Juhász Tibor: Áprilisi egymondatok

 

 

Április 1.

Megnyitom a csapot, újratöltöm a poharat, a színéről eszembe jut a két doboz Tuborg a hűtőben, nem szabad, mondom magamnak, már túl vagyok azon az időszakon, amikor nem találtam kivetnivalót a hajnali ellensörben, terjed a hideg a hasamban, talán a klór miatt képzelem úgy, hogy szemcsés köd burjánzik a belsőszerveimen, ádámcsutka, szívverés, nézem a tükörben az arcomat, mintha a szemgolyóim egyre beljebb zuhannának a koponyába, csak a halántékra, a homlokra, a járomcsontra feszülő bőr tartja őket a helyükön, hosszú, kényelmetlen vonatutak után érzem így magamat, ez az én arcom, A Gonosz színeváltozásai, reggeli olvasmányom Mózes Attilától, kolozsvári barátaim ajándéka a könyv, szeretettel gondolok vissza a városra, a Házsongárdi temetőre, amelyet bejártunk, te és én, Eszter, és ahonnan azt írtam Messengeren egy debreceni barátomnak, hogy bent vagyunk már egy órája, jól érzem magam, de egyelőre nem szándékozom maradni, hat óra kilenc perc, kávét főzök, közben arra gondolok, milyen pocakos a Mátyás-szobor, cigaretta az erkélyen, aztán parizer, zsömle, fogmosás, émelygés, munka, Balaskó Ákos, Marno János, Szamosvári Bence versei, válasz Szijj Ferencnek, Benke Attila kritikája Hamagucsi Rjuszuke Oscar-díjas filmjéről, átnézem Balázs verseskötetének betördelt kéziratát, trolira szállok, háziállatos kártyajátékot veszek az unokahúgomnak, a Turmix teraszán ülök Thithusszal, a mellettünk lévő asztalnál egy öreg újságot olvas, két szemüveg az orrán, hideg szél fúj, visszamegyek az albérletbe, hamarosan kezdődik a Kulturális Területek Egyesület évi közgyűlése, kéthete nyújtottam be a lemondásomat, elfogadja a tagság, megállapodunk, május elsején teszem le végleg a munkát, közgyűlés a bolondok napján, katapult a munka ünnepén, utána írni fogok, csak írni, befejezem a Lyukót, már nem a műfaj megnevezésével utalok rá, hanem így, Lyukó, nem szociográfiát, nem szcenográfiát, nem regényt írok, hanem Lyukót, nyáron lemegyünk a Keleti-főcsatornához, csak te és én, Eszter, ahogy megbeszéltük, ott befejezem a könyvet, versek is lesznek benne, főzök még egy kávét, eszembe jut az a pincebérlet, érzem a macskaszar szagát, a mosdatlan testekét, hamarosan indulok Salgótarjánba, miután megérkezem, felhívlak, Eszter, és arra foglak kérni, hogy mesélj nekem a Keleti-főcsatornáról, mindkét Tuborgot berakom a táskámba.

 

Április 2.

