Péter Zoltán
A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon
A magyar közönség többször láthatta már élőben a londoni Shakespeare’s Globe Theatre szabadtéri vándorprodukcióit a Budapesti Nyári Fesztivál és a gyulai Shakespeare Fesztivál alkalmából. Az előadások nyomán született kritikák pedig lényegében egyetértettek abban, hogy a Globe nagy rutinnal megvalósított előadásai csupán ügyesen felmondják Shakespeare eredeti szövegét. Nem tesznek hozzá semmi pluszt a darabokhoz, modern értelemben vett rendezésről se beszélhetünk, ahogy aktualizáló kiszólásokat, átértelmezett és új kontextusba helyezett történeteket se kapunk tőlük. Van olyan színházi szakember, aki csak legyint a Globe turistáknak és sznoboknak szóló, eredményesen reklámozott, ám az eredetiséget nélkülöző produkcióira.
Úgy gondolom azonban, hogy az általam olvasott kritikusok egy része elfelejti, hogy 1997-ben azzal a céllal nyitották meg az új Globe színházat, hogy a drámaíró művei autentikusabb környezetben és formában szólalhassanak meg, időutazásra invitálva a közönséget. Élőben és felvételről is láttam már az intézmény több előadását, és azt hiszem, hogy az előbbi feladatot a Globe társulata magas színvonalon abszolválja. Kétségtelen, hogy ez a koncepció nem eredményez újszerű és színháztörténeti jelentőségű előadásokat, de jól visszaadja az Erzsébet- és Jakab-korabeli produkciók hangulatát. A Margitszigeten látott két Globe-előadás is szépen felelevenítette a vándorszínészek performanszainak konvencióját. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a két produkció nem volt mentes bizonyos sablonoktól és a jól begyakorolt rutintól sem.
A társulat 2014-es Hamletje és a mostani A két veronai nemese között számos hasonlóságot fedezhetünk fel. Mindkét előadást egy viszonylag kisszámú szereplőgárda valósította meg. Ez azt eredményezte, hogy egyes színészek több szerepet is megformáltak, éppen úgy, ahogy azt a 17. századi előadók is tették. A díszlet csak jelzés értékű volt, ami szintén erősítette a produkció „autentikus” jellegét, ahogy az élő zene alkalmazása is. Zene és látvány szoros egységként egészítette ki egymást az előadásokban. A zenészek és énekesek pedig mind a Hamlet, mind pedig a Két veronai nemes esetében maguk a színészek voltak, akik nemcsak a színpadot, hanem a nézőteret is a játéktér részének tekintették. Megszokott és sablonos fogása a társulatnak az is, hogy az előadások kezdésekor a színészek közül valaki a közönség soraiban jár-kel, majd fellépve a színpadra megkezdi az előadást. Ugyanez mondható el a játékot befejező zenés-énekes, népi, ünnepi kavalkádokról is.
Bár a Globe-nak nem szokása az aktualizáció, az utazó előadásai igyekeznek közelebb hozni a mai kor emberéhez a darabokat. Ennek következtében mind a korabeli jelmezeket, mind pedig a 17. századot megidéző díszletelemeket, színházi kellékeket nélkülözik. Ez alkalommal Nick Bagnall rendező – a kortársonline-nak adott interjúja szerint – A két veronai nemest 1996-ra szerette volna átültetni. Verona felfogásában egy „kardigánba öltöztetett átlagos világ”, míg Milánó „egy sokkal izgalmasabb, menőbb terep”, és a kettő között ott van „a társadalmi kötöttségektől mentes, szabad élet helyszíneként” az erdő. Ez alkalommal a rengetegben nem jóravaló haramiák, hanem lázadó fiatalok tanyáztak, akik egy „Törvényen kívülire keresztelt zenekart” működtettek. Azonban a színpadon felcsendülő dalok, a színészek jelmezei, valamint a vidám, élénk színű díszlet – ami egy, a sárga és a piros árnyalataival díszített négyzet alakú építmény volt –, valamint a színpadra állítás egész hangulata inkább idézte az 1960-as, mint az 1990-es éveket. A színészek nemcsak az énektől, hanem a tánctól sem riadtak vissza, üzeneteiket pedig levelek helyett bakelit lemezeken küldték el egymásnak, amelyeket le is játszottak.
A rendezés felidézte a diáklázadások idejének nyugtalanító atmoszféráját, jól ábrázolta a fiatalság lázas útkeresését és érzelmi viharait. Voltak pillanatok, amikor olyan érzésem volt, hogy elszabadult a káosz: mindenki fel-alá rohangált a színpadon, fel-le mászkált a díszleten. Nem lehetett eldönteni, hogy ezek a jelenetek milyen mértékben vannak megrendezve, és mennyiben improvizációk. A prózai részek és énekszámok váltakozása sokszor megszakította az előadás folytonosságát, és revü-szerűséget kölcsönzött a produkciónak. Ugyanakkor minden, amit a színpadon láttunk, beleillett az előadás egészébe. Bagnall rendezése elsősorban szórakoztatni akart, ezért kész volt a hatásvadász jelenetekig is elmenni, csakhogy legyen min kacagnia a tisztelt publikumnak. Végül is mindez belefér egy „autentikusabb” Shakespeare-előadásba, hiszen a mestertől egyáltalán nem volt idegen a közönségesség és a popularitás – csak az évszázadok már csökkentették ennek élét szövegeiben.
