Próza

1. HERCZEG FERENC KISPRÓZÁI
2. SOMOGYI ZOLTÁN: A FÉLVÉR, NOVELLA
3. MURRON SKEATS: TEPI HALOTTAS KÖNYVE, RÉSZLETEK
4. ZSIRAI LÁSZÓ: GYÍA, MICOS, NOVELLA
5. DEBRECENI BALÁZS: A FUTBALLBÍRÓ, KISPRÓZA
6. VÉGHELYI BALÁZS: HAZASZERELEM, ESSZÉ
7. IN MEMORIAM BÁRDOS LÁSZLÓ
BÁRDOS LÁSZLÓ: „VISSZAÉNEKLÉS”

HERCZEG FERENC kisprózái
A VERS SZÜLETÉSE

Elmentünk kirándulni a hegyre, a régi romokhoz. Egykor császári palota volt ott, de annak már több ezer éve. A hegyen a lépcsők és a történelmi várfalak néhány centis romjai mellett kisebb-nagyobb üregek voltak, némelyik bejárat egy-egy nagyobb barlanghoz. Elhatároztam, hogy megviccelem a többieket. Vittem magammal egy diktafont, amire jó előre felvettem misztikus üzeneteket, mintha a Császár szelleme mondaná. Egy óvatlan pillanatban lemaradtam a többiektől és egy zsinórral belógattam a diktafont a barlangba vezető üregen át. Jó visszhangos volt a hang. A többiek épp menedéket kerestek a tűző nap elől, amikor integettem nekik: – Halljátok? Ez lentről jön! Odafutottak és hallgatóztak ők is. Sajnos a visszhang miatt a szöveget alig lehetett kivenni, de így is megtette a hatását… Némán hallgatóztunk, miközben a hang egyre hangosabb, robajlóbb lett… már tisztán ki lehetett venni a szavakat… De hiszen ez nem is az én hangom! Valami ősi, érthetetlen nyelven mormog egyre hangosabban! De mire idáig jutottam gondolatban, a hang annyira felerősödött, hogy már az egész hegy remegett…
AKROPOLISZ (AZ „ALMA”)

Majdnem kiesett a hulla. A vállukon hozták a koporsókat derűs közönnyel, a kanyarban kicsit megdöntve, mintha csak bútort cipelnének. Épp mellettünk haladtak el. Egy régi barátommal, Attilával voltunk egy csarnokban. Leginkább katedrális lehetett, de oltár, padok, berendezési tárgyak nélkül. Az ablakai is olyanok voltak, a dísztelen üvegablakok, melyeken át beszűrődött a délelőtti nap fénye a fejünk felett. Semmi sem segített eldönteni mi lehet ez a hatalmas épület, amit épp most szednek szét. Hívtak az irodába. A főnök beszélni akart velünk. Az igazgató gondterhelt volt, gyűrött arcú, erősen kopaszodott. Nem látszott, hogy lenne bármilyen hatalma, pedig mindent ő irányít. Azt mondta, hogy mostantól mindenkinek hordania kell kifelé a hullákat, nekünk is. Már ki is készítettek az íróasztal mellé több nyitott koporsót, bennük különböző nemzetiségű halott fiatalok. Arra a fiatal franciára különösen jól emlékszem. Kétrét görnyedve görcsben feküdt a hátán behajlított lába L alakban lógott ki a koporsóból. Nem lehetett lezárni a koporsót. Próbáltam nem nézni rá. Semmi sem olyan rettenetes, mint az eltorzult test. Végül az egyik rakodómunkás csinált valamit. Nem tudom, mit, talán a lábát törte el, talán erőszakosan rápréselte, mindenesetre sikerült becsukni a koporsót. Mi folyik itt, hogy ennyi fiatal hal meg, kérdeztem az igazgatót. Bár szemtől szemben álltunk, úgy tűnt nem hallja a hangom. Válaszolt valami oda nem illőt. Lehet, hogy nem is nekem mondta, hanem valamelyik munkásnak. Azután elfordult és az irataiba meredt. Nekiálltunk mi is. De arra gondoltunk, mi rendesen csináljuk majd, nem úgy, mint a többi rakodó. Attila még a vicces cigányzenész ingét is lecserélte valami normálisabbra. Megfogtuk ketten a koporsót és a vállunkra emelve elindultunk a csarnok felé… Itt felébredtem, aztán megint elaludtam, megint felébredtem és néhányszor még elaludtam és felébredtem.
A barátnőmmel sétáltunk a hegyen egy nyári este, alattunk a város. Még világos volt, de már kigyúltak a fények, láthattuk, ahogy a kivilágított sugárutakon járnak buszok, autók körbe-körbe. A zölddel benőtt hegyoldalon kővel kirakott ösvény és kis lépcsők vezettek fel, az volt a benyomásom, mintha valami régi római erőd maradványain lépkednénk. De lehetett volna az Akropolisz vagy a Gellért hegy is. Esteledett már, a nap lentről világított ránk. Kézen fogva sétáltunk a felfelé vezető ösvényen, majd leültünk a lépcsőre. Néztük a várost alattunk. Ő arról mesélt, hol nyitna masszázs stúdiót és mutatta, hogy merrefelé nézett már helyiséget. Azután azt kérdezte: – Te nem szoktál néha olyat álmodni, hogy csak repülsz, repülsz a város felett és a város fényei alattad és a csillagvárosok feletted éppen ugyanolyanok és te közöttük repülsz… Olyan jó álmodni! Azt mondtam, nem mindegyik álom szép, és eszembe jutott a legutóbbi talányos álmom. Elmondtam neki. – Ez olyan depis…– mondta, mikor befejeztem. – Lehet, hogy kezdesz depressziós lenni? Rám mosolygott, arcán a két kicsi gödröcskével, ezt a mosolyt hívják franciául petit pomme-nak, „almácskának”. Eszembe jutott, hogy mégse kellett volna elmondanom… Azt válaszoltam, hogy á, dehogy, csak hülyeségeket álmodok, ha bezabálok elalvás előtt. Majdnem kiesett a hulla.
HIÁBA

Vége felé jár az éjjel. Tucc, tucc, tucc, hallatszik a techno egy autórádióból… Futsz, futsz, futsz… Üresen kong ma a város. Futsz, futsz, futsz… Oszlik az éji sötét, az acid trance elhalkul, hogy átadja a helyét egy másik, súlyosabb, végzetesebb transznak. Megmozdul a föld temetőkben, megnyílnak a kriptakapuk, felbuknak a holtak a vízből, mennek a rakpart macskakövén libasorban. Akik a Dunából buktak fel, csatlakoznak a tömeghez. Vonulnak a holtak a Fő utcán. Van, ki a temetőből jön, sokan a körút alatti tömegsírból. Van, kit a kivonuló németek, van, kit a bevonuló szovjetek öltek meg. A többséget magyarok. Mintha csak tegnap lett volna, még érzik a melasz vagy lóhús ízét a szájukban. Vonulnak a holtak az úton, vonulnak néma haraggal. Gyanakodva, idegenkedve vizslatják egymást is. Reménykednek, hátha valahol út közben meglátják a gyilkosaikat. Vagy legalább egyet „azok” közül… Nagy nap a mai. Végre előjöhetnek. Végre bosszút állhatnak. Végre megmutathatják, hogy ők az ország igazi urai. Milyen kár, hogy csak négyévente van erre lehetőség! A halottak végigvonulnak a Fő utcán, közben kisebb-nagyobb csoportok leválnak és elindulnak a lakóhely szerinti szavazóhelyiség felé. Az élők nem szavaznak. Az élők kulcsra zárt ajtók mögött nyüszítenek a házaikban. Nem szól a templom nagyharangja, de rezeg, morajlik. Gramofon szól valahol messze, egy régi dal, alig hallani:

„Hiába menekülsz, hiába futsz.
A sorsod elől futni úgyse tudsz,
Mert sorsunk nekünk és végzetünk,
Hogy egymásért szenvedünk”.

SOMOGYI ZOLTÁN

A FÉLVÉR

Akkoriban kaszinózásból éltem. Keleten erőltettem, ahol ugyan már döglődtek a városok, de azért még kápráztatóan csillogtak. Már hetek óta nem ment jól, mikor kiszúrtam egy mogyorószín nőt, aki naponta többször is nyert kisebb összegeket a félkarún. Ordított róla, hogy a szakadék szélén billeg, hogy minden mindegy neki, hogy teljes erőből szórakozni akar. A bárnál megkörnyékeztem, rendeltem neki a koktélt, adtam a dörzsöltet, és szépen bevette az egészet. Ugyan nyávogva beszélt, és idegesen vihogott mindenen, de volt benne valami megejtő. Felmentünk a szobájába. Csúnya lábujjai voltak, és rajtuk gombás körmök, amik miatt elkezdett szabadkozni, de megnyugtattam, hogy engem nem zavar. A kinyúlt mellei alatt kilátszottak a bordái. Tetszett neki a metélt farkam, azt mondta, olyan archaikus, meg hogy őszinte és kissé vad jelleget ad. Reggel közös szobába kértük magunkat a recepción.

