online

2016-07-14 / Képzőművészet / Kiállítás / Szerző: Kostyál László

Kostyál László

MŰTEREM 17

Vannak művészek, akik egész életükben egységes, vagy konzekvensen alakuló-fejlődő stílusban dolgoznak, és – kisebb számban – olyanok is, akik egymás utáni alkotásaikkal kiszámíthatatlan stiláris kacskaringókat tesznek. A harmadik csoportot képezik azok, akik munkássága ciklusokra bomlik. Ők egy-egy kérdést, probléma- vagy témakört járnak körül e ciklusokkal, és amikor azt lezárhatónak érzik, többnyire az előbbitől jól elkülönülő új szériába kezdenek. Nemes László zalaegerszegi festőművész kétségkívül az utóbbiak közé tartozik. Szeret elmélyülni egy-egy formai és/vagy tartalmi kérdésben, és annak különböző aspektusait hónapokon keresztül boncolgatja alkotásaival. Vallásos vagy éppen erotikus, máskor a figurativitás határán túlra kalandozó, színek és formák kölcsönhatását feszegető ciklusával is találkoztunk már, ezúttal elsősorban portrékat, s azokon belül domináns módon önarcképeket állít elénk.

Mindjárt le kell szögeznünk: bár az arcmások többnyire felismerhetők, alapvetően azonban nem célként, csupán ürügyként szolgáltak az adott kép megfestéséhez. Elsődleges fiziognómiai jegyeket hordoznak ugyan, elmélyült jellemzésre, a karakter érzékeltetésére, a típus láttatására azonban nem törekednek. A képek jelentős része magát a művészt ábrázolja, tehát tematikusan is róla szól, azonban voltaképpen kevéssé lényeges, hogy őt magát, vagy valamely ismerősét ábrázolja. Mint említettük, az arc konkrét vonásait csupán ürügynek, mintegy a műfaji hovatartozás illusztrálásának tekinti, a kép valós tartalmi rétegei azonban nem ezen a szinten találhatók. Az arc, esetenként a mimika, sőt, maga a részleteket, néha pedig a többi testrészt is gyakran feloldó vagy elhangsúlytalanító gesztus is, voltaképpen nem más, mint az emocionális tartalmat közvetítő médium. A látott portrék általában egy valóságon túli, mondhatni szürreális közegbe ágyazódnak, amelyben inkább egy-egy gondolat vagy érzelem kivetítődésének érezzük őket, mintsem valóságos személy ábrázolásának. Érzelmeket csak ritkán tükröznek, a tekintetük merev, nem keresi a kontaktust a kép nézőjével, hiszen nem egy dimenzióban léteznek.

Az embernek valahogyan olyan érzése támad a kiállítás képeit szemlélve, mint amikor álmatlan éjszakákon zsonganak az ember fejében a gondolatok. Az egyik konkrétabb, a másik egy archoz vagy alakhoz kötődik, a harmadik szétfolyós, a negyedik már az álom mezsgyéjén szédelgő. Az ember – itt konkrétan a művész, hisz az ő arcképei adják a vezérfonalat – mindig visszatér éber(ebb) önmagához, de csak azért, hogy újrakezdődhessen a sötétben örvénylő folyamat. Képzetek vetülnek ki elénk, melyeknek érezzük a hangulati töltését, nyugtalanítóan idegesítő vagy jólesően izgató, esetleg éppen megnyugtató érzelmi hullámait, azonban szavakkal igazából csak kevéssé megfogalmazhatóak. A művész egy olyan szférában mozog a képekkel, melyben bizonyos szempontból szinte mindenki otthon érzi magát, hiszen az álom és az ébrenlét határán való táncolás – legalábbis néha – talán mindannyiunk életében realitás, azonban vizualizálásához már a művész érzékenységére és ecsetjére van szükség.

Nemes szereti a talányosságot, s nem ad konkrét kulcsot a szemlélő kezébe. Hagyja, hogy viszonylag tág asszociációs koordinátarendszerben mozogjon, azonban olykor útjelzőket is elhelyez. Ilyen, amikor saját arcmása 90 vagy 180 fokkal elforgatva, vízszintesen, vagy éppen a feje tetején állva jelenik meg, hiszen ezzel is utal az empirikus valóság dimenziójától való eltávolodásra. Máskor a színek intenzitása vagy a figurák ruházata (esetleg éppen ruhátlansága) segíti az eligazodást. De miután a szürrealitás világában a realitás fogalomrendszere legalábbis relatív, és az érzékelt jelenségek sokszor túl vannak a kifejezhetőség szintjén, ez Nemes képi világára is vonatkoztatható, olyan tekintetben mindenképpen, hogy műveinek interpretációja gyakran csupán egy verbalitáson túlmutató szinten lehetséges.

Nemes László festészetének mostani ciklusában emberi létünk intimebb területére vezet bennünket, és nyíltan – bár más oldalról tekintve kódolt formában – beszél pszichénk egy fontos részéről. Úgy érdemes végignézni e képeit, hogy általuk önmagunkkal is sikerüljön találkozni.

Nemes László kiállítása a

zalaegerszegi Hevesi Sándor

Színház galériájában

AKTUÁLIS LAPSZÁMUNKBÓL:

  • Szabó T. anna: A szecsuáni hóhérok
  • Szakolczay Lajos: A teremtés eldorádója (Kárpáti Kamil Végezetül is kezdet – Gí fotóval című kötetéről)
  • Lackfi János: A szupermarket bárdjai, Ágnes asszony a konyhában
  • Kántás Balázs: Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás krónikája (Mikó Zsuzsanna a terror hétköznapjai - A kádári megtorlás, 1956-1963 című monográfiájáról)

ÚJDONSÁGOK

Filip Tamás: Voyage

Payer Imre: Van a városban egy utca

Szoliva János: Egy mozdulat

Farkas Balázs: Tiszta sor

Turbuly Lilla: Korrózió