online

2016-07-11 / Kritika / Könyv / Szerző: Kántás Balázs

Kántás Balázs

A múltról való

gondolkodás átértékelése 

 

(Szigeti Csaba Macska a fa alatt című kötetéről)

A prominens magyar irodalomtörténész, Szigeti Csaba hosszú, majdnem évtizedes kötetszintű hallgatás után, a 87. Ünnepi Könyvhétre, válogatott, bár többnyire újabb keletkezésű írásokat tartalmazó tanulmánykötetet adott közre, mely irodalomtörténészi krédójának foglalataként is olvasható. A Macska a fa alatt című gyűjtemény írásai jórészt Kőszegen születtek, s habár jelentős terjedelmű tanulmány- és esszéírói életműből válogat, egyúttal tematikus tanulmánykötet is, ebből a nézőpontból pedig egyfajta implicit monografikus és a teoretikus igény is kiolvasható a sorok közül.

A könyvbe foglalt írások, bár másként és más irodalmi szövegekből kiindulva, de alapvetően ugyanazokat a súlyos kérdéseket vetik fel, és igyekeznek rájuk – kellő szerénységgel leginkább csak részleges – válaszokat találni. Szigetit a tanulmányok írásakor, illetve később, a válogatott tanulmánykötet összeállításakor is az az alapprobléma vezette, hogy a múltban keletkezett irodalmi szövegek stabil értelmezhetősége és a történeti múltról való és szerezhető megbízható tudásunk egyre inkább illúzióvá kezd válni, az ember által konstruált és értelmezett múlt pedig sokkal inkább a lehetséges létezők, semmint a reális-tényszerű igazságok világához tartozik. Lehet persze a múltban történt eseményekről és keletkezett szövegekről többé-kevésbé helyes, korrekt, józan módon értekezni, miként el is lehet őket hallgatni, de akár a saját szájunk íze szerint át is lehet mindezeket értelmezni. A történeti múltról való beszéd igazsága, igazságértéke javarészt a beszélő és a befogadó nézőpontján és előítélet-rendszerén múlik, ez pedig az egyik kardinális problémája a mindenkori kortárs filológiának, irodalomtudománynak, hiszen az addig stabilnak hitt tájékozódási pontok teljes mértékben destabilizálódni látszanak. A tények pusztán lehetséges dolgokká válnak, az alapvető kérdés pedig az egyes konkrét irodalomtörténeti példákon jóval túlmutatva: hogyan tudja kezelni azt a helyzetet az irodalomtörténész, ha szemmel láthatólag kicsúszik a lába alól az addig többé-kevésbé szilárdnak hitt a talaj?

   A kötet első, viszonylag friss keletkezésű szövege, A történelem elidegenítése címet viselő esszé, a teljes könyv egyik alapgondolatát fogalmazza meg, neveze-tesen azt, hogy minden, amit a múltról, a történelemnek nevezett emberi termékről gondolunk, nem több, mint a potencialitások, a lehetségességek összessége. Szigeti Csaba mindezt a történelmi regény példáján keresztül szemlélteti a mindenkori olvasóval, például Szentkuthy Miklós Fejezetek a szerelemről című regényét téve vizsgálódása tárgyává, mely meglehetősen szkeptikus módon foglal állást egyáltalán a történelem, mint jól körülhatárolható kategória létezését illetően.

  A következő írás, az Appendix Balassiana (Kronológia, tradíció, hagyomány-tudat a XVII. századi Balassi-követő költészetben) a válogatott tanulmánykötet legkorábbi írása, egészen pontosan az 1980-as évek közepén íródott és jelent meg az Irodalomtörténeti Közleményekben. A szerző értekezésében a kronologikusan felfogott idő irodalomtörténészi szemléletét már ekkor, az 1980-as években is problematikusan kezelte, s olyan sajátos kategóriákat javasolt helyette, mint a fakultatív történelem, mely kivezető útként funkcionálhat a Kiss János nyomán az összetorlódott időnek, és Reinhart Koselleck nyomán pedig egyidejű egyidejűtlenségeknek nevezett átláthatatlan rendszerből, vagy inkább rendszertelenségből. Hangsúlyozandó, hogy a munka már egészen korán komoly szakmai recepciót váltott ki, ugyanis Varga Imre egy egész rövid kommentárt szentelt a dolgozatnak ugyancsak az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain.

  Az Az magyar versek Annya – Egy levél a Batthyány-udvarból 1630 körül című szöveg eredetileg egy konferencia számára íródott, s a szerző később bővítette alapos, elemző tanulmánnyá. Egy levél ürügyén az úgynevezett közköltészet egyes problémáit, a mű- és a népköltészet e bizonytalan határterületét vizsgálja, azon belül is a nemesi költészetet. A munka által fölvetett fő kérdés, hogy a magyar költészettörténetben egy már ismert regisztert eredendően arisztokratikusnak, vagy inkább populárisnak kellene, hogy tekintsen a mindenkori irodalomtörténész, mindezt egy levél és a hozzá kapcsolódó három régi magyar költemény formai és tartalmi elemzésén keresztül.