Nemsoká fordult a kocka, és elkezdett semmit se nyerni, bármit is próbált ki. Mielőtt a pénztelenség szétugrasztott volna minket, nekem összejött a ruletten, épp azon a rohadt szerencsekeréken, amin különben sose játszottam, egy tisztességesebb nyeremény. Éreztem, hogy feljebb már nem lesz, egyszerűen egy magamfajtának nem lehet, így eldöntöttem, hogy átmegyek nyugatra. Azt mondta, ő is velem tartana, ha nem bánom, de ne kérdezzek semmit. Nem is akartam, és mivel az ágyban készséges volt, azon kívül meg házias, engedtem, hogy jöjjön. Kocsit béreltem, és nekivágtunk.

Mivel nem siettem sehová, amikor akarta, tettem egy-egy kisebb kitérőt, hogy megnézzünk ezt-azt, de azért morogtam miatta, pedig azt hiszem, igazából én is kétségbeejtően élveztem az egészet. Mondtam is neki, hogy olyannak tűnhetünk, mint egy házaspár a második nászútján, és erre aztán harsányan kiröhögtük magunkat. Amikor a sivataghoz értünk, ő felvetette, hogy pár napig próbáljuk ki annak a rezervátumnak az új kaszinóját, ami az út mellett egy tíz emelet magas táblán hirdette magát. Gondoltam, miért ne, mit veszíthetek, és bekanyarodtam.
Másnap este meztelenül feküdtem az ágyon, és a tévén lóverseny-odszokat nézegettem, mikor a nő, akin láttam, hogy valamitől feszült, vagy csak unatkozik, beszélgetést próbálva kezdeményezni megkérdezte, hogy voltam-e már nős. Sejtettem, hogy mindez csak arra szolgál, hogy kipanaszkodhassa magát a férfiról, aki összetörte, de amikor rákérdeztem, hogy és ő, volt-e férjnél, azt mondta nem, ő aztán soha. Aztán azt kérdezte, kivel csináltam először. Nem értettem, mit akar ezzel. Mondtam neki, hogy ha előbb elmondja ő, akkor utána elmondom én is. 14 évesen csinálta először egy 16 éves sráccal, akivel szerelmesek voltak, de aztán a srác családja máshová költözött. Érdektelen, banális sztori volt. Nyaggatott, hogy akkor rajta, mondjam el én is, megígértem.
Elmeséltem hát neki, hogy 14 évesen csináltam először, és a 13 éves unokahúgomat dugtam meg, míg aludt, mikor nyáron náluk nyaraltam. Erre nagyon feldühödött, és magából kikelve nekem esett, hogy és őt hányszor dugtam meg álmában. Mondtam, hogy egyszer se, de nem hitte el, láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy nem akar már többé elhinni nekem semmit. Erre azt mondtam, hogy csak kitaláltam az egészet, csak hülyültem, átvertem egy ócska mesével, de éreztem, hogy nem vagyok meggyőző. Nem akartam balhézni, ezért öltözni kezdtem, hogy átmenjek a játékterembe kártyázni. Ő meg csak mondta, mondta, hogy nem gondolta volna rólam, meg hogy perverz vagyok, egy undorító állat, egy szemét rohadék. Elegem lett, és ráordítottam, hogy kussoljon, meg hogy ne képzelje, hogy ez olyan rendkívüli, mert ilyen, vagy még ilyenebb sztorija minden férfinak van, meg hogy az összes srác megdugja a kéznél lévő rokonlányokat, és nemcsak míg alszanak, hanem többnyire erőszakkal. A szemei perzseltek. Mikor órákkal később visszamentem, már a falnak fordulva aludt, vagy úgy csinált. Reggel, mikor felébredtem, már nem volt ott. Nem hagyott üzenetet, és elvitte a bérelt kocsit. A légkondi túl hidegre volt állítva. Hirtelen rám tört a magány érzése. Ijesztőnek tűnt a szoba, és gyomorfogatónak az összetúrt ágy. Kimentem a motelból, ki a vakítóan fényes ég alá. Átsétáltam a parkolón, és aztán a teljesen üres autóúton is. Azon túl ott terpeszkedett a bőrszínű sivatag, pőrén, mint egy halott kurva. Semmi sem mozdult. Pár percre mintha megállt volna a bolygó, mintha én lettem volna az egyetlen ember az egész világon. Szédülni kezdtem, és izzadni, és félni. Az jutott eszembe, hogy megmérgezett. Próbáltam kitalálni, hogy mihez kezdjek, de egyáltalán semmi nem jutott eszembe. Észre sem vettem, hogy elindultam a sivatag belseje felé, egyre gyorsabb és gyorsabb léptekkel, aztán már futottam, mintha menekülnék valami elől. Ekkor egy hosszú dudálást halottam, aztán meg egy nagy csattanást. Hátranéztem, és azt láttam, hogy egy parkolóból kikanyarodó autóba beleszállt egy már az úton nagy sebességgel haladó másik. Úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék. Ekkor hirtelen feltámadt a szél, és felkapta körülöttem a port. Visszaindultam a szobámba.

Amikor az összetört járgányokhoz értem, csak akkor tűnt fel, hogy az egyik az enyém. Épp húzták ki őt a volán mögül. Eszméletlen volt. Nem bírtam közelebb lépni, csak álltam, megmerevedve, és néztem, ahogy lefektetik az aszfaltra, aztán meg a kiérkező mentősök becsövezik, hordágyra rakják és elszáguldanak vele. Valaki adott egy zsebkendőt, hogy töröljem meg vele a szemem. Addig nem is vettem észre, hogy könnyes.

Másnap, mielőtt felszálltam volna egy délre tartó vonatra, elmentem a kórházba, hogy megtudjam, mi van vele. Azt mondták, eltörött a nyaki gerince, és kómában van. Kérdezték, ismerem-e, tudok-e valamit róla. Mondtam, semmit sem tudok, csak láttam a balesetet. Úgy éreztem, tennem kéne valamit, ezért a kijárat melletti véradó állomáson adományoztam a kórháznak negyed liter vért, és a nálam lévő pénz felét. A rákövetkező nap, már a tengerparton, a hideg szélben dideregve, elázott cipőben, egy madarat néztem, ahogy egyensúlyozott a levegőben, küzdve az erős légáramlatokkal. Próbált egy pont fölött maradni, de a szél folyton odébb taszította. Aztán egyszer csak összecsukta a szárnyát, és nyílként belevágódott a vízbe. Vártam, hogy majd egy hallal a szájában felbukkan, de többé nem jött föl a felszínre.

MURRON SKEATS
TEPI HALOTTASKÖNYVE

(részletek)
HÁTAM NÉGY KÖNYÖK SZÉLES
S SZÁRNYAIM RAGYOGNAK,
MINT A DÉLVIDÉK SMARAGDJAI…
HÁTAM NÉGY KÖNYÖK SZÉLES S SZÁRNYAIM RAGYOGNAK, MINT A DÉLVIDÉK SMARADGJAI: talpaim Geb tar és kemény koponyáján gördülnek. Tepi vagyok, a thébai tolvaj. Kezeim ragadósak. Mint a mézsör. Lábaim sebesek. Katonák, kik bottal ütitek nyomomat, gyakorta nevetlek titeket! Merthogy az út amúgy is igen poros s ti ostobán még terebélyesebb sárga fellegbe fojtjátok a népeket! Ám mostan zihálásom szikkadt görgetegeket siketít, ahogy eliramodok a lusta barmok által húzott fogat mellett. Az ösvény a szerencsémre fenekedik. Gáncsot vet nekem. Térdem kalácsát ízleli. Felpattanok. Hitvány bőrömet mentem. Széth ezeroszlopú házába jutok.
Tepi vagyok, thébai tolvaj – suttogom. S ti, fáklyák, hasztalan sziszegtek reám. Nem félek. Szemem fekete szkarabeuszába temetlek titeket és tiszteletemet teszem a krokodiloknál. Tekintetük temérdek úszó lámpás a víz színén. Állkapcsuk hústól tömettetve kaffog. A nyavalyás templomszolga eteti őket, kivel összekevernek azok, kik akaratjukon kívül javaikkal segélik gyarapodásomat. Az a kecske az én hasamat is feszíthetné. Eluralg rajtam a düh e tékozlást látva. A sötétbőrű törpe mögé kerülök. Erőssen ülepen billentem és vállaim előrelódulnak. Szobek szörnyű teremtményei közé sikollyal fűszeres ínyencség hullik. Tepi vagyok, Szobek új szolgálója. S mivelhogy dolgom derekasan végzem, nyugovóra térhetek. Ám a tolvajok álma nem számlál órákat. Hamarjában felköhögöm az ébredést. Katonák rúgdalják azt ki bordáim kosarából. Kegyelemért üvöltve zsugorodok.
Félájult eszméletem visszhang és tükör. Parancsoló szavak, magas és ösztövér férfit csavaró bőrköpeny lakozik benne. A katonák eleresztenek. A főpap hátborzongatóan világos és üres írisze magába olvaszt és Núbiai Tepinek hív. Azt is mondja, hogy ez a Tepi nem az a gazfickó, kit a törvény őrizői keresnek.
Hálálkodni akarok, de nyöszörgésem erőtlenül csúszik le aranyozott gallérján.
Húzd meg magad, rabszolga! – szűri a fogai között „megmentőm”.
Tepi vagyok. Núbiai… rabszolga…