Ahogy belefért volna az aktualizálás, a korunkra történő határozottabb és egyértelműbb utalásrendszer alkalmazása is egy „autentikusabb” előadásba. A 17. századi közönség számára ugyanis Shakespeare tele volt a napi politikára, a mindennapi életre utaló kiszólásokkal, amelyeket több száz év távlatából a mai közönség már nem tud dekódolni és a jelenre vonatkoztatni. Ennek következtében az eredeti színpadi utasításokat szabadabban kezelő rendezéstől elvárható lett volna, hogy mélyebb és a mai embert jobban megszólító értelmezését adja a darabnak. Bagnall azonban ezt nem tette meg, helyette megmaradt az óvatos modernizálási kísérleteknél, a hatásvadász, populista megoldásoknál, és a jól bevált, rutinos fogásoknál. Mindez egy felemás előadást eredményezett, ami igyekezett megfelelni a közönség konzervatívabb ízlés világú, valamint a modernebb előadásokat kedvelő tagjainak is. Nem született vállalhatatlanul rossz előadás, de egy könnyed nyári szórakozásnál sem kaptunk többet.
Mindehhez persze elengedhetetlen volt, hogy színészek magas színvonalon interpretálják szerepeiket. Szerencsére a Globe előadásaiban ezzel nem szokott gond lenni: a színpadra lépők mindig szép artikulációval, nagyszerű ékesszólással tolmácsolják Shakespeare szavait, miközben biztosan teszik a dolgukat a színpadon. Dharmesh Patel Proteusa intelligens szélhámos volt, aki kész volt elmenni a végsőkig céljai megvalósítása érdekében. Felületes, kifelé a jót mutató figurája kellőképpen ellenszenvesre sikerült. Vele szemben Guy Hughes Valentint egy szentimentális művészléleknek ábrázolta, aki inkább csak sodródott az eseményekkel, de nem ő alakította azokat. Júlia (Leah Brotherhead) és Szilvia (Aruhan Galieva) a Shakespeare korabeli viszonyok között „öntudatos” fiatal lányok, akik készek küzdeni azért, hogy a szeretett férfihez tartozhassanak. Ebben az előadásban is tettre kész és erős lelkű, ugyanakkor önmaguk helyét a világban kereső figuráknak láthattuk őket. Amber James korrektül alakította Lucetta, Panthino és Thurio kisebb szerepeit, többnyire a megszokott kliséket alkalmazva a szolgálólány, az inas és az ostoba szerelmi vetélytárs megjelenítésére. Hasonló volt a benyomásom Adam Keast Fürge és Eglamour alakításáról is. Charlotte Mills jól komédiázott Dárdásként, szemmel láthatólag élvezte a bolondos szolgáló megformálását. Garry Cooper Milánó hercege és Antonio szerepében lépett színpadra, méltóságteljesen formálva meg mindkét alakot, miközben hercegként felvillantotta énjének lazább oldalát is. A rendezés meglepetésnek – és vélhetően az egyik legnagyobb poénnak – szánta Fread Thomas felléptetését, aki Dárdás kutyáját alakította. Ily módon a házőrző eb egyfajta nyakörvön vezetett udvari bolonddá – rabszolgává avanzsálódó néma szerep lett. Mindez elég vulgáris megoldásnak bizonyult, de a közönség kétségtelenül jól szórakozott rajta.
Akárcsak a két évvel korábbi Hamlet, A két veronai nemes esetében is nyilvánvaló volt, hogy a produkció sokkal kisebb színpadra született, mint a Margitszigeti Szabadtéri Színház játéktere. Ezt a problémát a szervezés ezúttal is a színpad két oldalán elhelyezett hatalmas kivetítőkkel próbálta áthidalni, amelyeken megjelenítette a színpadi eseményeket. A megkettőzött látvány ezúttal is zavaró és illúzióromboló volt. Szerencsésebb lett volna az előadást a Városmajori Szabadtéri Színházba importálni. Az is elég nagy befogadó képességű, és úgysem tudták eladni a több ezer jegy jelentősebb részét a július 1-jei előadásra, a szünetben pedig ezen az estén is sokan távoztak – akárcsak a Hamlet előadásakor.
Az előadás végén kifogásolhattuk a túlzott rutint és megszokást, a színészi gesztusok bizonyos fokú elavultságát, vagy hátradőlhettünk és elgondolkodhattunk Shakespeare mélyértelmű sorain. Amit nem fejtett meg számunkra a rendezés, de ami így is izgalmas intellektuális élményt jelenthet számunkra. Az ilyen performanszokra is van igény, ezért az ehhez hasonló, egyszerű színpadra állításoknak is megvan a maguk létjogosultsága. A rendezés igazán mindent megtett, hogy mindenkinek a kedvére tegyen, aki egy jó szórakozással akarta zárni ezt a fülledt nyári napot.
