Napló a JAK-táborban töltött napokról
Idén jelentkeztem a József Attila Körbe, mely a múlt hónapban szervezte meg a 27. JAK tábort Szigligeten augusztus 25. és 29. között. Egy nagyon sűrű időszak közepén esem be a táborba, ahol mintha más szabályok működnének, megnyúlna az idő és a terek is valószínűtlenül nagyok és elegánsak egy budapesti harminc négyzetméteres lakáshoz képest. A megnyitó beszéd alatt hirtelen eszembe jut, hogy a Kör a megszűnés szélén áll. Megérkezés után nem tudom sokáig megtartani a letargikus hangulatot, nem hagyja a táj, felszabadít a sok terasz, a rengeteg üres tér és lehetőség. Be lehet ülni a cukrászda egyetlen dohányzó asztala körül kialakult tömeg közepébe, lehet egy órát egyedül sétálni az arborétumban. Tulajdonképpen ezekből a lehetőségekből épül fel a tábor dinamikája, megüresedik egy hely, amire leülök, felállok és átengedem a helyem, kiülök egy teraszra dolgozni, felsétálok a kastélyból a vendégházba vagy le a strandra. Ezeknek a mozgásoknak a mentén alakulnak ki beszélgetések, bemutatkozások és vetődnek fel problémák. Kiskoromban minden nyáron itt töltöttem egy hetet, egyszer ősszel is voltam, akkor narancssárga volt az arborétum. Az egész kastélyról túlexponált, fényben úszó gyerekkori képek élnek a fejemben, lassan visszatér, hogy mi hol van, merre kell fordulni, hogy feljussak a toronyba. Most ezek az új emlékek is rá fognak íródni a helyre. Az emlékek a résztvevőkhöz hasonló dinamikával jönnek, mennek, tolonganak és adják át egymásnak a helyüket.
Nehéz összefoglalni, hogy mi ez a hét. Leginkább erős inspirációs löket, alkalom arra, hogy az ember tisztába jöjjön a saját szövegeivel, tudatosítson olyan döntéseket, amelyek a szövegeiben már alapból benne vannak. Miért írunk kisbetűvel verset? Mi alapján adunk címet egy szövegnek? Mennyi konkrétum, referencia fér el egy versben? Szálinger Balázs tartja a líraszemináriumot, hamar elkezd működni, az első tíz-tizenöt perc után világossá válik, hogy nem lesznek távolságtartó, cinikus hozzászólások – mindenki azért jött, hogy konstruktív véleményt alkosson mások szövegeiről és visszajelzést kapjon a sajátjáról. A Kiss Noémi által vezetett prózaszemináriumon az iowai egyetem híres írószemináriumának módszereit követve egy felolvasott szöveg után a szerző egészen addig nem szólalhat meg, amíg az írásairól mindenki el nem mondta a véleményét, hiszen az olvasóhoz elsősorban maga a szöveg jut el. Mindezek ellenére a prózaműhely nem „íróiskola”-szerűen szerveződik: a résztvevők itt nem tanulnak meg írni, inkább támpontokat kapnak arról, hogy miért működik vagy nem működik egy-egy szövegük. A drámaszemináriumot idén Parti Nagy Lajos vezeti, a résztvevők Molière Tartuffe-jét írják át. Van, aki forgatókönyves stílusban lecsupaszítja a szöveget, mások a kortárs magyar valóság fullasztó közegébe helyezik a történetet.
Azok a legizgalmasabb programok, amelyek kísérleti irányba próbálják elmozdítani a kortárs magyar irodalmat, azaz megpróbálják közelebb hozni az egyéb művészeti ágakhoz, a magyar lírát pedig a világlírához közelítik. Ilyen a Versum online műfordítói portálról szóló beszélgetés a tábor első estéjén, amelyben Krusovszky Dénes, Mohácsi Balázs, Nemes Z. Márió és Urbán Bálint szerkesztőknek Mezei Gábor tesz föl kérdéseket. A kortárs magyar irodalmat rengeteg jogos kritika éri amiatt, hogy önmagába zárul és nem eléggé nyitott más művészeti ágakra. Gyakran a kritikusi szempontok is kizárólag magyar lírai hagyományok mentén szerveződnek, egyfajta kontinuitást feltételeznek, a nemzetközi hatásokat pedig gyakran figyelmen kívül hagyják. A műfordítás a Versum szerksztői számára elsősorban alkotóként fontos, rajta keresztül olyan impulzusok érik a szerzőket, amelyeket a magyar líra területén belül maradva nehéz megtalálni. Lehet valaki úgy író, hogy nem fordít? Számomra különösen pontosnak tűnik Somlyó György ezzel kapcsolatban idézett gondolata, miszerint a magyar líra nem része a világirodalomnak, mert önmagát sem kezeli annak. A Versum elsősorban ezen szeretne változtatni.