TUDJÁTOK MEG: OZIRISZ AZ ISTEN,
A JÖVENDŐ SZERENCSÉS ÓRÁINAK ISMERŐJE…
TUDJÁTOK MEG: OZIRISZ AZ ISTEN, A JÖVENDŐ SZERENCSÉS ÓRÁINAK ISMERŐJE. Ama óráknak, mik Omboszi Ai főpap (rab)szolgálatjába hajlítják apró testemet. Mik fehér ruhával és tűzzománcosan ragyogó gallérral ékesítenek. Mik hollófekete parókával ülnek komisz gondolatoktól zsibongó fejemre. Mik bőrszandálba dugják sebes lábaimat. Tudjátok meg: nem vagyok többé ágyékkötős és meztéllábas éhenkórász. Hanem Núbiai Tepi, ki jó gúnyában jár s nagyhatalmú ura kegyességét bírja. A hátamon zsák leffeg, mi szívemnek minden szerelmét korogja: aranyat s ezüstöt a sírokból. A holtak nem ébrednek fel érettük – hát oly gazda szükséges, ki vajmi hasznukat rabolja. Kufu. Théba leghírhedtebb orgazdája, tucatnyi gyilkos és tolvaj parancsolója. Hatalmas, előrefolyó potrohájában emészti városának rettegését. Belódulok a titkos rejtekhelyre. Azaz bedobnak a tagbaszakadt testőrök, kik méla unalommal tartják izmos vállaikon a kecskés alkonyatot.
A zsák kinyitja a száját. Mézessen és kincsessen beszél.
Ím Ai ajándoka – próbálok szűkülő szemhéjai közé férkőzni.
Veled küldi? – kérdi s én felelem, hogy ki mással.
Macskaéltű tolvaj, utolér a jósorod! – irigységes sárgulat futkos a homlokán s a tenyerembe ejti a dagadt erszényt.
Odakinn a busás fizetséget lesem. Atum rőt ábrázatja pedig engem. Részt marok magamnak. Az érmék lüktető pupillámon keresztül látnak az elmémbe.
Én, Núbiai Tepi rengőhájas combokba harapok s ajakam csámcsogva csókol. Ujjaimat dús mellekbe vájom és szíves tölteléket tépek. Két pofára zabálom – a datolyától részeges sült baromfikat…
JOBB SZEMED SEKTET-BÁRKA,
BAL SZEMED MANDZSUT-BÁRKA,
SZEMÖLDÖKÖD ANUBISZ ISTEN,
UJJAD THOT ISTEN,
HAJAD PTAH-SOKAN…
JOBB SZEMED SEKTET-BÁRKA, BAL SZEMED MANDZSUT-BÁRKA, SZEMÖLDÖKÖD ANUBISZ ISTEN, UJJAD THOT ISTEN, HAJAD PTAH-SOKAN. Igen, szépséges Teje, edfui papnő. Tekinteted eme két pompás hajó a véres vízen, miben a krokodilok marcangolják miszlikbe kecskehúsos áldozásomat. Szemöldököd sakálfejű mérlegén túl könnyű a szívem. Ujjaidból eltulajdonítom a bölcsességet ahhoz, hogy őrültségeket tegyek éretted. Parókádat Ptah fonja szeretett szajháim hajából. Közönyösen pillantasz rám, midőn csaknem jómagam is Szobek derék jószágait táplálom. Megkapaszkodok, ám elmém éjszínű pupilládba csobban. Általad látom magamat. Ajakad ajakamra szökik pirossan. Kicsiny kebleid kitúrják a mellkasomból a dobogást. Bőröd a perzselő sivatag s vele sebeket sütsz testemre. Fellettünk furcsán s fehéren izzik a nap, mint Ai főpap írisze. Mintha egyedül csak én lennék egy üres világban. Uram akaratja ellenébe feszülő daccal. Engem szolgálsz létezéseddel – tekeredik Ai sóhaja a nő kecses termetére, mint a rút Apophisz-kígyó. Tejét én fogom bírni. Mert én vagyok a lopás módozatainak tudója, Tepi, a thébai tolvaj. Kezeim ragadósak. Mint a mézsör. Mindent viszek: mozdítható javakat is, s asszonyok szerelmét is…
HOGY ÁT TUDJON KELNI
AZ APOPHISZ-KÍGYÓ
GYŰRŰI FÖLÖTT…
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…Én, Tepi önmagam sóvár kicsinységét köpöm a Szent Tóba s szenvedélyemet hátulról közelítem. Gerincén fölfelé vágtázik harci szekerén Ré. Térdeim remegnek s szárnyakat képzelek sötétbarna hátamra, mivel elröpülünk Ővele. Íbiszek lennénk a Nílus deltájának hűsében. Nászdalunk megsiketítené Hapit. Teje a tükrös vízben révedő Másodtepinek dúdol, majd hátrafordul:
Szolga, láb alatt vagy! Hajló derekamat legyőzi valódi természetem. Tavirózsák és békák a tanúi, hogy Teje meglepett sikolya a fejemre pottyan s ágyéka pediglen ágyékomba csókol. Papnő, istenek arany trónusára emellek!
Az alázat szikráját sem mutatom. Az asszony az csak asszony, mégha néminemű hatalom is nyugodik a kezében. Teje combjai reámtapadnak. Kegyetlen és kacér mosolya az Apophisz-kígyó. Hiszem, hogy könnyűszerrel átkelek fölötte s uralgani fogom. Szolga, az én szerelmem drágán kóstál! Legféltettebb kincsedet add… De az arany is kedvemre való! A szolga és az arany szavak gyöngeséget gyökeredznek vállaimba s elengedem Tejét. Elégedetten szegi föl az állát, mint a jóllakott macska. Lelkemet kapod aranyba foglalva. Az a legféltettebb kincsem. Sírokból rablott. A gazember Kufunak busás áron kótyavetyére bocsátott. Kerek. Cseng. Boldoggá teszi szívem szépséges szajháit…
ZSIRAI LÁSZLÓ
Gyía, Micos!
Édesapja tehetségét örökölte Kíváncsi Dezső hírlapíró fia, a kis Kíváncsi. A napokban a lapokban közölt írásai alapján egy rovatvezető feltette magában a kérdést: „Lehetséges, hogy tehetséges?”. Nos, a kis Kíváncsi pontosan tisztában van vele, hogy erre a kérdésre kell bizonyító feleletet adnia a cikkeivel. Naiv még, a karrier megítélésében is, hiszen ha tudná a különféle díjak elérésének útját, akkor inkább kazánfűtőnek állt volna. De nem az történt, és most itt ballag a telepvezetővel a városszéli gyártelep gyepén, a Duna melletti vasútvonal szomszédságában. Ott, ahol az iparvágány a kőhajításnyira lévő raktárak szürke kapuja alatt átoson. A szolgálati lakás, amelyhez igyekeznek, ugyan régi, de rendezett családi ház. Ebben lakik az a nyugdíjas, akihez emlékidéző beszélgetésre igyekeznek egy májusi délután napsütéses óráiban. Idős házaspár fogadja Kíváncsiékat. A feleség tessékeli be a vendégeket a nappaliba, ahol egyszerű melegítőbe öltözött, kötött mozgású, féllábú öregember ül, a járókeretbe markolva. Kifejezéstelen arccal bámulna maga elé, ha látna. Megtámadta és felőrli szervezetét a cukorbetegséggel vegyült érszűkület.
Rövid bemutatkozás után valamennyien helyet foglalnak, és rögtön úgy ülnek az asztal körül, mintha megszokott kártyapartiba tartoznának.
– De sokszor zörgettek be a szolgálati lakás ablakán még éjszaka is, hogy menjek, javítsak valamit a gépeken, mivel a termelés nem állhat le átmeneti géphiba miatt – gondol vissza a régi időkre Sanyi bácsi, a házigazda, aki beletörődött már a sorsába, s megszokta, hogy tulajdonképpen ebben a családban Marica néni viseli a pantallót időtlen idők óta.
A kezdetben bizonytalan mozdulatokat tevő öregember szívesen lendül a beszélgetésbe, bár tudja, hogy ifjúkori álmai már régen beértek. Vágyai veszteglő vonatok. Nem várja más, mint az elmúlás gyötrelmes csatlakozása, aminek menetidejét érzi ugyan, de pontosan nem ismerheti.
– Újvidékiek vagyunk, többfelé dolgoztam Jugoszláviában. Legutoljára a vízművek vezetőjeként. Még a világháború előtt ismerkedtem meg a budapestiekkel, akiknek érdekeltségük volt azon a környéken. Hívtak, s így kerültem ebbe a budapesti gyárba, nekirugaszkodva az ősznek, 1942. szeptember elsején. A családom később költözött fel… – meséli az öreg.
– Arról szíveskedjék beszélni, hogy mivel foglalkozott akkoriban s a későbbiekben itt a telepen – kéri az újságíró, aki hivatásánál (és nevénél) fogva, kíváncsian fürkészi a jelent és a múltat is, így faggatva tulajdonképpen a jövőt.
– Gépészként dolgoztam. A bentonitbányák jó alapanyagot adtak a derítőföld készítéséhez, merthogy ezzel foglalkozott ez a telep. Sokféle szakmát űztem. Értettem a gépekhez, az elektromossághoz, kazánügyeletet tartottam. Előfordult, hogy eltörött egy csigakerék. Ésszerűsítettem is. A szivattyú lapátkerekét például, amelyet szétmart a sósav, keményfára cseréltem. Kitört az öröm, amikor megindult a szárító. Új szitát, nyelveket készítettem, sok alkatrészt állítottam elő a kis esztergapadon. Közreműködtem a vagon-lefejtésben. Jelentős változást hozott a termelésben a hatvanas évek elején készült, nagy siló. Közben dolgoztam a gyárközpontban, meg a vidéki telephelyen is egykor. Soha nem szerettem a tétlenséget – vallja Sanyi bácsi, aki szinte minden egészségügyi gondjáról megfeledkezik a beszélgetésbe merülve.
– Milyennek bizonyult a munkafegyelem akkoriban? – teszi fel a kérdést Kíváncsi Rezső.
– Tudja, a háború alatt katonai parancsnok tartott fegyelmet. A telep belövés nélkül megúszta… Mindig dolgos munkatársak vettek körül, összetartottak. Az asztalosok a présekhez készítettek lapokat, a lakatosok végezték a karbantartást. Komoly szerephez jutott az elektromosság, amit magam is kitanultam. Semmit sem kellett kétszer mondani, az emberek becsülték a munkát, s igyekeztek önként megoldani a feladatokat.
– Vajon miből táplálkozott ez a fegyelem, a munkaszeretet? – tudakolja tovább az újságíró, aki a teremtés híve, s nem a rombolásé. Aligha jutna kenyérhez a vértől és szellemi mocsoktól csepegő bulvárlapoknál, ám nem is törődik ezzel, hiszen a hivatása más irányba hajtja. Szép és jó. Mindent megír, ami e két tárgykörbe tartozik. A harmonikus emberi élet érdekli, talán azért is, mert eredetileg muzsikusnak készült, aztán mégis az írógép billentyűit kezdte simogatni a zongorabillentyűk helyett.
– Egyértelműen abból, hogy akkoriban a tudása, a teljesítménye alapján ítélte meg a környezete az embert. Nekem is bensőmből fakadt, hogy többféle szakterület tudnivalóit igyekeztem elsajátítani, és lehetőleg eredményesen gyakorolni. Ha biciklit kellett szerelni, azt szereltem. Ha autót, akkor autót. Ugye, egy igazi gépésznek a képessége sok mindenre kiterjed. Javítottam aratógépet, zárat, autót, még templomórát is. Dolgoztam vízimalomban, bányavízben fürödve szereltem szivattyút a krómérc-bányában. A kazán átalakításától sem ijedtem meg. Egy időben én javítottam a vállalati autókat, nekem is volt saját Fiatom.
– Úgy hallottam, hogy a mozdonyokhoz is értett… – veti közbe kíváncsian Kíváncsi Rezső, akit ma bizonyára Vitéz Felső- és Alsókíváncsi Kíváncsi Rezsőnek neveznének a konzervatívabb kaszinó-demokrata körök.
– Nos, igen – kezdi válaszát a telephely nagy öregje. – Idekerült Muki, a kismozdony. Gőztermelésre hasznosítottuk a kádakhoz. Vén lokomotív volt már, de még jó hasznát vette a telep.
– S mivel töltötte a szabadidejét? – érdeklődik a kis Kíváncsi.
– Mindig tettem-vettem valamit. A cséplőgéppel, amelyet Ford traktor vontatott, csépelni jártam. Kutakat is javítottam a környéken. Persze, előbb leengedtem az égő gyertyát, hogy nincs-e gáz, aztán leereszkedtem. Munka nélkül nem bírtam lenni… – hallatszik az öregúrtól, aki egykoron szorgalmas mesteremberként töltötte napjait, most pedig elpityeredik, mert jaj, a lelke félrevert harang, s érezhetően szomorú szívvel bolyong bent a hang. Előfordul az ember életében, hogy riadtan bámul a csillagokra, miközben gondol csak a szép napokra. Aztán előkerül egy fotóalbum. Fényképeket nézegetnek családtagokról, munkatársakról. A telepvezető mosolyogva tekint egy-egy ismerős arcra. A fényképek citátumában szinte felidéződik a történelem egy-egy mozzanata. Halványul a kitüntetések fénye a nehéz műtétek árnyékában. A telepről, a szorgos munkásévekről mégis szívesen beszél az öreg. Kíváncsi Rezső különleges szeretettel fordult a becsületes, nem részeges munkásemberekhez, hiszen nagyapja gépész-kovács volt. Tisztelték, becsülték, szerették a szorgalmáért. Nem véletlen egyébként, hogy a kovácsok lelke legendás mindenfelé. A tűz jelképes melege érlelte a patkók, a szerszámok vasát; a kovácsmester ügyessége formálta hasznossá a hétköznapi életben használt tárgyakat. Ezért szerette őket a nép, mert a munkaeszközeiket készítették, s munka közben jókat adomázgattak a megrendelőikkel.
– Nem fordult elő olyan gépészeti feladat, amit nem oldott volna meg pontosan, jó minőségben, idejében. Lelkiismeretesen dolgozó munkatársunknak ismertük Sanyi bácsit, akitől szakmai és emberi ismereteket is lehetett tanulni. Példaképünkké vált itt a telepen, sokat köszönhetünk neki! – A telepvezető szavaiból érződő mély tisztelet kíséri ki az újságírót az autóbusz-megállóba, meg az öregúr felesége, aki eldicsekszik a különben magáért beszélő, ház előtti virágoskerttel, s amíg a buszra várnak, az emlékezés falán átnyerítő Micosra emlékezik, kedves és okos lovukra, melynek már nem lehet a valóságban kockacukrot keresni a ruha zsebében.
– Olyan kezes és szolgálatkész kis ló volt, hogy csuda! Elegendőnek bizonyult, ha csak megemeltem az ostor nyelét, dehogy is kellett ütve nógatni. Hallgatott a finom szóra. Egyetlenegyszer bokrosodott meg csupán, amikor a városi piacról hajtottunk haza a homokfutóval, amelyben a terményeket vittem eladni. Útközben ért bennünket a vihar. Dörgött, villámlott. Szóval nógattam a lovat, hogy „Gyía, Micos!”, meneküljünk haza a záporozó esőből. Aztán egy nagy dörgésre-villámlásra hirtelen vágtázni kezdett, nem tudtam visszafogni a gyeplővel. Futott, szaladt, rohant, ahogyan csak bírt. Az egyik gyámoszlopos villanypózna fogságába tévedt. Beszorult a pózna tótágast álló v betűt formázó alakjába. Így álltunk meg. Akkor az egyszer nem fogadott szót nekem, különben mindig olyan volt, akár a kezes bárány. Mosolygott, ha homlokát simogatva nyújtottam felé a kockacukrot, s óvatosan vette el a nyelvével. Hol van már az az idő? No, látja, fordul be a busz. Jó utat, uram! – búcsúzik el Marica néni.
S ahogy Kíváncsi Rezső hírlapíró helyet foglal a sofőr mögötti ülések egyikén, önkéntlenül mondja maga elé az ajtók becsukódásakor: „Gyía, Micos!”. Az ablakon keresztül integet az éppen visszaforduló asszonynak, s édesapjára gondol, a nagy Kíváncsira, aki éppen öt esztendeje hunyt el ugyanannak a betegségnek következtében, mint amiben Sanyi bácsi szenved. Ugyanazzal a Szent Mihály lovával vitték el Kíváncsi Dezsőt örök nyughelyére, mint amelyikkel majd annak idején, nem is sokára Sanyi bácsit fogják. Csakhogy a nagy Kíváncsi már jó előre kijelentette a munkatársaira gondolva, hogy „Senkit sem akarok látni a temetésemen közületek!” Földi tapasztalataink szerint feltehetőleg nem is látott senkit a ravatala körül. Leginkább állandó kölcsönkérői maradhattak el, akiknek hagyatékban maradt kölcsönei borítottak jótékony fátylat alkoholtól zavaros szemeikre. A megvakult Sanyi bácsit pedig sokan el fogják kísérni, de Szent Mihály lovában egészen biztosan Micost ismeri fel a lelke. Amikor a kis Kíváncsi régi újságok között lapozgatva emlékezik majd erre az interjú során készített portréra, feltehetőleg búcsúlevélhez fogja hasonlítani. Olyan búcsúlevélhez, amelyik utolsó mondatának végéről pont a pont hiányzik. Mintha akart volna még valamit mondani, aki írta, de azt a tartalmat már örök titok fedi.

