Molnár Krisztina Rita: Krisztus-torzó a civilizáció vékony falán

Láttam egy Krisztus-szobrot a napokban. Egy északi városka bazilikájában, melyet a középkori ír misszionárius-szerzetes, Szent Willibrord alapított a VIII. században. Érdekes az apátág és a város történelme is, de a sérült Krisztus látványa

– a sérült Krisztus látványa –

nem hagyja befejezni a mondatot.

A XIX. századi missziós feszület korpusza a II. világháború idején, 1944 decemberében vált torzóvá, amikor a visszavonuló német csapatok felrobbantották a templomot. Persze a templom nem először szenvedett súlyos kárt alapítása óta. Ahogy az már Európában lenni szokott – tűzvész a koraközépkorban, megszentségtelenítés a francia forradalom győzelme után. És újjáépítés, rendbehozatal, restaurálás, helyreállítás újra, meg újra. Töretlenül. Illetve nem töretlenül, mert az 1956-ban ismét megnyitott bazilika, bár altemploma őrzi a koraközépkori freskókat és Willibrord ereklyéit, mégis másolat, a folytonosság nem szakadatlan. A rombolás nyomait fotósorozat őrzi az előtérben. És a falon a Krisztus-torzó.

Nem hagy nyugodni a látvány, újra és újra megnézem a telefonom fotógalériájában. Mert ez a torzó megdöbbentően egész. Akár Rilke Apollója. A felsőtest jobb oldala a sebbel, a vérnyomokkal, a felsőcomb megmaradt darabján a repedés, a félrehajló fej, hozzá az árnyék. Az árnyék föld fölé hajló angyalt formáz, szomorú angyalt a csupasz, durva vakolású falon, és így lesz teljes a korpusz, nem láttam hasonlót. Hasonlóan fájdalmast és vigasztalót.

A pusztítás nyoma eltüntethetetlen. Pedig mostanában féktelen indulatok sebeznek megfontolás nélkül gondolattal, szóval, cselekedettel. Az elmúlt év kényszerű bezártsága, a betegségtől és a nyomorúságtól való szorongás, az ország politikai megosztottsága, az ideológiával átitatott terek régnemlátott mértékű feszültséget generáltak. Elég egy mondat, egy bekezdés, elég egy vélemény Jókairól és lincselni kész tömegek ugranak, fenyegetnek, alpári – Jókai olvasásából nem következő – stílusban gyalázzák a vélemény megfogalmazóját. És nem csupán a védett virtuális térben lépik át a határokat. Kutyapiszokkal tömik tele a szerző postaládáját.

A dzsungel törvényei naponta áttörik a civilizáció vékony falát. Hogy elhűlne Willibrord testvér, ha látná, hogy ezerháromszáz évvel missziós útja után, újra átkelhetne a pogányokhoz a csatornán. Mit szólna Jókai Mór, ha tudná, hogy egy másik írót, az egyik regényét kritizáló Tóth Krisztinát ezrek fenyegették meg a véleménye miatt? Mit szólna, ha tudná, hogy idol lett belőle? Bálvány. Akiért bármire képes lenne az őt rajongva tisztelő tömeg? A kérdés bizonyossággal nem megválaszolható. De erős sejtésünk lehet.

Még elmesélem, hogy évekkel ezelőtt tizenkétéves ikreim a vacsoraasztal körül a háborúról beszélgettek. Hogy mi lenne, ha lenne. Ha el kellene menni. Ha azt üzennék. Egyikük megborzongott, és azt mondta, képtelen lenne ölni. Másikuk csuklóból a Nemzeti dalból érvelt. Kinek drágább rongy élete…?

Az én életem nem rongy – felelte kis szünet után az egyik. Kész voltam ettől a párbeszédtől. Egyik szövegembe bele is írtam, de most, hogy a Krisztus-torzó belépett a gondolataimba, most, hogy látom, még őt is újra és újra meg lehet sebezni, nem beszélve a képmásokról, újra és újra eszembe jut a tizenkét éves méltósága. Amit az élettel kapott, éppúgy, mint mindannyian. Nem, az életünk nem rongy. Ahogy másoké, a többieké sem, kedves testvéreim.