Az ellentétes kötőszó miatt a moszkvai őrkutya a kedvencem, a kártyalapon olvasható jellemzés szerint „igénytelen, de az idegenekkel nagyon bizalmatlan”, az ablaknál állok, bámulom a szomszéd kutyáját, ül az esőben, ha valaki megkérdezné, mit jelent számomra az a szó, hogy otthon, az állatra mutatnék, kirepül az egyik tyúk a kennelből, a szárazalja alá hordott vashulladék felé veszi az irányt, a biciklivázak és a kerítéselemek közé bújik, azt mondja anyám, ez a tyúk nem tud máshol tojni, csak ott, a rozsdában, beszélünk telefonon, Eszter, elmesélem, hogy az unokahúgom kapott egy szintetizátort a helyi zeneiskolától, persze csak kölcsönbe, én soha nem tanultam meg basszuskulcsban olvasni, teszem hozzá, reggel az unokahúgom megpróbálta elmagyarázni, hol helyezkednek el a hangok a dallamvonalon, ha basszuskulcsban vagyunk, így mondta, ha basszuskulcsban vagyunk, leülök dolgozni, Horváth Máté kritikája az Alas! instrumentális rockformáció debütáló lemezéről, szerkesztés közben hallgatom az albumot, tetszik, Orbán Krisztina interjúja Bárdos András és Érsek Nándor kiadóvezetőkkel, jó anyag, Tolnai Ottó Rovarház című regénye, hamarosan én következem a doktori iskola műhelyén, azt ígértem, írok a kötetről, ímélek, kiszúrok egy rontott számlát, ráadásul a kifizetéshez szükséges szerződést is rosszul töltötte ki az illető, felhívlak, panaszkodom, de gyorsan elterelem a szót, ne kelljen akkor is ezzel foglalkozni, amikor végre a hangodat hallhatom, a szerkesztő adminisztrál, a szerkesztő pályázatot ír, mire a szerkesztő a szöveghez jut, mindegy, a Tolnai-regény textuális szemiózisával szeretnék foglalkozni, ehelyett lassan egy órája bújom a számviteli szabályokat, és mikor már vagyok annyira ideges, hogy sokadik olvasásra se értsem a jogi szövegeket, szerkesztek egy hírt a debreceni Tar Sándor-napokról, az unokahúgom gyakorol, abbahagyom a munkát, megmutatom neki a c-dúr és a fisz-moll akkordokat, kicsik az ujjai, nehezen boldogul a hármashangzatokkal, ez a két harmónia a kedvenc Bólya Péter-regényem címe, anyámmal a háborúról beszélgetünk, a holnapi (nép)szavazásról, a családról, azt mondja, hetek óta rosszul van, nem tudja megmondani, pontosan mit érez, nézem az arcát, kérdezi, mikor jövök legközelebb, megöregedett, nem tudom, mondom.

 

Április 3.

„Jó, hát akkor itt fogunk élni.”

 

Április 4.

Kreatív írás szeminárium végzős hallgatókkal, eljátszom a gondolattal, hogy a mai tanyagot, a szövegek hasznossága és hasznosíthatósága a társadalmi edukációban, párbeszédbe léptetem a történtekkel, de nincs elég erőm, képtelen vagyok dolgozni, apám hív, nem veszem fel, járom a várost, mások beszélgetéseit hallgatom a nemzeti dohányboltok előtt, kávézókban, kocsmákban, villamosok, buszok utasterében, szinte maguktól lépnek a lábaim, nem az én végtagjaim, megijedek ettől az érzéstől, aztán belenyugszom, belefeledkezem a sétálásba, telefon Thithusszal, visszamegyek az albérletbe, telefon Ával, az utolsó simítások Balázs könyvén, készülök a költészetnapi Zalán Tibor-beszélgetésre, átnézem a KULTer.hu költségvetését, elolvasom Juhász Rokko útirajzának azt a részletét, amelyet a héten fogok élesíteni az Irodalmi Szemle online felületén, szerződést írok, ímél a dunaszerdahelyi barátaimtól, podcastot indítanak, szeretnék, ha én is részt vennék benne, a szegénység irodalmi reprezentációiról beszélgetnének velem az első, áprilisi felvételen, nemet kell mondanom, a Lugasban nincs senki a pultoson kívül, hetek óta dolgozom egy versen, Az előállítás életközösségén, itt próbálom befejezni, Sopronit kérek, rezeg a telefonom, öt olvasatlan üzenet, az Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör szerzői, nyílik az ajtó, férfi, zakóban, Sopronit kér ő is, azt hiszem, megvan a zárlat, fizetek, a férfi rám néz, elneveti magát, kérdezi, elég volt-e, inkább kérek még egy kört, az autóiról beszél, kijelenti, ő nettó négyszáz alatt elvből nem dolgozik, a feleségéről is mesél, akinek baszott nagy mellei vannak, búcsúzáskor megkér, fizessem ki a számláját, megszólal a pultos, nettó négyszáz, mi?