DEBRECENI BALÁZS
A FUTBALLBÍRÓ
A mérkőzést megelőző napon hatalmas vihar tombolt, villámok cikáztak szerteszéjjel, és tyúktojás nagyságú jégeső hullt. A pályát értelemszerűen nem kellett fellocsolni. A szurkolók esernyőt és esőkabátot hoztak. A meccset J. vezette. J. húsz éve bíráskodott, daliás termetű férfiú volt. Azon a napon bal lábbal ébredt, így a legapróbb szabálytalanságokat sem engedte el. A kőkemény olasz hátvéd, Michelangelo, durván lerúgta Leonardót. A második figyelmeztetés után J. elküldte zuhanyozni. Michelangelo duzzogva kullogott el. A második félidő elején az esélytelenebbnek gondolt csapat gólra váltotta az emberelőnyt, a hazai B- közép már-már a francia elnökség fejét követelte…
Ekkor történt, hogy két játékos olyan elánnal ütközött össze, mint hiperaktív elemi részecskék egy svájci részecskegyorsító állomáson. A hazai hatos az ellenfél tízesével. A talpon lévő játékosok megrohanták a bírót, és hevesen gesztikuláltak. Leonardo szerint az eredmény – (6+10) – tizenegyes. A hazai hatos a kezét és a bábfejét mutogatta, mint aki stigmát kapott. Mint Jézus Krisztus az emmausi vacsoracsata alkalmával. Az ellenfél tízese nem tudott lábra állni, ápolást kért. A lelátón hatalmas fütty. J. azonban látta, hogy komoly a dolog, szóba sem jöhet az időhúzás. Odalépett a földön heverő játékoshoz és szelíden megérintette a combját. A játékos kínjai elcsitultak. Hamarosan a saját lábán hagyhatta el a játékteret. A hazai csapat játékosai körülállták a bírót. Mindenki a sérüléseit mutogatta. Kinek a lába fájt, kinek a háta. Úgy tolongtak a bíró körül, mint Jézus Krisztus körül a szentek Michelangelo Utolsó Ítéletén a Sixtus kápolnában. J. érintésétől meggyógyultak a játékosok. A közönség trédre borult. Egy fanatikus szurkoló berohant a pályára és megcsókolta a Bíró kezét. J. ekkor letépte magáról a bírói mezt. Tökéletes kidolgozású izomzata szintén az Utolsó Ítélet Jézusának testéhez hasonlított. (Értsd: Ronaldo Christianusz)… Íme, a Világbíró! Szigorú tekintete röntgenszemekkel söpört végig a stadionon. Szájához emelte sípját. A közönség remegni kezdett… A síp hangja azonban kellemes volt. A pankrátor alkatú Pantokrátor eltörölt minden vétket. Még neki is megbocsátott: a bűnbánó Michelangelo lesütött szemekkel kullogott be…
Hangos tapsvihar kélt. Mindenki egymás nyakába borult. A két csapat szurkolói úgy keveredtek a lelátókon, mint sakkfigurák a játék során. A Bíró pedig felöltötte királyi mezét, a 10-es számút, Lionel Messiás fölirattal. A földgolyó könnyű lett, mint egy focilabda. Országiban jólét és békesség honolt…

