Dénes megírta volna ezeket a dalokat – beszélgetés a megtalált Cseh-Csengey dalokból készített előadás alkotóival

A Másnap című előadás Cseh Tamás és Csengey Dénes eddig nem ismert szerzeményeiből készült a 2021-es Ördögkatlan Fesztiválra, ott volt az ősbemutatója, jelenleg a B32 Kultúrtérben játsszák havonta egyszer. A Bérczes László rendezte, Csengey Balázs szerkesztette műsor két előadója-szereplője két dalszerző-énekes: Beck Zoltán és Szűcs Krisztián. A négy alkotóval Nagygéci Kovács József beszélgetett.

 

Köszöntő

Hej, jó barátok, beljebb, na beljebb,

jó gazda vár ránk, a föld gyomra vár,

feltátja ránk lám ördög pofáját,

és így az ajtó ím nyitva áll.

 

Nosza lakjunk, éljünk, mint soha még,

ez a hatvan év, ez a harminc év

soha álmunkban se jöjjön elő!

Az az ünnep itt ma, hogy élünk még.

 

Ugye harminc éve a nagy vizsgán

mind megbuktunk, mind, feleim,

ugye máig bűzlik a romlott bor

meg a bárány vére az ing elején?

 

Hej, jó barátok, beljebb, na beljebb,

Térdig vérben a jó gazda vár,

feltátja ránk lám ördögpofáját.

Tessék beljebb fáradni már.

 

Nagy trakta lesz itt, ha van jó gyomor rá,

angyalpörkölt, ördögfilé,

Vérrel habzik fel most a bogrács.

Hát, jó barátok, be! Hess! Befelé!

 

NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF: Másnap. A történet ott kezdődik, hogy azt sokan tudják, hogy alkotói korszakának egy idejében Cseh Tamás Csengey Dénessel dolgozott együtt, ami konkrétan azt jelentette, hogy itt és ott találkoztak, sokat voltak együtt, dalok készültek, sőt készült egy műsor, majd abból egy nagylemez is Mélyrepülés címmel. Azt, hogy ezen kívül is voltak dalok, lehetett tudni, de hogy ezekről a dalokról felvételek is készültek, vagy egyáltalán megőrződtek az utókornak, ez nemrég, és nem is akárhogyan derült ki. Balázs, téged kérdezlek először erről a történetrészről, hogy hogyan találkoztál ezekkel a dolgokkal, és hogy jött aztán az ötlet a műsorra, az előadásra.

CSENGEY BALÁZS: Azt tudtam, hogy a Mélyrepülés lemezen megjelenteknél több dal van. Egyfelől a műsorban – amiről volt egy felvételem 1986-ból a keszthelyi Golf sörözőből – hárommal több dal volt, mint a két évvel később megjelenő lemezen, így nyilvánvaló volt, hogy a lemez nem a teljes közös munkát mutatja. Ezen kívül voltak azért közös filmes munkái is édesapámnak Tamással,  Jancsó Miklós Szörnyek évadja című filmjébe 1986 őszén 3-4 dalt is írtak, mindketten szerepelnek is a filmben, Tamás a tőle megszokott igric szerepet hozza, Dénes pedig az ünneplő éneklő társaság egy tagja. Rövid nyomozás után az is kiderült, hogy 1987 elején Szegeden egy Oszlopos Simeon előadáshoz is született 5 dal, éppen a mellettem ülő Bérczes Laci kérésére, aki a dramaturgja volt az akkori Árkosi Árpád rendezésnek. Ezek mellett időként Keszthelyen édesapám hagyatékában matatva kerültek a kezembe kincsek. Mikor Cseh Tamás és Csengey Dénes elkezdett együtt dolgozni, édesapám egy somogyi mesterrel csináltatott két fadobozt, az egyik Keszthelyen maradt, a másik Tamáshoz a Bartók Béla útra, ezekben tartották az egymáshoz kapcsolódó levelezést, dalszövegeket, kazettákat. Ebben a keszthelyi dobozban találtam olyan verseket, dalszövegeket, melyek nem hangzottak el koncerten, nem voltak rajta a Mélyrepülésen, illetve az említett filmben, filmekben sem szólaltak meg. Ezek közül néhányat elküldtem különböző folyóiratoknak, meg is jelentek, de csak a szöveg volt meg, dallam nélkül nehéz volt dalként tekinteni rájuk, hiába volt rajta némelyiken Tamás kézírása, esetleg akkord-jelölése. Az áttörést az jelentette, amikor 2018-ban a Cseh Tamás Archívumba kerültem, ahol rengeteg kincs között Tamás dallamos kazettái is megtalálhatóak. Ezen Polimer kazetták között kezdtem el az azonosítatlan, ismeretlen dalokat hallgatni, melyek egyértelműen nem a legendás alkotótárs Bereményi Gézához kapcsolódtak. Többször is belefutottam abba a helyzetbe a dalok közt botorkálva, hogy hoppá, én ezt a szöveget ismerem, ezzel már találkoztam Keszthelyen, akkor édesapám szövege lesz. Az első sikeren felbuzdulva szisztematikusan kezdtem gyűjteni mappába a szövegeket, melléjük pedig a digitalizált hanganyagokat. A – könnyen lehet, hogy csak ideiglenes – végeredmény az lett, hogy több mint 50 dalszöveg született 1985 és 89 között, melyek többségére már dallamot is próbált Tamás, amik hiába töredékesek, megmutatnak valamit a készülő dalokból. Vannak lényegében kész dalok, töredékesek, a töredékesnél egy kicsit töredékesebbek is, az alkotófolyamat is dokumentálva van, ezt így kéne, ezt úgy, ahogyan az is, hogy hajnal kettőkor inkább azt mondják, hogy „Hagyjuk abba!”

