«

»

jan 31

Murron Skeats ( Pilizota Szandra) prózája

TEPI HALOTTASKÖNYVE (RÉSZLETEK II)
1. „Hogy át tudjon kelni az apophisz-kígyó gyűrűi fölött…”

Én, Tepi önmagam sóvár kicsinységét köpöm a Szent Tóba s szenvedélyemet hátulról közelítem. Gerincén fölfelé vágtázik harci szekerén Ré. Térdeim remegnek s szárnyakat képzelek sötétbarna hátamra, mivel elröpülünk Ővele. Íbiszek lennénk a Nílus deltájának hűsében. Nászdalunk megsiketítené Hapit.
Teje a tükrös vízben révedő Másodtepinek dúdol, majd hátrafordul: Szolga, láb alatt vagy! Hajló derekamat legyőzi valódi természetem. Tavirózsák és békák a tanúi, hogy Teje meglepett sikolya a fejemre pottyan s ágyéka pediglen ágyékomba csókol. Papnő, istenek arany trónusára emellek! Az alázat szikráját sem mutatom. Az asszony az csak asszony, mégha néminemű hatalom is nyugodik a kezében. Teje combjai reámtapadnak. Kegyetlen és kacér mosolya az Apophisz-kígyó. Hiszem, hogy könnyűszerrel átkelek fölötte s uralgani fogom. Szolga, az én szerelmem drágán kóstál! Legféltettebb kincsedet add… De az arany is kedvemre való! A szolga és az arany szavak gyöngeséget gyökeredznek vállaimba s elengedem Tejét. Elégedetten szegi föl az állát, mint a jóllakott macska. Lelkemet kapod aranyba foglalva. Az a legféltettebb kincsem. Sírokból rablott. A gazember Kufunak busás áron kótyavetyére bocsátott. Kerek. Cseng. Boldoggá teszi szívem szépséges szajháit…
2. A Hurok…

Gondosan kiválasztom a kötelet, amit fejedre hurkolok, hájölelte Kufu. Elég erős lesz, hogy házadnak gerendáját a nehéz s fekete éjjel egyetemben himbálhassad vastag nyakadon. Lásd végzeted! A csók nélkülit, de szerelemmel szorítót. Festett szememet s gonosz mosolyomat. Föléd hajolok. Csinos cseléded álgúnyájában teszek reád hurkot. Lovam potrohodnak roppant hegye s a gyeplőt minél szűkebbre húzom. Íme kedvesed, ki nászra kél veled: Amentet – rémítem az orgazdát s hörgését tenyerem völgyébe temetem. Megkímélem nyomorult életed, ha vallasz kincseid helyéről! Paripám vadul fickándozik s kényszerűen lazítom az istrángot. Kufu úgy morog, mint a ház, ha omlik. Felpillantok a csöppet sem rogyadozó plafonra. Színlelt csodálkozásomat tolom a gazember pofázmányába. Méghogy az ember legjobb barátja a hallgatás – idézem kedvenc szavajárását. Kufu zilál. Izzad, mint a disznó. Törött mondatcserepekbe dugja drágaságos javainak rejtekét. Köszönetem csupán egy rántás: gondosan kiválasztott kötelem lélegzetét rabolja s gigáját roppantja. Tekintetéből Anubisz csinál mozdulatlan ingát. Tepi vagyok, a thébai tolvaj. Kezeim ragadósak. Mint a mézsör. Kufu életét lopom s akkora zsák púpozza lapockámat, akár eme holtnak a hasa. Benne szívem minden szerelmét cipelem, mi egyik szajhám boldogságának alázatos szolgája. Tejéé…