IBRACADABRA
VÉGHELYI BALÁZS
HAZASZERELEM (esszé)

Szabó Zoltánról

Gyerekkoromban írtam egy könyvet Magyarországról. Persze csak egy iskolai, vonalas füzetbe rótt gyerekbetűs kézirat maradt belőle, mégsem teszem idézőjelbe a könyv szót: egy kisgyerek művén akkor sem szabad gúnyolódni, ha a gúny nem több utólagos öniróniánál. A könyv Magyarország tájairól és városairól szólt. Az Alföldről, a Mátráról, a Balatonról, a Hortobágyról, Budapestről… Innen-onnan összemásolt adatokból kerekedett egésszé, de a tollamat mozgató érzés nagyon is belülről jött. Hogy honnan és miért, azt akkor még nem tudtam megfogalmazni.
Később, gimnazista koromban újabb könyvet kezdtem írni. Itt már azért sem tehetek idézőjelet, mert a könyv nem egészen húszéves koromban meg is jelent. Magyar poharak volt a címe. Ez már a földrajzi valóságon túli hazáról szólt: a magyar történelemről és kultúráról. Leginkább azt akartam a magam nagyon szerény eszközeivel bizonyítani, hogy a magyar irodalom kisebb-nagyobb darabjaiból, mint kirakóelemekből egy nagy tájkép, egész történelmünk képe összeáll. Ennek a könyvnek az írása közben került először a kezembe Szabó Zoltán Szerelmes földrajza, amely elemi erővel hatott rám. Idéztem is belőle: „Annak, aki jól ismeri Magyarország részeinek képét, tájainak gazdagságát, városainak jellegét, a hazai föld szebb lesz, tágasabb lesz, nagyobb lesz, tehát kedvesebb is lesz. Több féltése és több terve fog kapcsolódni ehhez a szóhoz: Magyarország. E több féltés és több terv, több védenivaló és több alkotnivaló elemeiből tevődik össze az, amit a szó legtisztább értelmében nevezhetünk hazafiságnak.” Valószínűleg ezért írtam meg zsenge kisfiúként a könyvemet Magyarország tájainak gazdagságáról, városainak jellegéről, és később az első könyvemet arról a múltról és arról a kultúráról, amelyet ennek a tájnak a szülöttei elszenvedtek és megalkottak.
Ha tán könyveket nem is írnának, de a hazához mint tájhoz, a nemzethez mint közösséghez és a kultúránkhoz mint örökséghez való viszonya árnyaltabb és elmélyültebb lenne a mindenkori fiataloknak, ha az iskolákban kezükbe kerülne ez a mű. Mentes lenne ez a viszony a rosszféle nacionalizmustól, a hagymázas nemzetképzetektől, a hazai kisebbségek és más népek gyűlöletétől, ugyanakkor erős és megingathatatlan, mint a Duna folyása, a Bakony hegyei vagy Petőfi költészete. Talán többen éreznék úgy, hogy nem csak ideiglenes bérlők itt, hanem tulajdonosai Magyarország szépségeinek és évezredes kultúrájának, éppen ezért felelősek is mindezen szépségek és értékek megőrzéséért.
A Szerelmes földrajz többszöri olvasása után Szabó Zoltán egyéb munkáit magyar szakos bölcsészhallgató koromban ismertem meg. Annak ellenére, hogy az egyetemen – emlékeim szerint – egyetlen szót sem hallottam róla és a műveiről. Utóbbiak ismerete nélkül szegényebb lennék, s hogy ne csak magamról szóljak: szegényebbek lennénk, nemcsak egy életmű, hanem Magyarország és a huszadik századi magyar történelem mélyebb ismeretében is. Illendő tehát, hogy születésének századik évfordulóján szavakból font koszorúkkal is adózzunk az író emlékének. A legméltóbb emlékezés azonban az lenne, ha újra (és újra) kézbe vennénk a műveit.
„1932-ben történt, hogy négy budapesti húsz év körüli fiatalember elhatározta, havi folyóiratot indít a legújabb író-költő nemzedék együttes megszólaltatására” – emlékezik vissza. A magyar irodalom arcképcsarnokában a négy közül az egyik, Hegedüs Géza, egykori jogász- és történészpalánta. Rajta kívül Boldizsár Iván orvostanhallgató, Rónai Mihály András jog- és Szabó Zoltán gépészmérnök-hallgató alkotta a Névtelen Jegyző szerkesztőbizottságát. A lap mindössze öt számot ért meg, de nem akármilyen szerzőkkel: kézirattal állt melléjük az idősebb nemzedékből Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc, és itt bontogatta szárnyát Örkény István (Szabó Zoltán gimnáziumi osztálytársa) és a fiatal Weöres Sándor is. „Az az egész költői kör pedig úgy ítélte – folytatja Hegedüs Géza –, hogy körükben a legjobb, legnagyobb reményű költő Szabó Zoltán.” Alighanem tévedtek. Szabó Zoltán végül Babits Mihály tanácsára hagyott fel a költészettel, a kor legtekintélyesebb költője szerint ugyanis versei nem költőt, inkább egy tehetséges prózaírót mutatnak. Ennek ellenére versei is szerves, megőrzendő részét alkotják életművének, idézzünk hát néhány, régi folyóiratokban és antológiákban meglapuló versszakot a költő Szabó Zoltántól. „A kisfiú, szegényke, csöndbe, holtan, / véznán, némán aludt a katafalk / tört bársonyán és nem rezzent a halk, / függönyös csendbe, hogyha megbomoltan // egy asszony sírt. És néha itten, ottan / egy fátyolos láng sárga fényt vetett még / a szőnyegekre, békültarcú, kedves / szentképek mostan mind csak őt szerették.” (Halk legenda). „Templom előtt, hogy vártam a kedvest, nyári este, / furcsa mosollyal a számon egy padra leültem, / kis öregasszonyok jöttek, megálltak, / és két ember sorsának édesízét kóstolta fogatlan szájuk: / esküvő.” (Nászpompa). Ezek a versek magukban hordozzák a későbbi szociográfust, aki a társadalom (és annak elemi alkotórésze: az ember) életére, gondjára figyel. Bár a költő elhallgatott, de a lírai érzékenység és a költői nyelvhasználat a prózaírónak mindvégig védjegye maradt.
1933-ban Boldizsár Ivánnal együtt megalapította a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségét és annak folyóiratát, a Fiatal Magyarságot. Szabó Zoltán ekkor fordult a szociográfia mint műfaj és a magyar falu mint téma felé. Ennek első maradandó eredménye A tardi helyzet. 1936-ban jelent meg, akárcsak Illyéstől a Puszták népe. Ezzel a szociográfiával, illetve a két évvel későbbi, a Cserhát, Mátra és Bükk hegyvidékének népét számba vevő Cifra nyomorúsággal csatlakozott a budapesti születésű Szabó Zoltán a népi írók falukutató mozgalmához. Míg A tardi helyzet egy zárt, paraszti közösség, addig a Cifra nyomorúság egy felbomlóban lévő életforma és a születőben lévő agrárproletárság dokumentuma. (Ezekből az agrárproletárokból lettek később a szocialista szövetkezetek mezőgazdasági szakmunkásai, majd napjainkban az agrárvállalkozók, végképp elfeledve mindent, amit népi kultúrának nevezünk.)
A radikális baloldaltól radikális jobboldalig, Veres Péter „sültrealizmusától” Németh László intellektualizmusáig széttartó, jobbára csak a parasztság és a földreform kérdésében egyetértő csoportban Szabó Zoltán minden szempontból a centrumot képviselte. Az írást szolgálatnak tekintette, de szociográfiáiban a társadalmi szempontok mellett a legmagasabb esztétikai igényeknek is igyekezett megfelelni. Emelkedett stílusú, lírai leírásokkal és elmélkedésekkel színezett szociográfiái elevenné tették a tájat és elevenné, olykor szinte egy meg nem írt Móricz-regény alakjává emelték hőseit is. Mindeközben persze ragaszkodott a tényekhez. Adatok sokaságát hozza az emberi sorsok jobb megértéséhez, így például gyerekek vallomásai alapján megírja a heti étrendjüket. Szociográfiai hitelesség és szépírói igényesség elválaszthatatlanok nála. A Fiatal Magyarság 1936. januári számában, a Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközösségének éves jelentésében írta: „Aki elszánta magát a mai magyar társadalom megismerésére, nem tehet mást: igyekszik nem védekezni a keserű élmények ellen. A terhek súlya alatt néha összecseréli a szociográfia eszközeit az író eszközeivel, és kérdéses, melyikkel használ többet. Ha eszköze sokszor kettős is, szolgálata és akit szolgál, egy. A valóság ma olyan súlyos, hogy kötelez, a körülményismeret cáfolhatatlanul diktálja, hogy milyen teendőkre lenne szükség.” Nem véletlen tehát, hogy A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság a harmincas években országos feltűnést keltett, és megérdemelt sikert aratott. Humanizmusát, hazaszeretetét, kulturális és társadalmi nyitottságát szintén jól dokumentálják a Magyar Nemzetben Szellemi honvédelem cím alatt közzétett publicisztikái. Következetesen szemben állt minden diktatórikus törekvéssel. Egy elkötelezett, nemzeti demokrata arcéle villan elő, ha cikkeit olvassuk. József Attila sorait juttatják eszünkbe: „Adtál földmívest a tengernek, / adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak, // hogy mi ne legyünk német gyarmat.” Ezért érték retorziók 1945 előtt, és ezért kényszerült 1949-ben végleg elhagyni szerelmes hazáját.
