Egy vékonyka folyosót kerítenek el a kiállításra látogatók számára. Bejutni az épületbe csak a hátsó bejáraton keresztül lehet. Át kell jutni az alsó rész labirintusán. Szinte megalázó módon csak hosszas bolyongás után találunk rá a megszokott széles lépcsősorra, ami a tárlathoz vezet.
Modigliani először Budapesten. Reprezentatív kiállítás. Be kell, hogy mutassa a szobrász-festő egész életpályáját néhány termen keresztül. A feladat majdnem lehetetlen. A kiállítás öt részből áll: szobrokkal és rajzokkal kezdődik, majd dokumentumfilmek során át a nagy portrékhoz és aktokhoz vezet. A tárlók párhuzamosan mutatják be Modigliani és kortársai (Constantin Brâncuși, Pablo Picasso, Jacques Lipchitz, Henri Laurens) műveit, láttunk küklád női fejet, afrikai maszkot és egyiptomi fejeket. A legmegragadóbb egy kis, talán tíz centiméteres antik görög arc (a küklád fej), amit a szobrász halálfinomra lecsiszolt, a szem és a száj jelzésszerű, nem is látszik, csak odaképzeljük, az orr, az egyetlen arc síkjából kiemelkedő rész, pedig az idők során megsérült. A sima, absztrakt arc maszkszerű, egyszerű, ám mégis több érzelmet fejez ki, mint első látásra gondolnánk. Akárcsak Modigliani kerek, nyúlánk szobrai, vagy később a festményei. Ugyanis az olasz-zsidó származású Amedeo Modigliani szobrásznak indult, úgy került a Montmartre-ra. De hamarosan – részben tüdőbaja miatt – felhagy a szobrászkodással, és az idejét a festészetnek szenteli.
Főleg portrékat fest. Az emberi arcot tanulmányozza. Monomániásan festi meg kortársai, ismerősei arcképét. A legtöbb képen azonban a látványtól elvonatkoztatottan, absztrakt módon formálódnak meg ezek az arcok. A szemek helyén minduntalan üres foltot látunk. A tekintetek is absztrahálódnak. A lélek tükrét nem lehet megragadni. A látás, a vizuális művészet szerve, sérül. Felfoghatatlan mélységbe zuhan a befogadó. A befogadás mibenléte kérdőjeleződik meg. Modigliani paranoiás módon festi állandóan jelzésszerűvé a szemeket. A maszkhoz hasonló arc azonban mégis több érzelmet fejez ki, mint első látásra gondolnánk. Mi mindannyian maszkokat viselünk, minden alkalomra másikat. Lefejteni ezeket a maszkokat nagyon nehéz. Ahogy a kiállításnak is nehezen sikerül megmutatni, ki is ez az Amedeo Modigliani igazán. Egy finomlelkű montmartre-i művész, vagy egy alkoholista, beteg, drogfüggő szörnyeteg?
A kiállítás legerősebb hatású terme a legutolsó. Oda az után jutunk, hogy megnézünk egy dokumentumfilmet a festő lányáról. A lány az apa démonjairól mesél. És az anyjáról. Igen, Jeanne Hébuterne-ről akartam írni. Tizenkilenc, amikor megismerkedik a festővel. Delejes és intenzív a tekintete. Alakja számtalan képen feltűnik: portrékon, aktokon. Egy gyermekük születik, egy lány. A második gyerekkel éppen terhes Jeanne, amikor Modigliani meghal. A halálhír hallatán több emelet magasról leugrik, és meghal ő is, és a második, még meg nem született gyermekük is. Számomra, és bizonyára sokan mások számára is, érthetetlen, hogyan tud öngyilkos lenni egy előrehaladottan terhes nő. Milyen az a szerelem, ami a halálba taszítja a fiatalasszonyt?
Az utolsó terembe már zokogva érkezem. Az élmény olyan intenzív, hogy csak egyszer tudom megnézni az ott található képeket. Kirohanok a kiállításról, és az előtérben zokogok tovább. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy kísérteteket láttam: Jeanne és Amedeo kísértettek. A barátnőm semmit nem ért az egészből, de tapintatosan magamra hagy az érzelmeimmel. Hosszabb időre van szükségem, hogy fel tudjam dolgozni a látottakat. Annyira mély hatással van rám az élmény, hogy nem merek visszamenni a kiállítóterembe. Találkozásom Modiglianival, a szörnyeteggel még napokig kísért. Nem tudom kivonni magam a hatása alól. A kiállítás szervezői mégis elérték, amit akartak. Megismertem egy nagyhatású, rendkívül egyedi festészetet. A maszkok mögötti embert.