Rőhrig Eszter
Fényképek a meggypiros szekrényből
A fényképes doboz után nyúlt, ma délelőtt abban fog rendet tenni. Boldog mosoly csak kisbaba korában futotta el az arcát, a legvidámabbat egy zománcbilin örökítették meg róla. Fején kendő, lábán fehér zokni, jó fazonú fűzős cipő, és bubigalléros, kockás ruhában ül. A későbbi felvételeken mind komorabban néz. Az apja az első iskolai napján, a kapuban elmenőben fényképezte le őt. Éva féloldalt áll, ráncolja a homlokát, száját felhúzza. Legombolható ujjú kék iskolaköpeny van rajta, a hátán barna disznóbőr táska. Barna cérnazokni és barna félcipő. Ahogyan itt nézett, az még csak utóbb beigazolódó előérzetről vallott. Szinte minden évben történt valami megbocsáthatatlan rossz.
Első elemista korában az iskolai Mikuláskor olajosan fénylő, apró fenyőágmintás, zizegő csomagolópapírból készült kis batyukat adott át nekik a nyájas, piros kabátos télapó. Fekete este jöttek ki az iskolából, térdig ért a hó odakint. Éva örömmel nyargalt haza, kezében a nyalánkságokat rejtő vékony papírbatyu, ám egyszer csak magától felhasadt az alja és szanaszét repült belőle a mogyoróscsók, a szaloncukor, az alma és a csokimikulás. Összeszedni nem tudta, mert sötét volt és a hó elnyelt mindent.
Néhány évvel később Éva megérett a kisdobosavatásra. A tanító néni mindenkinek kiosztott egy nyomtatványt, amit a szülőknek ki kellett tölteniük. A papíron az állt, hogy a gondviselő kéri gyermeke kisdobossá avatását és felvételét az iskola úttörőcsapatába. Éva apja tajtékzott, amikor elolvasta a tanító néni küldeményét. A kislány nem értette, mi a kifogása az aláírás ellen. Az iskolában a tanító néni mindennap szólt, hogy álljanak fel azok, akiknek már megvan a szülői aláírásuk. Az avatás előtti napon már csak egyedül ő nem állt fel, minden osztálytársának megvolt a szülői kérelme. Éván szégyen ömlött végig, úgy látta, mintha a pad mellett álló társai három méterrel magasodnának fölötte.
Másnap némán kuksolt otthon, dél körül az apja megkérdezte tőle, hogy hány órakor van az az avatás. – Kettőkor – mondta Éva. Apja felkattintotta a családból rámaradt arany zsebórája fedelét, és megnézte, odaér-e még a lánya az iskolába. – Add ide azt a papírt, aláírom – mondta. De hiába volt meg a papír, kék kisdobos nyakkendőt és fehér kisdobos blúzt is kellett vinni az iskolába. Anyja gyorsan elküldte a barátnőjéhez, hátha a nagyfiúk nem dobták ki a kinőtt kék kisdobos nyakkendőt. Éva átszaladt hozzájuk a szomszéd utcába, de már egy óra is elmúlt, és se blúz, se nyakkendő. Anyja barátnője azonnal megértette a helyzet súlyosságát és lázasan keresgélni kezdett a rongyoszsákban. Aztán megtalálta az egészen haloványra kifakult kisdobos nyakkendőt. Éva kénytelen volt elfogadni, megköszönni, és már tudta, hogy mindenki rajta fog nevetni, többszörösen is. Kifulladt, mire odaért az iskolába, éppen háromnegyed kettőre. Belépett az osztályba, mindenki őt nézte, kezében szorongatta a szürkéskék nyakkendőt, a piszkosfehérre kopott kisdobos ing lógott rajta. A tanító néni kiabált, leteremtette, hogy mit keres itt ilyen későn, már mindennek vége, megvolt az avatás délelőtt. Éva tanácstalanul, megszégyenülve állt, izzadt tenyeréből előnyújtotta a húsz forintot, amit be kellett fizetni az avatóünnepségre. A tanító néni rámordult, hogy menjen le a konyhába, hátha maradt valami az ünnepi uzsonnából. Éva lement oda, ahova küldték, és vajas zsúrkenyér szendvicseket látott, amelyeken vékony téliszalámi szeletek nyugodtak, meg csokiminyon, mindkettőt nagyon szerette, s igen ritkán jutott hozzá ezekhez az ínyencségekhez. Boldogan eszegetett egyedül a sarokban, miközben csörömpölve mosogattak a konyhás nénik.