NKJ: Erről mindenképpen kell beszélni, hogy hogyan lesznek a töredékekből dalok, de amikor te ezeket megtaláltad, akkor rögtön fölmerült benned, hogy meg kellene keresni szakembereket, akik ezt összerakhatják, vagy elénekelhetik?

CsB: Bennem az merült fel első körben, hogy „hű, ez rohadt jó!” Elsőként hallani olyan Cseh Tamás dalokat, amiket más nem, az egészen különleges, mellette persze a büszkeség, hogy édesapám Tamással ezeket nagyon jól összerakta, ez nyilván megvolt. Aztán elkezdett motoszkálni az emberben, hogy oké, itt vannak ezek a foszlányok, de ez így ebben a formában nem kiadható, félig játszott versszakok, töredékek, ezzel nem lehet kiadóhoz fordulni, ezeket fel kell dolgozni, be kell fejezni. Eszembe jutottál címmel 2010-ben kijött egy tribute-album, melyen ismert Cseh Tamás dalokat játszottak korunk kultikus előadói. Úgy gondoltam, hogy valami hasonlóra lenne szükség itt is, bár itt először be kell fejezni a félkész dalokat. Gondolkodtam, hogy kit kellene megkeresni, és ha már Pannon Tükör, és Zala megye, akkor el kell mondani, hogy Szálinger Balázs barátom egyfajta kapocs, mert iksz évvel ezelőtt ő mutatott be Szűcs Krisztiánnak egy hévízi Szűcsinger után, illetve Beck Zolit is általa ismertem meg személyesen egy keszthelyi Helikon közepette. Mivel volt már két ilyen barátom, ezért nem volt kérdés, hogy kihez forduljak ebben az ügyben.

NKJ: Tehát akkor jön Csengey Balázs, hogy találtam régi dalokat, dalfoszlányokat, hallgassátok meg? Hogy kell ezt elképzelni?

SZŰCS KRISZTIÁN: Így.

(nevetés)

NKJ: Annyira tudtam, hogy ez lesz.

(nevetés)

SzK: Annyira beleláttál abba, hogy hogy történt. De tényleg!

Nyilván én is kölyökkorom óta nagy „Cseh Tamás-szerető” voltam, úgyhogy amikor azt mondta a Balázs, hogy vannak dolgok, amiket otthon talált a ládában és a Cseh Tamás Archívumban, kazettákat, szövegeket, szóval vannak olyan dalok, amiket soha senki nem hallott, nincsenek készen, nem tudjuk, hogy mi van vele, de hallgassuk meg, akkor nyilván azt mondtam, hogy persze, azonnal hallgassuk meg! Nem mondom, hogy teljesen objektíven tudtam hallgatni. Nem csak azért, mert meg voltam hatódva, hanem mert felkészültünk rá túlságosan is. (nevetés) De amikor tényleg, először meghallottam ezeket a dalokat, akkor azt éreztem, hogy itt van egy olyan történet, amiről én se hallottam, senki más se nagyon hallott, és erős, és biztos, hogy működik. Körülbelül ez volt az első benyomás. De tényleg az volt, mintha itt ülnénk, vagy a konyhában, és le volt nyomva a Grundig magnón a narancssárga gomb, és akkor felvettek dalrészleteket, közben a Dénes mondta, hogy ne úgy, hanem lassabban, ne az legyen a prozódia, ne lógjon át! Tehát ilyenek voltak, ami borzasztóan érdekes, így nyilván volt egy olyan kísértés, hogy milyen komoly dolog lenne ebből csinálni valamit, mintha tényleg elkészült volna ez az anyag. De közben volt egy óriási félelem is, legalábbis részemről biztos, hogy azt fogja hinni valaki, hogy mi most el akarjuk játszani, hogy mi vagyunk Cseh Tamás, amit nyilván nem akarnánk, meg nem is lehet cél épelméjű ember számára, de mégis furcsán azt éreztem, hogy ezzel kéne valamit kezdeni.