  A nyalka kuruc Szombathelyen (képzettörténeti tanulmány) folytatja a szerző közköltészeti problémák felé fordulásának tendenciáját, és arra világít rá, hogy egy adott mű kapcsán miként keverednek össze a mindenkori irodalomértelmező és befogadó elméjében a történetiségről, történelemről való tudás megbízható, kevésbé megbízható, vagy adott esetben egyenesen megbízhatatlan formái és forrásai, s ugyancsak arra a következtetésre látszik jutni, hogy amit a történelemről megtudhatunk, az leginkább a lehetségességek, semmint a stabil, tényszerű igazságok tartományában mozog.

  A közköltészeti kitekintést négy, egymással szoros összefüggésben álló, egy bizonyos hosszabb filológiai kutatómunka különböző irányai nyomán született tanulmány követi. Szigeti Csaba az elmúlt másfél-két évben sajtó alá rendezte Füst Milán A Parnasszus felé című utolsó regényének eredeti, a szerző fiatal korában írott változatát, mely Az orgonista címen íródott 1925-ben, ám egészen a mai napig kéziratban maradt. E filológiai nyomozás egyik kutatási jelentéseként olvasható a Regény a regényben című tanulmány, mely az 1961-es nagyregény és az 1925-ös kisregény-kézirat filológiai összehasonlítására vállalkozik. A Füst Milán prózaművét sajtó alá rendező kutatás második mellékterméke a Vajon hogyan lett Frohleitenből Kőszeg és Weissbachból Szombathely? című írás, mely arra világít rá, hogy a regény eredeti változatának nem csupán idősíkja, de térbeli helyszíne, topográfiája is megváltozik, hiszen az eredeti kisregény-kézirat Ausztriában és Németországban, míg a végül megjelent nagyregény már jórészt nyugat-magyarországi helyszíneken játszódik. Ugyanezen tanulmánycsoporthoz tartozik egy további Az újraíró Füst Milán valahány költeménye című, ugyancsak kutatási naplóként is olvasható szöveg, mely már nem Füst Milán említett prózaműveiről, hanem két, a szerző által több alkalommal át- és újraírt verséről értekezik, összehasonlítva az apróbb stiltiszikai-verstani változtatások és a teljes újraírás szerzői gesztusainak szélsőségeit. A Füst Milán-kutatás jelentései közül az utolsó tanulmány A versók tanúsága, mely Az orgonista című kézirat hátoldalain olvasható szerzői bejegyzések filológiai feltárására és magyarázatára vállalkozik, szokatlan filológiai-textológiai következtetésekre jutva, s adott esetben egy majdani teljes, de legalább részleges Füst Milán kritikai kiadás lehetőségét is felveti.

  A Válaszlevél Weöres Sándornak, poste restante című esszéisztikus szöveg a Szól a kakas már… kezdetű szövegről, pontosabban inkább szövegcsaládról szól, hiszen számtalan változata ismert. A tanulmány ugyancsak visszakanyarodik a közköltészethez, nevezetesen ahhoz a kérdéshez, hogy az adott szöveg(ek)ről igencsak nehéz eldönteni, hogy népköltészeti vagy műköltői eredetű-e. Szigeti Csaba itt igencsak ingoványos területre téved, a XIX. századi közköltészeti anyag, melyhez a Szól a kakas már… is tartozik, filológiailag még jórészt feltáratlan, ellentétben a XVIII. századból ránk maradt szövegkorpusszal, melyet az irodalomtörténészek már jórészt feldolgoztak. Annyit azonban mindenképpen megtudhatunk, hogy a dalegyüttes egyaránt szerves, elidegeníthetetlen része a magyar és a közép-kelet-európai zsidó folklórnak, a keletkezéséről szóló történetekben pedig felcserélhetők egymással példának okáért Taub Izsák XVIII. századi csodarabbi és II. Rákóczi Ferenc figurái, mindez pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az együtt élő népek, népcsoportok hagyományrendszere és hitvilága talán nem egymástól függetlenül, külön-külön kontextusban, hanem szorosan együtt vizsgálandó, az együttes vizsgálat pedig sokkal produktívabb eredményekre vezethet.