 

Április 5.,

Mint akit megrugdostak, úgy ébredek, engedem magamra a forróvizet, nézem az arcomat a tükörben, duplakávé és három cigaretta kell ahhoz, hogy legyen erőm dolgozni, egy interjút olvasok, az Esti Kornél tagjaival készült, egy kritikát a Rémálmok sikátora című sorozatról, ajánlót élesítek az Irodalmi Szemle márciusi lapszámából, aztán Visky András küldeményével foglalkozom, Kopriva Nikolett verseivel, trolira szállok, ebéd Ával, egy sztornózandó papíralapú számlát küldök vissza a kiállítónak, csörög a telefonom, te vagy az, megkérlek, beszélj kicsit hangosabban, miután letesszük, cigarettát sodrok a Szepességi utca és a Bajcsi-Zsilinszky út kereszteződésében, nyikorgó biciklin egy asszony teker el mellettem, felháborodottan néz, biztosan látta, köptem az előbb, átvágok a benzinkúton, bámulom a Segner János tér emeleteseit, a festés több mint egy évtizede befejezésre vár, egyébként tetszenek a falak, mindig is érdekelt, milyen lehet egy olyan szobában aludni, amelynek homorú oldalai vannak, pár óra van már csak a doktori műhelyig, korrektúrázok egy tanulmányt Mészöly Ágnes Szabadlábon című regényéről, aztán Németh László Irgalom című művéről, a maradék időben Zalán Tibor-verseket olvasok, a műhelyen az első felszólaló vagyok, miután vége, átmegyek Thithuszékhoz, felköszöntöm Ét, jugoszláv krémest eszünk, kiderül, teljesen elfelejtettem, hogy Karácsony Gergely a második lett az előválasztáson, Márki-Zay Péter volt a harmadik, akkoriban rengeteget beszéltünk róla Thithusszal, mégsem emlékszem pontosan az eredményre, huszonkét óra tíz perc, kicsit hangosabban beszélj, Eszter, nagy a forgalom, két nap múlva, igen, hamarosan találkozunk.

 

Április 6.

Korpa, pecsét a pulóvereken, kardigánokon, mandzsettákon, fogrém és szaft, háború, a munkáltatók faszszopók, a kollégák idétlenek, egyébként meg mindenki geci, kulcscsörgés, óra- és telefonpittyegés, hirdetések, szisszenő Coca-Cola, morgás, nem látom a kutyát, Kossuth tér, sodródom a zsinagóga felé, a Pásti utca csendes és hűvös, egy házfalnak dőlök, érdes a felülete, masszírozom a halántékomat, cetliket bogarásznak a járókelők, turkálnak a táskájukban, simogatják a telefonjukat, mélyeket lélegzem, tüzet kér valaki, útépítőmunkások a Csemete utcán, Atika, ordítja az egyikük, Atika visszakiált, mi van, gyere már egy kicsit, basszalak szájba, érkezik a válasz, minek menjek, enni, egy villanyoszlopnak dőlve szemüveges, szakállas férfi, egy kabrióból karibi zene bömböl, Atika munkatársai betongyűrűn ülnek, kezükben szendvics, PET palackos Kőbányai, az egyikük leveszi a bakancsát, földet önt ki belőle, röhög, felkavarodik a por, esznek és isznak a porban, becsomósodott, habos nyál a szájuk szélén, vaj, a szemüveges férfi engem bámul, geci, kiállt fel valaki, kiborul az egyik Kőbányai, sár lesz a sörből, Atika visszaül a markolóba, a másodikról egy srác bámulja a munkásokat, nyakában fejhallgató, a buszmegállóban öregasszonyok, egy kosztümös nő, piros mappa a padon, szlalomozó futárok a Pesti utcán, koszos takaró a dizájnfák tövében, egy középkorú férfi a füléhez nyúl, egy kisfiú szavai, választási plakátok, álmélkodva nézi a férfi a zsebkendőjét, állok a zebránál, csukva a szemem.

 

Április 7.

Már nincsenek informátoraim, elhagytam őket, nagy reményekkel fogadtak maguk közé, de csalódniuk kellett, Emm az egyedüli, aki nem vette zokon a passzivitásomat, rendszeresen tájékoztat, ki ment börtönbe, ki próbálkozott ismét sikertelenül a kanadai menekültkérelemmel, ő az egyetlen, aki még hisz bennem, a helyi civilszervezetek új kezdeményezéseiről is beszél, öblös a hangja, abban maradok vele, hogy májusban átbeszéljük a dolgokat személyesen is, új tapasztalatokra van szükségem, ehhez pedig az ő segítsége kell, hamarosan megszűnnek a kötelezettségeim, legalábbis ami a napi penzumokat illeti, és addig kipihenem magam melletted, Eszter, egyébként úgy ébredek, mint akit agyonvertek, túl sok dolgot kell elfogadni, visszahívom anyámat, kérdezi, mikor megyek haza.