BECK ZOLTÁN: Onnan folytatom, hogy mindaz, amit a Szűcs mondott, az úgy fogalmazódott meg bennem, hogy az önmagában fura izgalom, hogy vannak ilyen talált tárgyak, amik most dalok, dalrészletek, vagy dalok szándékai, és akkor ezekkel kezdenünk kellene valamit, úgy, hogy dalként szólaljanak meg. Amit Krisz is mond, az volt a legnagyobb feszültség benne, hogy hogyan szólalnak meg ezek a dalok végtére is úgy, hogy ezekben a dalokban mi magunkat ismerjük fel, miközben meg akarjuk szólaltatni hűen, illetve tisztelettel. Szóval hozzá akarunk nyúlni valamihez, amit találtunk, de azzal az alkotói akarattal, hogy ezen keresztül mi is mondunk valamit a világról. És szerintem ez volt ennek a nagy kérdése, hogy ezzel lehet-e valamit kezdeni, és amikor erről beszélgettünk, amikor a Balázs mondta, hogy legyen ez, akkor anélkül, hogy nagyon beszéltünk volna mi ketten a Krisztiánnal erről, a Balázsnak azt mondtam, hogy csak akkor tudom elképzelni, hogy ezt megcsináljuk előadásként, ha a Szűccsel csinálhatom meg. De akkor még nem tudtam, hogy a Szűcs meghallgatta ezt az anyagot. Nem tudom, hogy miért gondoltam így, most már tudom, mert jó ritmusban csináljuk. Ez bennem volt valahogy, aztán, a fene tudja, talán úgy mondanám, hogy azokat a regisztereket ezekben a dalokban mind meg kell szólaltatni, amik ezekben a dalokban ott vannak. Erre valószínűleg külön-külön nem lettünk volna képesek. Elmozogni az iróniáig vagy a szatíráig és a már-már melodramatikus gesztusokig az egy viszonylag széles ügy ebben az előadásban. Így képzeltem el magamról, és hogy még a Szűcs tudná biztosan megcsinálni.

SzK: De azért nem volt ez tőlünk teljesen idegen.

(nevetés)

BZ: Nem, de úgy képzeltem valahogy el, hogy a lehetősége felkínálkozzon annak, hogy ez bejárható legyen, ahhoz valószínűleg ketten kellünk, hogy ezt az egész szélességet meg tudjuk fogni. És még egy dolog, ami a fejemben kattogott, hogy azt gondoltam el, hogy szükségszerű, hogy a Balázsnak kell írnia az előadást magát, ilyen tekintetben nagyon is hallgattunk rá a dalok válogatásában és másban is. Másrészt pedig az első összejátszásoknál, az első beszélgetéseknél világossá vált, hogy kell valaki, aki ránk néz kívülről. Nem azért, mert színészek vagyunk, hanem pont azért, mert nem vagyunk azok, és nem is akarunk azok lenni. Tehát a történet az, hogy van két ilyen fickó, aki énekel a színpadon, és világos, hogy tőlünk ezt is várja mindenki. De közben van egy narratív kerete az egésznek, ami a Cseh Tamás-előadások hagyományvilágában is üzemel. Ehhez ránk kellett nézni, hogy valaki ezzel foglalkozzon, és evidens volt, hogy ezt a Bérczes Laci kell, hogy csinálja.