Az internet robbanása óta már nem kérdés, hogy hogyan férünk hozzá a világlírához, inkább azzal a nehézséggel kell megküzdeni, hogy az intézményes keretek között egyáltalán nem találjuk meg a kortárs világlírát, a különböző magyar egyetemek bölcsészettudományi karain gyakorlatilag alig van olyan kurzus, ahol ezzel lehet foglalkozni. A Versum elkezdte önállóan felásni a fontos szerzőket, és rengeteg a tervük. Például szeretnének helyet adni a különböző intermediális törekvéseknek, a performatív és a vokális költészetnek. Szó esik a kortárs amerikai költészetről, melyben a kisebbségi témák megszólaltatása a perifériáról a centrumba került, illetve a kortárs német nyelvű költészetről, melyben erősen jelen van az internetes technikák használata: a szerzők például a Google Translate segítségével idézik elő a szövegek erodálódását. Ez a fajta költészet nem alanyi és nem személyes. A kortárs portugál nyelvű lírában is előtérbe kerül a szociális érzékenység, erre egy fontos példa a brazil favellaköltészet.
A Solitude-ösztöndíjas költők felolvasása szintén nyit az intermedialitás felé. A 2005-ben indított csereprogram keretében idén Louis Scoufaras intermediális művész töltött három hónapot Budapesten. A programban ő az első vendég, aki nem író: hangperformanszokat és videóinstallációkat hoz létre. A felolvasás az ő videóinstallációinak vetítésével párhuzamosan zajlik. Nemes Z. Márió szövege pontosan illik a videó ritmusához, Lanczkor Gábor saját hangperformansszal köti össze a felolvasását: néha belezenél a videóinstalláció hangjaiba, ezzel átírja a saját verseit és Scoufaras művét is. Szőcs Petra álombeszéd-szövegeket mond rá az elhalkuló-felhangosodó kompozícióra, Csehy Zoltán elgondolkodtató meta-költészeti szövegét pedig Tóth Kinga olvassa fel. Ugyanezen a kísérleti vonalon mozog Tóth Kinga megrázó, pontos és izgalmas hangköltészeti perfomansza, amely jól adagolja a feszültséget: pont akkor állnék fel, amikor véget ér.
A fordítás témájához kapcsolódik Tótfalusi Ágnes műfordító műhelye is, itt az erotikus szövegek fordításáról beszélünk, először Catherine Millet művészettörténész könyvéről esik szó, aki saját szexuális életéről úgy írt, mintha művet elemezne. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elolvassam Millet kötetét, annyira felszabadítónak tűnik. A magyar kritikusok indulatos reakciója azonban sokkol: a legtöbben demagóg módon felháborodtak azon, hogy egy ötvenéves nő ebben a témában ír könyvet. A legvégső instancia maga a szöveg, nem a társadalmi elvárások, írja Millet. Egy fordító azonnal képes megmondani, ha a szöveg hamis, elfed vagy elken valamit, állítja Tótfalusi Ágnes.
Utolsó nap a Re:verse műfordító műhely tagjai felolvassák a fordításaikat, a résztvevők egész héten együtt dolgoztak a szövegeken. Molnár T. Eszter Gábor Fónyad humoros és eredeti Először a tea című szövegét, Zilahi Anna Max Oravin impulzív verseit olvassa fel. A két prózaszerző együttműködése azért volt különleges, mert a fordítás folyamatában mindketten egyszerre használhatták a német és a magyar nyelvet, ez szokatlanul gördülékennyé tette a közös munkát. A költők szövegeiben pedig sok párhuzamot lehet felfedezni, különösen ami a táj és az emberi test viszonyát illeti. A beszélgetés után Oravin eredeti nyelven is felolvassa a performatív verseket, amelyek saját videó-és hanginstallációjának villanásaival még erősebben működnek. Só, test, retina, fehér fény, szemhéj, táj. A fülemben marad a ritmusa.