1942-ben, a Nyugat kiadásában jelent meg Szabó Zoltán talán legmaradandóbb alkotása, a Szerelmes földrajz. Legmaradandóbb, mert örökérvényű: független a mindenkori társadalmi helyzettől. A ma és a holnap embere számára is üzenete van. Ennek tizenkettedik fejezetében írja a következőket: „Magam legtöbbször faluvizsgáló utakon kóstoltam a hazai tájak ízeit, társadalomkutatás közben. Országjáró utjaim nagyobbik részére a társadalom vonzott; nem a füvek és a fák, különösképpen pedig nem az erdők és a magaslatok érdekeltek, mint a turistákat. (…) A tájak rendszerint effajta vizsgálódások szünetében bontakoztak ki előttem, egyik faluból a másikba menetben, s gyakran akkor, mikor eltévedtem falujáró útjaimon. Idővel ráébredtem arra, hogy ez nemcsak jól, hanem törvényszerűen is van így. A vidék népének megismerése segít a legrövidebb útra a táj megértéséhez. Táj és nép végeredményképpen rokon fogalmak, és mikor a nép jellemvonásainak keresése közben ismerkedtem meg tájakkal, tulajdonképpen nem tettem mást, mint gyümölcséről ismertem meg a fát. Mert a nép sok tekintetben a táj alkotása, s a táj sok tekintetben a népé. (…) Éppen ezért sohase értettem konok és puritán zordonságát azoknak a faluvizsgálóknak, akik süketen és vakon mentek el annak a tájnak a szépségei és mondanivalói mellett, mely a vizsgált falvak népét is formálta.” Ez a szemléletmód már szociográfiáiban is megjelenik: az embert a táj viszonylatában (is) vizsgálta a szerző. Itt azonban végképp háttérbe szorulnak a társadalmi szempontok: az ország, az állam és annak lakossága helyét a táj és a nép veszi át. A könyv epilógusában idézett Juhász Gyula-idézet akár mottó is lehetne: „Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak, / De a folyók folynak, de a hegyek állnak”.
Szabó Zoltán rögtön az elején leszögezi, hogy nem arról a hazáról ír, amely túlélte Muhit, Mohácsot, Világost, és nem is arról, ami Trianon után megmaradt belőle. Muhi, Mohács és Világos a történelemhez tartozik, a trianoni határok pedig politikai akarat eredményei. Őt a tájak érdeklik, illetve a tájak és az emberek, a tájak és a költők viszonya. Revizionista felhang nélkül szögezi le: Magyarország természetes határát a Kárpátok, az Alpok és az Adriai-tenger jelentik. Egy folyót határként megjelölni természetellenes döntés, hiszen a folyó egy életterületnek nem a vége, hanem éppen a közepe. A kettészelt szántóföldekről és városokról nem is beszélve! Amit politikailag nehéz, de muszáj elfogadni, azt földrajzi szempontból lehetetlen és nem is kell: Szabó Zoltán könyve úgy vezet minket végig az Alföldön Ungvártól Szabadkáig, mintha nem is léteznének országhatárok. Már csak azért is, mert útikalauza a magyar tájleíró költészet, amely „egészen kitöltötte a Kárpátok karéját”. A versek és a természet törvényei szerint a táj maga az ország. Aki be akarja barangolni, annak elég „egy térkép, néhány sor könyv, s iránytűnek egy kis szeretet”.
A szerző viszonyulása a magyar tájakhoz hasonló, mint amit a szerelmes férfi érez imádott kedvese iránt. Leginkább egy olyan kedves iránt, akivel gyermekkori barátsága mélyült el később szerelemmé. A mű huszonkettedik fejezetének alcíme is ezt az érzést erősíti bennünk: „melyben a szerző a hazai tájaknak hódol”. S bár szemet vet idegen tájak szépségeire is, de tudjuk: a szerelem csak hűséget követel, vakságot nem.
A könyv első felében személyes élményit is megosztja velünk az író, így ismerhetjük meg azt a Budapestet, amely gyermekkorának terét adta. „Lakhelyünk földrajzi helyzete pontos kifejezője volt társadalmi helyzetünknek, apám üzemei mérnök lévén, hivatása a külváros, jövedelme a polgárság felé húzta.” A gyermek Szabó Zoltán tehát Budapest kül- és belvárosának határán eszmélkedett, munkások és polgárok, palotaházak és vastelepek között. A társadalmi ranglétra a belsőbb kerületek felé emelkedett. Értékes szociális tapasztalat ez egy későbbi szociográfus számára, főleg, ha mint ő, a tájak és az emberek kapcsolata iránt is érdeklődik. Gyermekkori lakhelye után megismerjük családját is a vidéki rokonokkal, akik sorsukkal példázzák a magyar történelmet, ahogy vidéki rokonokból határon túlivá váltak. Néhányan, akik eredni tudtak, a Nyugati pályaudvaron, vagonokban rendezték be új „otthonukat”. A nagyapa sem hozott többé aradi kolbászt, gyulafehérvári cipót vagy brassói csirkecombot. Trianon után a fiatalabb nemzedékeknek „magyar tengerré” nőtt a Balaton, a Tátra hiányában pedig magasabbá, értékesebbé vált a Bükk és a Mátra. Szabó Zoltán ennek a nemzedéknek lett hangadója.
Indíttatásának és emlékeinek leírása után útra kel a szerző, útitársként hívva az olvasót is. Radnótitól tudjuk: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”. Összecseng ez a sor Szabó Zoltán véleményével, mely szerint a vonatból vagy autóból nézve nem lehet sem megismerni, még kevésbé pedig megérteni egy tájat. Gyalog vagy szekérrel annál inkább. Úgy, ahogy Petőfi is járta az országot, és adott minden útikönyvnél hívebb képet róla verseiben és az Úti levelekben. Nem véletlen, hogy Szabó Zoltán a magyar költők versei nyomán járja végig Magyarország legnagyobb és legjellegzetesebb tájegységét, az Alföldet. Útitársai a költők, iránytűi a versek.
Azt írtam előbb, hogy ha a Szerelmes földrajzot ismernék a fiatalok, mélyebb viszony fűzné őket az ország tájaihoz, népéhez és kultúrájához. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a versekhez is elmélyültebb viszony fűzné őket. Mi a vers műfaja? Milyen versformát alkalmaz a költő? Milyen költői eszközöket találhatunk a műben? Milyen tartalmi egységekből áll a költemény? És még sorjázhatnának a kérdések, amelyek diákok ezreit tartanak vissza attól, hogy közelebb kerüljenek a magyar és a világirodalom egy-egy remekművéhez. Egy vers értő befogadása másról szól. A legfontosabb kérdés: milyen érzéseket, milyen gondolatokat és asszociációkat indít el benned, olvasó, ez a vers? Légy szabad és légy merész. Ne az interneten keresgélj válaszokat, még csak ne is a tankönyvekben, hanem a saját belső világodban. Egyeztesd össze a költő sorait a saját életeddel, saját gondolataiddal, eszméiddel, érzéseiddel. Persze ne csak magadba nézz, hiszen a versekből elővillan a történelem, a történelemben vagy a történelem súlya alatt élő ember és az emberben lakozó érzések teljes tárháza. És a versek által élesebb fénybe kerülnek a tájak, a városok és falvak is. Kimondatlanul is ezt az üzenetet közvetítik Szabó Zoltán versértelmezései. Minden tájhoz, tájrészlethez megtalálja az odaillő idézetet. „A költészet szerelmes földrajzának – írja – körülbelül úgy van köze a geográfiához, ahogy a szerelemnek a biológiához. Aki az anyagról akar megtudni valamit, forduljon a földrajzhoz. Aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz. Aki az országot akarja megismerni, forduljon a geográfusokhoz. Aki a hazát, az forduljon mindenekelőtt a költőkhöz. Ahogy a köteteket leemelem a könyvespolcról, megcsap e különös utazás varázsa.”