NKJ: Neked is evidens volt, Laci? Te honnan tudtál erről az egészről? Azon kívül, hogy Cseh Tamás Archívum, és így tovább, és így tovább…

BÉRCZES LÁSZLÓ: Ahogy hallgattam a barátaimat, akik sorban megszólíttatván elkezdtek beszélni, sőt, tudtak is, folyamatosan és összefüggően, és mondataiknak volt eleje, közepe, vége, illeszkedett az alany az állítmányhoz, sőt kapcsolódott egyik mondat a másikhoz satöbbi…, egyre nyomasztóbban ereszkedett rám a félelem, hogy Jóska mindjárt kérdez tőlem valamit, és arra meg kell majd felelnem – miközben bennem kétségek és megválaszolhatatlan kérdések sorakoznak, az emlékek szilánkokat, töredékeket, foszlányokat hívnak elő. Márpedig foszlányokból nem születik mondat. És hozzá a feloldhatatlan ellentmondások, igenek és nemek rám zúduló tömege. Most is: beszélek, és nem mondok semmit, főleg nem a feltett kérdésre válaszolok. Az ellentmondások egy része rám, másik része Dénesre és sorsára vonatkozik. Kezdjük az elsővel: a dalokat megírták ők, Tamás és Dénes, utóbbi fia, a mellettem ülő Balázs az estet megszerkesztette, az előadók, Krisz és Zoli nagyszerűen elő is adták azt. Mit keresek hát itt. Közben persze olyan „jogosítványom” van, ami a többieknek nincs: emlékszem, ott ülök a Bartók 25-ben a nappaliban, vagy minek nevezik az ilyet, ahol üldögélnek az emberek, ahol Tamás általában a dalokat… (Hall, segítenek nevetve a többiek.) Hall, legyen hát hall, de szobaszerű hall ez, és a konyhával össze van kötve… Most elkínlódok ezen, hogy hol ülünk, kit érdekel… De ott szokta volt Tamás megmutatni a dalokat Évának elsősorban, meg aztán, ha megérkeztem, például nekem. És akkor ebben a – mondjuk, hogy hallban, hogy túllendüljünk –, ott ül akkor Tamás, ott ül Csengey Dénes, és még én is ott ülök. De ez nem azt jelenti, hogy mindig ott ültem volna, csak egy-egy ilyen emlék nekem hitelesen be tud kúszni, míg nektek valószínűleg nem tud. Ő (Balázsra mutat) 3-4-5 éves mondjuk, amikor én ott ülök a hallban, és döbbenten bámulom azokat a vastag ujjakat, a Dénes ujjait, sárgállnak a nikotintól, és Dénes recsegő hangon dörmög, a cigaretta hamura a szőnyegre hull, de ő ezt nem veszi észre, mert szenvedélyesen magyaráz… Ez ugrik be. Se alany, se állítmány, se válasz.

(nevetés)

SzK: Ez túl lett szabadkozva már.

BL: Én szabadkozóművész vagyok.

(nevetés)

De ez most nem szabadkozás, hanem annak az ellentmondásnak a kifejezése, hogy igen és nem. Hogy mindez valaminek a kezdete és a vége. Hogy ’86-ban a szerelmemmel ott ülünk a bemutatón a Katonában a Mélyrepülésen, majd utána a bulin valami vendéglőben, és én mindennek részese lehetek, sőt, adok nekik egy premierajándékot, büszke vagyok az ötletemre: egy gyufásdobozra rajzolt Magyarország és egy léggömb, amire ráírtam, hogy „haza a magasban”. Értitek, ez a Mélyrepülés premierje. Közben ölelem a szerelmemet, mindjárt lesz az esküvőnk, aztán nem lesz… Most kit érdekel ez itt? De ez az én „jogosítványom”, ahogy ott ülök a Katonásokkal, akkori sznobizmusomat ez jól kielégíti, közben látom, megszólítani nem merem, ahogy rettenetesen magányosan, de mégis a társaság tagjaként néz maga elé egy színésznő, akit én még Szolnokról csodálok, Csomós Mari, aki évek óta szerepek nélkül van, és tudom, nem sokkal előtte halt meg a férje. Szóval ott ülök ezen a bulin. Na, látjátok, végül is beszélek, folyamatosan, igaz, nem arra válaszolok, amit kérdeztél, Jóska…

(nevetés)

