A cipőkben mintha mindig állna valaki. Mindegyik, a lerúgott, a polcra tett, a kirakatban várakozó cipő, folyamatos készenlét az elindulásra. A levetett cipő egy félbemaradt lépés. A magára hagyott cipő egy kérdés: hogy kerültem ide?
Egy zárt cipő kérgét kis képkivágásban nézve azt gondolom, hogy ha felfelé nyitnék, meglátnám a lábszárat. Ez akkor jut eszembe, amikor az előszobában hasalok, és az orrom előtt van egyikünk cipője, egészen közeliben. Egyikünk, úgy mint családunk tagja. Valamelyikünk cipője. Tudom, hogy nem áll senki a cipőben, mégis csak arra tudok gondolni, hogy innen nézve akár állhatna is. Lehetne folytatása felfelé, folytatódhatna lábszárban, combban, satöbbiben, emberben. Benne állhatna valaki, mondjuk, nem akármelyikünk, mert ez amolyan csizmaféle cipő, és ebben a családban csak ketten hordunk ilyesmit. Én nem állhatok benne, mert a padlón fekszem. Feltéve, hogy elfogadom padlón fekvő helyzetemet valóságnak. Elfogadom.
Ha a kérgét nézem (amely egyébként egészen hasonlít azokra a cipőkérgekre, amilyeneket régen a cipészmesterek készítettek, holott ezt egy kifejezetten erre a célra létrehozott gyártósoron állították elő, a lehető legkevesebb emberi közreműködéssel), semmi nem árulkodik arról, hogy nincs benne senki.
Nem akarom feljebb nyitni a látószöget. Nem tudom, megfigyelték-e már, milyen megerőltető dolog hason fekve emelni a fejet, megpróbálni elmozdítani vertikálisan, és milyen csekély eredményre vezet. Általában nem éri meg. Ez a képkocka is egy várakozás. Hosszú séta vagy rövid rohanás végén jutott a csizmaszerű cipő erre a pontra, ahol én most nézem, és a kérdés (hogy hogy került ide) itt várakozik.
Ez a pont számomra a tér egy pontja és az idő egy pontja. És – ez fontos. A cipő számára csak a téré. A cipőhöz rögzített vonatkoztatási rendszerben az időnek kizárólag a használattal összefüggésben van értelme. A súrlódás, kopás, nyomás, feszítés, ütődés, koppanás, sérülés vonatkozásában, vagy mondhatnám, az út értelmében. A hozzám rögzített vonatkoztatási rendszerben megtorpanás és mozdulatlanság* is létezik. A megtett út végpontja az előszoba padlója. Itt van körülötte a sok cipőbe bújás, odébb rúgás, még több átlépés, és fölöttünk úszkálnak a szisszenő káromkodások, amikor valakik megbotlanak, keresztülesnek vagy majdnem keresztülesnek. A dolgokban, a dolgokon.
A sarkáról megismerem, a sarka jellegzetes kopásáról, hogy ez az én cipőm. Villamos- és metrópadló. Szürke járda. Azután egy asztal alatt türelmesen viseli, hogy rázom, nem is a cipőt, hanem a lábat benne, orrára támasztva, idegesen, izgatottan. Nem is az asztal, hanem a szék vagy pad alatt, magam alá húzva. Ez a rázogatás az izgalom amplitúdóját veszi föl, a cipő orra, mint egy műszer írófeje rögzíti. És ez az izgalom, amelyről most már meg nem mondhatom, mennyi félelem volt benne és mennyi őrjítő kívánság, végső soron egyetlen ritmussá válik, és a lábamon, majd a cipőm orrán át lejut a jó anyaföldbe. Szép lenne így, de lófaszt, valójában a szék alatti betonra jut. Azután ismét járás, és a talp talán nem is ér a földhöz, de az ilyesmit le szokás tagadni. Letagadom, mert én kérem, mindig két lábbal. A járdán. A járda fölött tíz centivel is legalább két lábbal. Rohadjak meg. Hazafelé egy kukába belerúgás. Apró, most még alig látható, de idővel egyre szélesebbre nyíló karcolás a cipőorron. Éjszakai busz olajszagú padlója. A ház előtti fű nedvessége.
Helyes, megvan tehát az út, az elmozdulás térben és időben, amelynek a végpontja itt van most előttem, szemmagasságban – minthogy szemmagasságom jelenleg a padlószinten van. Azt hiszem, ez minden, amit a cipőkről tudok. Most már csak az a kérdés merülhetne fel, hogy miért hasalok az előszobában. De nem merül.
*Ezek léteznek csak igazán.
/Medvészet rovatunkban új szerzőként köszöntjük Szeifert Natáliát. A rovatgazda András László és Balogh Ádám mellett ő írja majd a pénteki tárcákat itt, a Pannon Tükör Online-on. Hozzájuk csatlakozik negyediknek még egy szerző, hamarosan az ő kilétére is fény derül./