Legelőször Thaly Kálmán Kuruczvilág című kötetét emeli le a polcról. A versek kurucai, akiket a szabadság nomádjainak nevez, végigszáguldják az országot: tájakat, városokat látnak és láttatnak, műveik azonban inkább a haditudósítások hangvételét idézik, mint a költői tájleírásokat. Együtt élnek a természettel, de térkép is nekik a táj: elvesztett és felszabadított területeket jelző katonai térkép: „Sárvár alatt sűrű berek a Csere; / Leskelődő labancokkal van tele. / Sűrű berek, még sincs annyi levele, / Mint amennyi lompos labanc bújt bele.” Szabó Zoltán végigjárja velük a feldúlt országot, rendszerezve a versek jelentésrétegeit, s következtetésként kijelenti: „A szabadságot nem hagyhatták örökül fiaikra, de ránk hagyták örökül a Magyarország-képet, mely csupa harc, csupa lőporfüst, csupa égő falu, és közben csupa báj, csupa kikelet, csupa játék. Verseik olvasása közben az az érzésem, hogy a városokat jelző kis piros pontokat az ő vérük festette a magyar mappára.” Ezeket a mondatokat még azzal a ténnyel sem tudjuk megcáfolni, hogy az irodalomtörténet azóta lerántotta a leplet Thaly Kálmánról: gyűjteményének legtöbb verse nem a kurucok idejéből származik. Ő maga öltött kuruc gúnyát a huszadik század első éveiben. Azért nem vesztik érvényüket Szabó Zoltán kuruc-fejezetei, mert Thaly Kálmán zseniális szerepverseket írt: ugyanazokat a megállapításokat tehetnénk ma az eredeti kuruckölteményekre, mint amelyeket ő tett a „hamisítványokra”; továbbá azért sem, mert – szerzői hiúság ide vagy oda – igaza volt Juhász Gyulának: „Nem a pacsirta fontos, csak a dal”.
Az író legkedvesebb és legkitartóbb kalauza Petőfi Sándor, aki vándorlásai során minden korábbi és későbbi magyar poétánál többet látott, és verseiben, illetve az Úti levelekben többet megörökített az országból. Jól látja Szabó Zoltán: az Alföldet, annak igazi természetét Petőfi ismertette és szerettette meg a magyarokkal. Némi elfogult, de elfogadható túlzással egyenesen azt írja: „Az Alföld az egyetlen nagy magyar tájegység, melynek tudjuk a születésnapját: 1844.október 5. Ezen a napon jelent meg Petőfinek Az Alföld című verse a Honderű-ben.” Kiváló érzékkel nyúl ezekhez az agyonelemzett költeményekhez. Eredeti értelmezései, az apró, de lényeges összefüggések láttatása révén újra rácsodálkozunk Petőfi Alföld-verseinek különlegességére. Velük járjuk végig a Kiskunságot, velük látogatunk el Kárpátaljára, általuk ismerjük meg az Alföld természeti és társadalmi világát. Mintha egy filmet látnánk: közeli és totálképek váltakoznak előttünk egy dokumentum- és egy romantikus film keverékében. Ehhez társul még Szabó Zoltán „werkfilmje”: így készültek a versek, ezeket a tájakat járta be és ezekért a célokért küzdött – az Alföld szabadságeszményét megteremtve – a költő. Míg azonban „Petőfi igyekezete: egy tájat és egy osztályt adni a nemzetnek, hívni be a nemzetbe. Aranyé: egy tájnak és földijeinek elhozni a nemzetet, ezen természetesen múlt értendő, a történelem.” Arany János is sokat vándorolt fiatalabb éveiben, de mágnesként húzta mindig haza Nagyszalonta. „Petőfit a puszta várja, a szabadság, Pest és a dicsőség. Aranyt egy faluváros, a lemondás biztonsága, a kenyérkereset nyugalma, a családi kör. Egy szűk és szomorúsággal telt idill, egyszerre nyugalmas és fájdalmas esték a feketén bólingató eperfa lombja alatt.” Arany János szülőföldje tehát jóval kisebb sugarú térség, mint Petőfié. Arra a tájra koncentrálódik, ahová Erdély hegyei lankákat küldenek hírmondóba az Alföld népéhez. Szabó Zoltán azonban idézetek sorával bizonyítja: mégsem lehet versei nélkül teljes a költészet szerelmes földrajza.
Már szó esett arról, hogy a könyv figyelmen kívül hagyja a politikai határokat. A természet adta határokig tágítja a látómezőt, illetve addig, ameddig a magyar költők megjárták és megírták. Az első „határátlépést” Kosztolányi Dezső nyomán tenné meg, ha a szó politikai értelmét tartaná mérvadónak. Egy középosztálybeli, iskolázott, jó modorú fiatalember szemével látjuk Szabadkát impresszionista színekben ragyogni: „a piacunkon színes árnyak. / Vörös napernyők. Lila foltok. / Kisvárosi arany-vasárnap.” Fényektől ragyog a város és körülötte egész bácska, míg kortársa, Juhász Gyula költészetében csak „a búbánat iszapja” ragyog a szegény, bús magyarokra. Szabó Zoltán rendszerint felhívja a figyelmet a költők életrajza, személyisége és költészetük összefüggéseire is. Akármit is mondanak a modern irodalomelméleti iskolák hívei, ennyi pozitivizmusra szükségünk van ahhoz, hogy látva lássuk a versek hátterét és belső törvényszerűségeit. Juhász Gyula a bánat és a Tisza-vidék költője volt. A kettő szorosan összefügg, ugyanis: „A folyóknak és tájaknak nincsen lelke, nem olyanok, mint a szem vagy arc, mely egy lelket fejez ki. Olyanok, mint a tükör, mely annak a lelkét fejezi ki, aki belenéz.” A huszadik század első felének Tiszája fölött Juhász Gyula merengő, magányos lelke lebegett. Ebben a tónusban követhetjük végig verseivel a Tisza útját Kárpátaljától Szegedig, ahol fiatal, köveken bukfencező vízfolyásból lassú, iszapot hömpölygető, nagy folyóvá érik.
Több fejezetben is foglalkozik Debrecen mostoha sorsával. A várossal, amely halhatatlan költők és írók bölcsőjét ringatta, de egyiküknek sem sikerült a szívébe vésni magát. Első nagy szülöttei, Csokonai Vitéz Mihály és Fazekas Mihály is csak elvétve emelik versbe, akkor sem a dicsőségét növelve, Petőfi pedig egyenesen szégyenbillogot süt rá: „Ha porba vagy sárba akarsz fulladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. (…) Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak.” Szabó Zoltán jobban tiszteli a költőket, minthogy megcáfolná őket. Ilyen huszárvágással tesz pontot a témára: „Debrecen dicsősége olyan, mint az országé. Koszorúja hiában elsorvadt szent akaratokból fűződik.”
Az író nem idealizál és nem hallgatja el a kritikákat sem. Debrecen deresre húzásának krónikája után Ady Endre szemével is végignézhetünk az Alföldön. Petőfivel ellentétben ő nem a szabadság, hanem az elmaradottság jelképét látta gőzösről az Alföldben, különösen a Hortobágyban. Ködben, rekkenő hőségben és fagyban, soha tavaszi virágzásban, soha ménsek büszke nyargalásában, legfeljebb egy eltévedt lovas káprázatában.
A legfiatalabb költő, akit útitársául hív: a könyv megjelenése előtt öt évvel tragikusan elhunyt József Attila. A szépség koldusa, akinek verseiben a lepusztult külvárosi tájak is megtelnek élettel. Az alföldi vidékek még inkább. „Ezeken az alföldi tájakon Petőfi óta nem lakott ennyi derű és jókedv” – írja, majd később így folytatja: „Az ő síksági tájainak különös és megkapó varázsuk, hogy hangokkal jelentik magukat, apró moccanásokkal, kicsi rezzenésekkel jelzik az életet. Csupa mocorgó, hangot adó élet e föld.” Mint máshol, itt is bőségesen hoz példákat, véleményét igazolandó. Érvelése itt is meggyőző, még ha hiányérzetünk is marad, miután szó nélkül megy el olyan sorok mellett, mint a „Magyar Alföld – gond a dombja; / temploma cövek.” Ez azonban nem halványítja a fejezet igazságait és azt a gesztust, hogy a népi írók egyik központi egyénisége enyhíteni próbálta József Attila irodalmi árvaságát. Szabó Zoltán háromkötetesre tervezte munkáját. A második kötet a Dunántúlt és Budapestet, a harmadik pedig Erdélyt mutatta volna be. Ezek elkészültét az utolsó fejezetben még nem zárja ki, a második kiadáshoz 1964-ben írt előszavában már igen. Az emigrációba kényszerült író már nem érzett magában erőt és képességet a folytatásra. Már csak rövidebb-hosszabb újságcikkekre futotta igyekezetéből. Adós maradt nekünk a Balatonnal, a Mecsekkel, a Bakonnyal, Budapesttel, Kolozsvárral… De mi is adósai vagyunk. Mi, olvasók, akik porosodni hagyjuk polcainkon a műveit, és mi, irodalmárok, akik néhány tanulmánynál és efféle irodalmi esszénél nem jutottunk még tovább az emlékőrzésben. Egy nagy írónak vagyunk adósai, aki fehér közt volt európai magyar.
IN MEMORIAM BÁRDOS LÁSZLÓ (1955-2016)
Életének 62. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt Bárdos László költő, író, egyetemi oktató. Keserű humorral fűszerezett műveiben legplasztikusabb módon az (egyetemes) emberi szenvedést ábrázolta. Talán ezzel is magyarázható, hogy egy korábbi tanulmányában Szabó Szilárd esztéta
„József Attila inkarnációjaként” említi Bárdos Lászlót. Nyugodjék békében.