De közben azon rágódok, hogy a fenébe nem ismertük egymást Dénessel az egyetemen, pedig magam is oda jártam. Nyilván jóval fiatalabb, gondolom. Aztán megnéztem, és nem, hiszen ő 53-as, szóval két év van köztünk. Aztán kiderül, hogy ő melózott egy csomó mindent, mielőtt Debrecenbe került. Szóval Tamás által ismerkedünk meg, nem a Kossuth egyetem által. Ott vagyok hát ’86-ban a Mélyrepülésen, valami most elkezdődik, ezt gondolja mindenki, sőt, ’88-ban Dénes még arról beszél nekem, hogy mindjárt jön a következő műsor. És ’89 nyarán Tamás már újra Gézával ír dalokat. Tehát a tervezett új műsor nem jön, ’90-ben jön az Új dalok Bereményi Gézával, ez a másik ember, Dénes, meg mindjárt meghal. Ez a másik ellentmondás, és ez Dénesre vonatkozik. Hogy mi történt? Persze, tudjuk, Dénest elvitte a politika. De vajon meddig vitte volna?! Azt tudom, hogy ez az ellentmondás feloldhatatlan. Tamás és Dénes közt valami elkezdődött, egyúttal véget ért. Valami félbetört, Dénes élete tört félbe, és mindannyian csak arról tudnánk beszélni, hogy mi lett volna, ha… Tehát egy félbetört valami van itt. És most trükkösen így kerülök vissza a Másnaphoz, ami által, nagyon sajátosan, valami mégiscsak folytatódott. És arra is válasz ez, miért ketten vannak a színpadon? Annak idején, ha Dénes megírta volna ezeket a dalokat és Tamás elénekelte volna őket, akkor csak az énekest láttuk volna. De így ketten kell legyenek: Tamás és Dénes – miközben egyáltalán nem ők vannak a színpadon, hanem egy tökéletesen működő új páros: Zoli és Krisztián. Volt valaha egy továbbmenő élet, meg egy eltört élet, és ti ketten ezt kibontjátok együtt. Valamit folytattok, ami folytathatatlan. Mi volt itt az én dolgom, akit te rendezőnek neveztél? Hogy ott ültem. Akkor a hallban, most meg Balázs lakásában meg a pécsi próbateremben. Ebből következően Balázst csapások érték, állandóan kidobáltam mindenféle szövegeket. Egy külső szem voltam a múltból és a jelenből. Olyasvalaki, akinek vannak bizonyos színházi tapasztalatai. Egy rendező, aki tudja, hogy a színpadon lévőket olyan helyzetbe kell segíteni, akiknek az „jól áll”. Amiben otthonosak. Zoli és Krisz közepesen tudtak volna „színészkedni”, de azt minek. Az nem fontos. Ami fontos, az a hiteles jelenlét. Ezt próbáltam megsegíteni. Azért, mert alkalmasak rá. Ez a jelenlét végül is megszületett – illetve folyamatosan születőben van, mert szerencsére minden este alakul, jelenidőt kap. Márpedig ez kapcsolódik leginkább Tamáshoz. Ő igaz és szabad volt a színpadon. Zoli és Krisz igaz és szabad a színpadon. Önmaguknak akarnak megfelelni, mert szabadok. Nekem azt kellett vizsgálnom a próbákon, hogyan tudok segíteni abban, hogy igazuk legyen? Olyan sokat nem tudhattam, de mindegy, ott voltam. Ezt a sok ellentmondásos katyvaszt, sokféle idő összetorlódását próbáltam praktikusan képviselni. Ez volt a „rendezői” jelenlétem. Uff, én beszéltem.

CsB: Csak fél mondatot mondanék a Laci végefelé említett dolgairól, hogy világossá váljon. Ez a darab születése kapcsán talán nem elhanyagolható, hogy a Zoli és a Krisz az általam elküldött 30 körüli dalból választottak ki 17-et, hogy ezeket mindenképpen szeretnék játszani. Akkor én elkezdtem morfondírozni, hogy ez a 17 dal milyen sorrendben lenne jó, illetve mivel megbeszéltük, hogy mivel Tamás is műsoros esteket adott, voltak a dalok között átkötő szövegek, ezért ebben is ez lenne a szerencsés. Nem akartam saját szöveget semmiképpen, úgy gondoltam igaznak, hogy Csengey Dénes prózai és drámai műveiből válogatom össze a dalok közötti narratív részeket. Így kialakult egy ív a 17 dallal, és nagyon sok prózával. Nem próbáltuk végig, de meglehet, hogy 3 órát lettek volna a színpadon a fiúk, és felborultak volna az arányok. Amikor a Laci azt mondta, hogy értek a csapások, az azt jelenti, hogy dolgoztam egy hétig a „legújabb” verzión, majd a Laci lejött Pécsre a próbaterembe, megnézte, hogy hogyan állunk, és mondta, hogy oké, akkor ezt most kidobjuk. Ezáltal alakult az egész olyanná amilyenné, ami nem színház, az átkötőszövegek az elején és a végén a kontextusba helyezést szolgálják, közben pedig, ahogy Laci nagyon helyesen mondta, a zenészek zenéljenek. Utólag, látva az eredményt rettenetesen egyetértek, még ha akkor néha fájt is a pici szívem, hogy iksz éjszaka munkája ment a kukába, de így született meg az, ami, úgyhogy köszönöm Laci!