  A W + 10, avagy Weöres Sándor Fináléjának költészettörténeti elhelyezése címet viselő tanulmány bizonyos költészeti eljárások, megkötések, franciásan szólva úgynevezett contrainte-ek működését vizsgálja, és ezeken keresztül világít rá az akár magyar történelemnek is nevezhető – lehetséges – tudás / információhalmaz rejtetten jelenlévő nyomaira egy adott versben. Szigeti Csaba tanulmánya rámutat arra a tényre, hogy az egyes történelem névvel illetett múltak, kollektív emlékezetek és az ebben a történeti időben keletkezett szövegek csak első, felületes olvasásra tűnnek a végletekig rendszertelennek és bizonytalannak, de bizonyos filológiai tájékozottság birtokában, józan és körültekintő gondolkodással megtámogatva az adatok, vélt és valós események ezen ingoványos terepén is viszonylagos biztonsággal lehet mozogni.

   A kötet utolsó tanulmánya, A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma című írás toposztörténeti kérdezőhorizontba helyezkedve kutatja egy bizonyos költői toposz kialakulásának történetét, nevezetesen pedig a két „semmi”-nek nevezhető létállapotot, melyben az születése előtt és halála után van. A szöveg vizsgálódásának, kérdésfelvetésének módszerében pedig erősen, nem is annyira implicit módon utal vissza Szentkuthy Miklós Fejezetek a szerelemről című, alapvetően a történelem, de legalábbis a stabil és megkérdőjelezhetetlen történeti tudat ellen állást foglaló regényének a kötet legelején olvasható értelmezésére. A tanulmányfüzér tehát lényegében kört ír le, a kérdésfelvetés szellemi kígyója pedig mondhatni a saját farkába harap, ez pedig a gondos, tudatos kötetkompozíció eredménye.

  Miként az Szigeti Csaba két korábbi tematikus tanulmánykötetére, az A hímfarkas bőre és a Mint egy elefánt című, mára paradigmatikussá vált irodalom-történeti szakkönyvekre is igaz volt, válogatott és egyúttal szigorúan tematikus könyv, mely, mint említettük, egyúttal teoretikus igényt is megfogalmaz, hiszen gyakorlatilag minden benne foglalt írás a lehetséges történelem és a lehetséges irodalomtörténet kategóriái által felvetett kérdésekre keresi a választ, s egyáltalán nem problematikus, hogy a tanulmányok többsége meglehetősen szerény módon lemond arról az igényről, hogy bármely irodalmi, irodalomtörténeti, vagy akár történelmi kérdésre végleges, kimerítő választ adjon. A lehetségesség tartományában ugyanis nem igazán van helye a végleges válaszoknak, a különböző kérdések által felvetett további kérdéseknek ellenben annál inkább. A kötet tanulmányai mindennek ellenére korántsem pesszimisták pusztán azért, mert lemondanak a kérdések végérvényes megválaszolásának igényéről. Az irodalomnak, az irodalmi szövegeknek, s rajtuk keresztül talán a történelemnek és a múltról való emberi gondolkodásnak talán nem is az a dolga, hogy a hozzá intézett kérdésekre kimerítő válaszokkal szolgáljon, melyek nyomán feleslegessé válna bármiféle további kérdésfeltevés. A problémafelvető gondolkodásból fakadó tovább-gondolkodás talán nem más, mint a gondolat és értelmezés által emberré tett ember saját természete. A tényszerű igazságoktól a lehetségességek irányá-ba való elmozdulás egyúttal arra a belátásra is késztetheti a mindenkori értelme-zőt, hogy felismerje saját gondolkodásának korlátait. Az egyes ember által kifejthető interpretációs munka véges, míg a múltból való szövegek értelmezé-sének lehetősége szinte végtelen. Ez pedig csupán látszólag, első olvasásra hat-hat bárki számára is paradoxonnak. Ha másra nem is, erre mutat rá Szigeti Csaba e tizenegy tanulmánya, s a kötet szövegei bátran be merik látni, hogy olykor nem biztos, hogy egy adott történeti vagy elméleti kérdésre lehet egyszerű és határozott választ adni.

 

Kortárs Kiadó, 2016

AKTUÁLIS LAPSZÁMUNKBÓL:

  • Szabó T. anna: A szecsuáni hóhérok
  • Szakolczay Lajos: A teremtés eldorádója (Kárpáti Kamil Végezetül is kezdet – Gí fotóval című kötetéről)
  • Lackfi János: A szupermarket bárdjai, Ágnes asszony a konyhában
  • Kántás Balázs: Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás krónikája (Mikó Zsuzsanna a terror hétköznapjai - A kádári megtorlás, 1956-1963 című monográfiájáról)

ÚJDONSÁGOK

Filip Tamás: Voyage

Payer Imre: Van a városban egy utca

Szoliva János: Egy mozdulat

Farkas Balázs: Tiszta sor

Turbuly Lilla: Korrózió