BÁRDOS LÁSZLÓ
„VISSZAÉNEKLÉS”

(PALINÓDIA IDÉZETEKBEN)

Egy kórbonctani kötet gazdagon illusztrált szöveggel oktatta ki a parazita sejtegyesületek és az infekciós daganatok felől. Ezeket a rendkívül dúsan burjánzó szövetalakulatokat idegen sejtek behatolása okozza egy olyan szervezetbe, amely fogékony irántuk, és fejlődésükhöz valami módon – alighanem úgy kell mondanunk: léha módon – kedvező körülményekkel szolgál. Nem is az a fő, hogy az élősdi elvonja a környező szövetek táplálékát, de miközben – mint minden sejt – anyagot cserél, olyan szerves vegyületeket termel, amelyek a gazdaszervezet számára döbbenetesen mérgesnek, föltétlenül halált hozónak bizonyulnak. Bizonyos mikroorganizmusok toxinjait sikerült elkülöníteni, és tömény állapotban kitermelni, és a tudomány nem győzött csodálkozni rajta, hogy ezek az anyagok, amelyek lényegileg egyszerűen fehérjevegyületek, az állat vérkeringésébe jutva, parányi adagokban is már halálos mérgezési jelenségeket, rohamos pusztulást idézlek elő. A romlás külső megnyilvánulása a szövet burjánzása, a kóros daganat: tudniillik ilyen módon reagálnak a sejtek az ingerre, amelyet a közéjük telepedő bacilusok reájuk gyakorolnak. Kölesszem nagyságú csomócskák képződnek, amelyek nyálkahártyaszerű sejtekből állanak, ezek között vagy ezekben fészkelnek a bacilusok, s némelyek közülük protoplazmában 98 rendkívül gazdagok, óriási nagyok, és több sejtmaggal bírnak. Ez a tobzódás azonban csakhamar pusztulásba fúl, meri az óriássejtek magja zsugorodásnak indul és széthull, protoplazmájuk megolvad és tönkremegy, az idegen méreg ingerhatása a környező szövetek további részeire terjed át. gyulladásos folyamatok indulnak meg, és megtámadják a szomszédos véredényeket, fehér vérsejtecskék sietnek a méreg vonzása nyomán a baj színhelyére, a megalvadásos elhalás folytatódik, s időközben az oldódó baktériummérgek már réges-rég elkábították az idegközpontokat, a szervezet hőmérséklete rohamosan emelkedik, úgyszólván ziháló mellel támolyog a teljes feloszlás felé. És az élet maga? szégyenforróság-reflexe az érzékenységre ébredt anyagnak, amely fogékony volt fölébresztője iránt… A nővér néha lemos. Ahogy padokat mosnak. – A rákos elfajulás során az éptől idegen tulajdonságú sejtcsoportok keletkeznek a többsejtű differenciált szövetekben, amelyek a kiindulási szövethez morfológiailag hasonlóak ugyan, de funkciójukat tekintve már jelentős eltérést mutatnak. Ezek a deviáns sejtek kiszakadnak az illető szerv s szervezet közötti kapcsolat egységeiből, és korlátlan szaporodásnak indulnak. A tumoros átalakulás során az 99 immunológiai jelleget biztosító sejtfelszínen maszkírozó fehérjék jelenhetnek meg, amelyek elfedik a tumor-sejteket az immunológiai védekezés elől, ezért szaporodásukat sok esetben semmi sem gátolja. Mivel érzéketlenné válnak a sejtszaporodás normális regulatoraival szemben, így közvetlenül ráterjednek a környezetükre, elpusztítják az útjukba eső ereket, idegeket, izmokat, csontokat stb., vagy a vérárammal, nyirokkeringéssel tovasodródnak, és más távoli szervekben, nyirokcsomókban fiókdaganatokat (metasztázisokat = áttételeket) hoznak létre. Ez áttételek révén a betegség generalizálódik, ami a kiinduló daganathoz hasonló tumoroknak a szervezet egészére kiterjedő szétszóródásához vezet, megnő a mag / plazma arány a mag javára tolódik el tökéletlen kettéválás furcsa alakzatokat képeznek.
Mindenek közül téged választalak ki, mert hírt hozok tenéked.
Csak hulládat hagyod itt, mint csúnya szemetet, shortly shortly shortly shortly…

A hangszerek legmélyebb, legéneklőbb fekvésükben szólalnak meg. A trió az egész kvintett gyújtópontja lesz. De az elégikus kibontakozását árnyak sötétítik el. A hanghordozás csupa kétely. A hangszerelés zenekari jellegű, a színezés kísérteties, a lassú te a szorongó várakozás légkörét teremti meg, a legmélyebb hangok ellenállhatatlan vonzása a sötétség világát idézi fel. Utána úgy fogadjuk a scherzo visszatérését, mint valami megváltó esemény andante sostenuto attirance irrépressible irrépressible…

Ép testemet vetkőzteti, hiába van, nem kell neki. Már nem ismer meg. A szeme fölfelé néz, s a gégecsövön át, a szörnyű ezüst sebből vér bugyog. Vissza sem fordulhatok. Negyednapra átizzadva Találtatott boldog teste.
SZÁMUNK SZERZŐI

HERCZEG FERENC
Írói vénával megáldott kalandor, világutazó, orosz és angol fordító, orosztanár.
Budapesten és Angliában élt hosszabb ideig.
Fordított Pelevint, Bunyint, Gwendolyn Brooks és Li Ho verseit.
Jelenleg Kínában tanul és tanít. Kedveli a keleti irodalmat. Fontosabb lakhelyei:

Budapest
Moszkva
Bristol
Sanghaj

MURRON SKEATS
Eredeti nevén Pilizota Sandra. A fiatal írónő Dunaújvárosban él. Vérbő írásaiban „kulturális kaméleonként” tükrözi vissza idegen népek irodalmát.
Kötetei:
Pilizota Szandra: Szaké – haikus kötet
Murron Skeats és Robert Pole: Hispán história, kalandregény.

DEBRECENI BALÁZS
37 éves debreceni író. 2014 óta publikál szórványosan. „Aranykór” című kötetét a Littera Nova Kiadó forgalmazza. Az online kiadás munkatársa.
Online írásai:
Kerítések a lélek mélyén. Tóth Imre „A Kert” című kötetéről. Tiszatáj 2016. 04. 05.
Gondolatok Juhász Ferenc költészetéről Esszé, Tiszatáj folyóirat, 2015. VIII. 8.
A Kert – három Tóth Imre novelláról, Esszé, Spanyolnátha XI/6.

Osztálytabló (novella), Tiszatáj-online magazin 2014. 10. 10.

VÉGHELYI BALÁZS
33 éves író, költő, zenész és esszéista. Százhalombattai lakos. Lírája alapvetően Petőfit és Bartókot idéző népies hangokból, „tiszta forrásból” táplálkozik. Civilben az Üveghegy Kiadó alapítója, az MTV munkatársa.
Kötetei:
Magyar poharak (esszék), Felsőmagyarország Kiadó, 2003.
Fán függ a világ (versek), Hungarovox Kiadó, 2006.
A megíratlan és a megírt idők (esszék), Hungarovox Kiadó, 2007.
Kötelék (versek), Hungarovox Kiadó, 2008.
Huszonhárom lépés (esszék), Hungarovox Kiadó, 2010.
Útravaló énekek (dalok versekre, gyerekhangra – CD), Hungarovox Kiadó, 2010.
Terepasztal (versek), Hungarovox Kiadó, 2012.
Önarckép. 30 év – 30 vers (hangos könyv) Üveghegy Kiadó, 2013.