NKJ: (Bérczeshez) A Mezsgyén kötet van nálad?

BL: Igen. Nem láttam már vagy 20 éve, csak eszembe jutott, hogy itt leszünk. Gyorsan beleolvastam a Dénessel 1988-ban készített beszélgetésbe. És szentségtörés, amit mondok, hiszen tudhatjuk, drámákat írt, regényt írt, esszéket írt, dalszövegeket írt, mégis kimondom: Dénes még előtte volt, hogy író lesz. Ebben a ’88-as beszélgetésben ezt mondja: „Igen, megkísértett a politikai közszereplés. Ez addig fog tartani, amíg nem jelennek meg ezeknek az ügyeknek a politikusai. Ha majd megjelennek, megöleljük őket, átadjuk nekik a helyet, és elmegyünk írónak”.

Ez egy pontos fogalmazás: hogy „aztán elmegyünk írónak”. Azt gondolom, hogy így is nagyon jó, hogy Gézával megszülettek aztán az Új dalok, meg minden jól van, ahogy van. De közben Dénes története nincs jól. Mert ő aztán nem ment, nem mehetett el írónak. Pedig talán például nagyszerű dalszövegek születtek volna. Kicsit tekervényesek, de valószínűleg ő is csiszolt, roncsolt, szűkített volna a fogalmazáson, ezen a barokkos fogalmazáson…

NKJ: Száraz barokk!

BL: Valami eltört és… Író volt, de nem lett belőle író.

 

Szerelmem, Elektra

Szerelmem, Elektra, karomba, édes,

Ha már a falba vert homlokunk véres,

és vértelen arcunk fakó.

És meneküljünk száz piros, tüzes szekéren,

és fészkeljünk, mint kések a zsarnok szívében,

és suttogva mondjuk, hahó!

A péntek lépcsőin vánszorogva végig,

és kiáltás és kiáltás a vérbajos égig,

mely ellenünk emelt erőd.

S az őrült úr bombája közénk ha robban,

csak sétáljunk kimérten száraz barokkban

az utolsó ítélet előtt.

 

NKJ: De jó, hogy ezt játszottátok el, ha már a barokk szóba került. Ez egyébként is különleges dal, mert Jancsó filmcímekből és Hernádi Gyula regénycímekből készült a szövege. A feldolgozásokat, mások szerzeményeit játszani nyilván nem ismeretlen nektek, még akkor sem, ha alapvetően dalszerzők vagytok mindketten. De olyan anyagokhoz nyúlni, mint amiből egy részlet van az előadásban is, bele is mondja a felvétel végén Cseh Tamás, hogy „Hoppá, vettük!” – ők maguk sem vették észre hogy veszik éppen azt a munkafolyamatot. Ezekből összerakni dalokat, az számomra nagy kérdés, hogy hogyan-mitől működik. Hogyan jönnek el azok a pontok, amikor azt mondjátok, hogy ez most készen van. Meséljetek erről!

SZK: Számomra felszabadító erejű volt, ahogy a Laci az előbb beszélt, mert erre tudnék válaszolni olyan dolgokkal, hogy ilyen szempontból, meg olyan szempontból, ami biztosan valamilyen szinten körbelövöldözi a valóságot, de valójában tényleg az volt, hogy voltak ezek a dalok, hallgattam, és azt éreztem hogy ez k***a jó. Meg ez is, ez nem annyira, akkor ezt próbáljuk valahogy megvariálni. Valószínűleg lehetne elemezni ezt az egészet, hogy hogy történt, külön-külön is dolgoztunk vele, meg együtt is nagyon sokat. Szerintem egész egyszerűen azt történt, hogy leültünk két gitárral, az egyiknek van haja, a másiknak nincs, ott volt a szöveg, bennünk volt a dal, és kihoztuk belőle azt, amit ketten ki tudunk hozni. Hogyha arról volt szó, akkor a Zoli énekelte, ha arról, akkor én, így vokál, úgy vokál. Voltak olyanok, hogy nem tudtuk megállapítani, hogy milyen hangnemben van a dal, vagy mi az az akkord, mert a kazetta olyan szinten roncsolódott, hogy nem tudtuk, hogy a-moll vagy h-moll vagy gisz-moll. Lényegtelen dolgoknak tűnnek, de ilyenkor próbáltuk olyan mederbe terelni a dolgokat, amiben mi is tudunk úszni, másrészt meg hogy a lényegét őrizzük meg annak, amit ott hallottunk a kazettán. Ráadásul nekem volt egy nagyon abszurd David Lynch-filmbe illő feladatom, hogy írnom kellett néhány Csengey Dénes szövegre néhány Cseh Tamás dalt. Ami azért kemény feladat. Például az is nagyon érdekes volt, amikor megvolt a szöveg, éreztem benne a dalt, és bár az a mondat is baromság, amit most mondani fogok, de elméletileg nem túl nehéz írni egy Cseh Tamás dalt, hiszen van benne 2-3-4 akkord… De borzasztóan nehéz volt, viszont nagyon érdekes, valószínűleg nem sikerült, de nekem nagyon nagy élmény volt. Valami lett belőle, ami talán nem ugrik ki ebből az egészből, amit csináltunk, tehát nem esik le a képről, vagy nem tudom, milyen képzavarral éljek még.