Az ArtPop nevű programon Gács Anna, Bárány Tibor, Szécsi Noémi és Gálos Orsolya beszélgetnek elitizmusról, a magas és a szórakoztató irodalom elválasztásának kérdéséről. Az ArtPop sorozat a JAK világirodalmi sorozatának folytatása, a jelszava: „szélessávú irodalom”, azaz műfaji megkötések nélküli, elérhető irodalom. Itt is bejönnek a nemzetközi tendenciák, a kérdés, hogy milyen mintákat lehet vagy érdemes követni, felmerül az irodalmi ügynökök kérdése, a marketing visszatetszősége. Kérdések zakatolnak a fejemben. Az irodalom piac? A szocializmus korszakához nyúlik vissza, hogy a kulturális siker gyanús, és hogy a szerzőknek sokszor erős ellenérzésük van az írói marketinggel szemben? A marketing egy uniformizált dolog, amelyre bizonyos írok alkalmasak, bizonyosak pedig nem, vagy van rugalmas marketing, olyan, amiben egy visszahúzódóbb szerző is kényelmesen érzi magát? El kell-e fogadni a TV-műsorok és a média termékeinek minőségi romlását, kell-e ahhoz alkalmazkodni, hogy az emberek már nem tudnak „úgy” koncentrálni, ezért könnyen fogyasztható könyvekre van szükségük?
A beszélgetésben nem nagyon merül fel, hogy egy könyv azért is lehet népszerű, mert jó. Vagy mert egy olyan társadalmi rétegről szól, amelynek eddig nem adtunk elég hangot. Borbély Szilárd könyveit marketingstratégián keresztül elemezni vakvágány. A kommunikáció egyéb formáiról is szó esik, fontos és aktuális a díjak kérdése, felvetődik, hogy lehetne sokkal több differenciáltabb, specifikusabb díj: ezek nagyobb diverzitást eredményeznének a díjazott művek között is. Ezzel abszolút egyetértek. A beszélgetésben rengeteg probléma merül fel és hangzik el, de valami ürességet hagy maga után, a kattogó kérdésekből egyet sem teszek fel.
Hasonlóan elgondolkodtató program a Jelen! kortárs ifjúsági novellák antológiájának bemutatója. A felolvasott szövegek humorosak, kikapcsolnak, tetszik, hogy az összes novellában fellelhető egy nagyon komor alaphangulat, mindegyik szövegben van valami kegyetlen, áthatja őket az egyre korábbra tolódó kamaszkor, minden gyötrelmével együtt. Többek között olyan problémák jelennek meg a szövegekben, mint a virtuális tér vagy a gender. Nyitva marad a kérdés, hogy ez egy kamaszoknak szánt antológia, vagy kamaszokról szóló felnőttkönyv: Dávid Ádám szerkesztő szerint valószínűleg mindkettő.
Irodalomtörténeti szempontból két programot fontos kiemelni. Az egyik a Turista és zarándok című Kemény Istvánról szóló tanulmánykötet bemutatója. Ezt a hiánypótló könyvet Balajthy Ágnes és Borsik Miklós alaposan és átgondoltan szerkesztették meg. A cím A turizmus születése című Kemény István-vershez kapcsolódik: a turista frivolabb, ironikusabb, „fényképezősebb” megközelítése és a zarándok áhítata párhuzamba állítható a ténnyel, hogy Kemény versei megrázó és katartikus versek, amelyek mégis tudnak iróniával viszonyulni önmagukhoz, nem félnek maguktól egy kis távolságot tartani. Formailag érdekes a dialógus és trialógus-forma, amely a kötet egy részének fő szervezőelve. A beszélgetés végén Szegő János Kemény Istvánnal beszélget a kötetről. A másik ilyen esemény Czinki Ferenc beszélgetése Németh Gáborral az Egy mormota nyara című új könyvéről, teljesen belefeledkezem a felolvasásba, s beszélgetés oldott és közvetlen hangulatú.
Az összes programot és az egész teret átszövi egy nyitott közösségiség. Ehhez tartozik a számháború, a titkos naplók írása, a közös reggeli-ebéd-vacsora, az esti tánc. Mindenki az első percben nyújtja felém a kezét, hogy bemutatkozzon. Esténként ugyanúgy meg lehet vitatni, hogy hogy miért elavult fogalom a „női líra”, mint hogy miért szeretjük vagy utáljuk Houellebecq könyvét, a Behódolást. A tábor tétje, hogy ezt a közösséget, ami összetettségében működik, ki tudjuk-e terjeszteni az Alkotóház falain kívülre, a „valóságba”. A kastély falain belül irreálisnak tűnik, hogy a József Attila Körnek egy csapásra vége lehet.