Gyermekkora egy másik helyszínére vitte vissza az a kép, amely egy téli disznóvágáson készült. Arca morcos, és sír. Nagyszülei szolgálati lakásának udvarán barna birkabekecses emberek rohannak körbe és egy visító, lomha testű, de most fürge malacot kergetnek. A vérből lesz legelőbb étel, hagymásan, pálinkával. A reggeli után következett a pörkölés, kibelezés, felaprítás, kolbásztöltés. Egyszerűen nem volt olyan hely, ahova elbújhatott volna, a hangok, a szagok, az alkoholos leheletek elől. Várta az estét, amikor minden véget ér, és várta a nyarat, amikor megint lejöhet a nagymamához, és a barátnőjével a pince mögé bújhatnak málnázni. A barátnője nemcsak Jézusban hitt, mint a szülei, de az ördögben is, legjobban az ártó szellemekben, akik mindig velünk vannak. Évát gyakran elcsalta a mohával, gazzal és málnabokrokkal benőtt borospince tetejére, oda, ahol senki nem látja meg őket. Gréta addig nem engedte, hogy Éva szedjen a tüskebokorból málnát, amíg meg nem ígérte, hogy nagykorában ő is varázsló szellem lesz. Éva nem értett semmit ebből a hókuszpókuszból, őt másfelé ragadta a képzelete, de álmait nem osztotta meg senkivel. A málnás mellett csak úgy virult a csalán, amit Gréta puszta kézzel, két marokkal szedett, és megcsapkodta vele Éva lábát, hiába kérlelte, hogy ne tegye, nagyon csíp, nagyon fáj. Gréta a csalánsuhintással noszogatta a szellemeket, hogy költözzenek Éva lelkébe. Éva eltűrte Gréta kegyetlen játékait, mert arra gondolt, ennek hamarosan vége és délután a nagymamával vendégségbe mennek Zalányiékhoz, amit már nagyon várt. Zalányi néninek csodás babagyűjteménye volt egy üvegezett vitrinszekrényben. Ahányszor ott jártak, mindig kérlelte, hogy nyissa ki, hadd nézze meg a színes népviseletbe öltöztetett babákat, de egyetlenegyszer sem engedett, mindig azt mondta, ő kinyitná, de sajnos a kulcs elveszett. Éva nem értette, hogy miért nem szomorú emiatt Zalányi néni, mert ha a kulcs elveszett, ő sem tudja kivenni, kézbe venni, megsimogatni a tarka ruhás babákat.
Éva most az egyik külföldi rokontól kapott holland kötött sapkában és pepita kabátban mosolyog huncutul. Akkor mehetett el megkeresni a Mikulást, amikor ez a fénykép készült. Azon a decemberi napon nagyszüleinél vendégeskedtek a környékbeli orvosok a feleségükkel. Az asszonyok ilyenkor felvették a régi családi ékszereket, hordószoknyát, körömcipőt és feszes pulóver-kardigán szettet viseltek, mert nem volt nő, aki ne akart volna tetszeni a nagypapának. Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy egészen elfeledkeztek az időről, pedig már régen besötétedett. Éva az asztal alá bújt és a földig érő terítő védettségében gubbasztott, nézte a lábak játékát, de egyre fogyott a türelme, mert nagyon kíváncsi volt, mikor jön már, és mit hoz neki a Mikulás. Többször is meghúzogatta a nagymama szoknyáját, aki néha lehajolt hozzá és azzal csitítgatta türelmetlen unokáját, hogy már közel jár, már itt van az utcában, már a Kelemenéknél, már a szomszédban, és tüstént nálunk csönget, de csak nem ért ide. Végül ujját szája elé téve kérte, várjon még egy picit. Nagyon sok pici várás után Éva óvatosan kimászott az asztal alól és kiosont az előszobába, felvette a pepita kabátját, a patentgombos hócipőjét és kilépett a házból, annyira szeretett volna már találkozni a Mikulással, hogy gondolta, elébe megy. Odakint szikrázott a hó, a java odafagyott a járdára, csikorgott a talpa alatt a csúszásgátlónak kiszórt vörös salak. Nem érezte a hideget, ment lefelé, szinte gurult, annyira lejtett az utca. Nézett jobbra és nézett balra, de sem szánt, sem rénszarvasokat, de még egy hintót sem látott, nemhogy a Mikulást. Úgy látszik, mégsem ért még ide, tévedett a mamika. Már az utca végén, a dombocskára épült falu szélén járt, és éppen a sárga, timpanonos, oszlopos egykori kúria elé ért, amelyben jelenleg kultúrház, mozi és könyvtár üzemelt. Amikor a kúria előtti ősfás parkon haladt át, érezte, nézik valahonnan. Kilépett a fényre és az út mellett meglátott egy lovas kocsit. Éva nagyon megörült, hát mégiscsak itt a Mikulás, mondta magában repesve. Valaki megszólította és azt kérdezte: „Hová mész, te kislány?” Oldalt fordult és észrevette a lovas kocsi előtt álldogáló sapkás alakot. Arca borostás volt, cigaretta parázslott a szájában. Éva mondta, hogy a Mikulást keresi. „És megtaláltad?” „Még nem” – válaszolta, de nem merte azt mondani, hogy úgy érzi, most végre megtalálta, mert félt, hogy ez az ember kineveti, amiért Mikulásnak nézi, nem a külseje, hanem a kedvessége miatt. „És ki vagy te, kislány?” „Én vagyok az állatorvos unokája” – mondta Éva, mert a nagypapáját mindenki ismerte a faluban. „Na jó, akkor elmegyünk hozzátok, mert biztosan elkerültétek egymást a Mikulással, és már nagyon várhatnak otthon téged az ajándékok.” Éva szó nélkül tette kezét a kedves idegen tenyerébe, aki visszavitte a nagyszüleihez. Amikor hazaértek, a nagymama és az összes vendég ujjongva felkiáltott, hogy meglett az elszökött gyerek, és persze az ajándékai ott voltak a régi hócipőben. Éva örült, hogy nem szidták le, nem kapott büntetést, és nyugodtan játszhatott, nem kellett hamar lefeküdnie. Mintha kihallotta volna a nagy hangzavarból a nagymamája számára érthetetlen mondatát:
„Még szerencse, hogy ez a szőrös taxi nem volt még annyira kapatos, hogy ne tudta volna visszahozni a gyereket.”