BZ: Tulajdonképpen bizonyos értelemben úgy tűnik, mintha zenei feladatunk lett volna, de nem az volt egészen. Inkább az volt a dolgunk, hogy találjunk benne valami valóságot, amit el tudunk mondani magunkkal is önazonos módon, és ezt el is tudjuk zenélni. Ebben a tekintetben csak ott énekeltünk és csak olyan két szólamot, amiről azt gondoltuk, hogy az közlést hoz létre. Nem írtunk feleslegesen szólamot, nem vittük túl a harmóniasorokat, nem csináltunk átkötőket, átvezetőket, szeptimhangot a basszusba, szóval nem zenéltük szét ezt az élményt, ahogy szoktam látni olykor a feldolgozásokban, hogy csináljunk a 4 akkordos dalokból 47 akkordost. Lehet csinálni, de minek kell csinálni? Csak a valóságát kellett megkeresni ezeknek a daloknak, vagy ahogy a Laci mondta az igazságát kellett megkeresni, de nem is a dalokét, hanem a mi igazságunkat azokban a dalokban. És azokat kellett tulajdonképpen eljátszanunk. És ennyit tudunk hozzárakni. És nem gondoljuk azt, hogy eljátsszuk Cseh Tamás és Csengey Dénes valaha megálmodott estjét. A dalokhoz is így kellett viszonyulnunk. Csengey Dénes és Cseh Tamás felkínálta a keretét annak, hogy mi az a keretrendszer, amiben saját dalt csinálunk. Ezek a dalok akármennyire is az ő dalaik, úgy kell, hogy játsszuk végtére is, mintha a saját dalaink lennének. Így mi a saját dalainkat játsszuk, akkor is, ha a Tamás minden akkordot belerakott és hallottuk a melódiát is, akkor is, ha olyan kézirat van, hogy nem tudunk a melódiáról, de az akkordok ott vannak a sorokon, akkor is, ha csak annyi van Dénes által a kéziratra írva, hogy „keringőre”, és fogalmunk sincs, hogy milyen akkordra.  Így végül is a saját dalaink keretrendszerét, játékterét jelölték ki számunkra, ezért mehetünk bele a váltóba, a szólamba, az volt a lényeg, hogy nagyon egyenes legyen.

NKJ: A zenei megszólalás, ahogy mondtad, az 2021-es. 2021-ben így készítette el Beck Zoltán és Szűcs Krisztián. A szövegekre nézve: számomra nem kérdés, hogy érvényesek ezek a szövegek 2021-ben is, noha a 80-as években születtek. Számotokra is érvényes? Ha igen, mi a titka, miért tűnik, miért látszik érvényesnek most? Mindannyiótoktól kérdezem. A Lacitól azért, mert ő élt akkor, mint azt megtudtuk tőle az előbb.

BL: Egy jó szöveg nem kötődik levakarhatatlanul ahhoz a másodperchez, amikor íródik, sőt hát az nem tud jó szöveg lenni akkor. És ilyen értelemben bármilyen alkotásról beszélünk. Amivel indítottatok dal, a 30 éve (Köszöntő) című, ahogy hallgattam, én a mostot éltem meg, még a matek is kijön szinte. Nagyon soká jutott eszembe, hogy ezt Csengey, ha ’86-ban, ha ’87-ben írta, nyilvánvalóan ’56-ra gondolt, de én most miért gondoljak ’56-ra, engem az érdekel, ahol most vagyok, ez most véletlenül passzol, nagyon jólesően, vagy nagyon rosszulesően passzol. Állandóan megbukunk a vizsgán, ilyen értelemben bármilyen évet berakhatunk. Valaki, aki létrehoz valamit azon a módon, amihez tehetsége adatott. A színházban az történik, hogy egy idegen szöveggel, amit Harpagonnak vagy Hamletnek, vagy mit tudom én, Bélának írtak, szóval azzal a szöveggel egy színész dolgozik. Elsajátítja a szöveget, megfejti, hogy Béla miért mondta azt a dolgot, de az egyetlen kulcskérdés, ami foglalkoztatja a színpadra lépő személyt, hogy „Ki vagyok én?”. Azt keresi benne. Ilyen értelemben egy idegen szöveggel, dallammal abban a pillanatban rosszul hangzik, ha a színpadra lépő személyek nem azt keresik benne, hogy kicsodák, de ha meglelik benne, akkor felfénylenek benne ők maguk. Itt most kettejükről, Krisztiánról és Zoliról beszélek, de X, Y, Z színészekről is beszélhetek, aki hiteles. Igaz és szabad színész, aki önmagát kirakja, feltárja: Ez vagyok én. És ez passzol a Zoli mondatához, ezek az ő dalaik. Miközben nem vettük el a dalokat a szerzőktől, sőt, tulajdonképpen azt követelné az ember, hogy Tamás és Dénes, írjatok még dalokat nekik! Fura ellentmondás ez, szerintem nem is kell feloldani, a feloldása maga az est.

SzK: Én azt szeretem ebben az egészben egyébként – sok minden más mellett -, hogy igazából nem tudjuk mi ez az egész. Meg lehet közelíteni innen-onnan, de valami mindig hibádzik, és pont ez benne a jó, hogy be lehet tenni egy dobozba, hogy most ez meg ez, de ki fog belőle lógni valami.

NKJ: Ez egész jó végszó lett volna, hacsak nem akar a Zoli vagy a Balázs valamit hozzátenni.

BZ: Ez egy jó végszó volt.

BL: Ja, és ne ijedjetek meg, de válaszolok a kérdésre: tehát mentem a mozgólépcsőn a Moszkvánál, és megbökött a mögöttem álló nagyszemű gyerek, Csengey Balázs, hogy „szia, Laci”. Amíg leért a mozgólépcső, és ez nem egy metrómozgólépcső, hanem sokkal rövidebb, azalatt világos volt, hogy mi a helyzet, töredékes félkész dalok…

NKJ: Ja, hogy még az első kérdésre válaszolsz…

(nevetés)

BL: Igen. Ne úgy menjenek el innen haza, akik itt vannak, hogy nem tudnak aludni a válaszom nélkül. Szóval a mozgólépcső leért, és mondtam, hogy az Ördögkatlanban lesz a bemutató. Amit eltitkolok, hogy mondtam Balázsnak: figyelj a Zolira, mert ő ugyan nagyon hamar belelkesedik, de ragadj rá, mert nagyon hamar felejt is.

(nevetés)

CsB: Szerintem úgy tűnik, hogy eléggé ráragadtam.

BL: Igen. Igen. Jó, hogy ráragadtál.

 

Új palotás

Lassan már minden elkopott,

az utca alólam elfogyott,

járda nincs, cipő kopog,

a város végleg elhagyott.

Én felléptem,

lépek légben.

Járásomat végzem juharfa hegyében,

tornyok ablakában, szeretőm szemében,

szeretőm szemében arany árnyék vagyok,

vérerekkel hálózva vagyok.

 

Aztán majd onnan is csak el,

erek hálóját tépve fel,

megdermedt éveken keresztben át

elsuhan velem egy sötét kabát.

Én felléptem,

lépek légben

Járásomat végzem juharfa hegyéből,

tornyok ablakából, szeretőm szeméből,

szeretőm szemében arany árnyék vagyok,

eltűnőben onnan is vagyok.

/A Cseh Tamás-Csengey Dénes alkotópáros archívumokban fellelt dalaiból készített Másnap című zenés előadásról 2021. december 14-én a Nyitott Műhelyben tartott Pannon Tükör-esten beszélgetett az alkotókkal Nagygéci Kovács József. Közreműködött az előadás két szereplője, Beck Zoltán és Szűcs Krisztián, a szerkesztő, Csengey Balázs és a rendező, Bérczes László. A fotókat Bach Máté készítette./