 

Április 8.

Várlak az állomáson.

 

Április 9.

Eszter.

 

Április 10.

Vigyázz, mondom, és egy tölgy gyerekeire, a betonredőkre mutatok, nehogy elbotolj, nem ismerem ezt a környék, mindenfelé villák, egy olyan társadalmi réteget reprezentálnak, amely nem létezik, felhúzták és berendezték ugyan az épületeket, de nem lakik bennük senki, csak a látszat kedvéért építették meg őket, hogy lássuk, ilyen körülmények között él egy nem létező osztály, megijeszt a csend, szorongok a hol minimalista, hol gazdagon kiképzett homlokzatoktól, menjünk haza, mondod, pontosítok, az albérletbe.

 

Április 11.

A hallgatók egy szabadon választott telefonos applikációról írtak kritikát, gördülékeny az óra, utána sietek hozzád, nincs sok időnk, indulnod kell, integetek a vonat után, egy nagydarab férfi kihangosítja a telefonját, jössz-e Bécsbe, öcsém, sodronyok rázkódnak a magasban, fáradt vagyok, a síneken vécépapír, tolókocsis asszony az aluljáróban, a nyolcadik vágány felé tart, mikor a lépcsőhöz ér, felnéz, megáll, visszafordul, műanyag motor egy kisfiú kezében, kapucnis fiatalok bömböltetik a mulatóst egy vezeték nélküli hangszóróból, tömeg, nyikorgó sarokvasak, kisebb tumultus az újságosnál, öregasszony rózsaszín kabátban, az arca sárgás, ijedt, a digitális menetrendet figyeli, mint aki az elesettek névsorát olvassa, recsegő női hang, szoknya, szél, hajléktalanok, maszatos paksamétát szorongatnak, egyikük a kezembe nyomja a papírokat, leletek és receptek, gyalog megyek az albérletbe, útközben átgondolom a kérdéseimet, miután végzek az adminisztrációval, még egyszer átfutom őket, felhívlak, Thithusszal, Ával és anyámmal is beszélek.

 

Április 12.

Telt házunk volt, elégedetten vonultunk át a műsor után a Péterfia utcába, a Rockba, ahol Csoóri Sándor költészetéről is beszélgettünk, fáradt voltam, de sokat nevettem, éjfél környékén a kényszeredett mosolygásra is volt alkalom, egy szélsőjobboldali nézeteket valló csoport telepedett a zenegéphez, kifelé óhatatlanul párbeszédbe bonyolódtunk velük, nem tudom, pontosan mit akartak, de jobbnak láttam mosolyogni, kint fáztam és nevettem, kitisztult a fejem, felhívtalak, Eszter, sokáig beszélgettünk, most késésben vagyok, reggelizni igyekszem a Nagypiacra, nagyon fényes minden, megöleljük egymást Zalán Tiborral, kiderül, elbasztam a szerződését, szabadkozom, ígérem, még ma rendezem az ügyet, szeretnék belefeledkezni a beszélgetésbe, aztán visszamegyek az albérletbe, új szerződést írok, szerkesztek, válaszokat fogalmazok, olvasom a Rovarházat, fáj a gyomrom, egész délután plusz szóközöket törlök, sörözni hívnak a lakótársaim, nem tartok velük, egy kád forró vízben olvasom A krampusz halálát, mint valamennyi Mózes Attila-szöveg, elképesztő ez is, a leírások nekem sok helyen zavarosak, dagályosak, mégis úgy teszem le a könyvet a fürdőszobai kisszekrényre, hogy remekművet olvastam, korán lefekszem, holnap Tar Sándor-konferencia a Déri Múzeumban, tudósítok az eseményről.

 

Április 13.

Nem kapok levegőt, szédülök, mintha valaki csillagszórókat dobált volna el a szobában, és miközben aludtam, meggyújtotta mindet, mi lesz, ha leégnek, nem, ilyenekre nem szabad gondolni, hányszor suttogtam anyám fülébe, mikor pánikrohama volt, nem lesz semmi baj, ezt hazudtam neki, nyugalom, ez csak egy pánikroham, nem kell semmi komolyra gondolni, nincsenek, nem is voltak csillagszórók, nagy levegő, már hallani a madarakat, a McDonald’s felett is kivirul az ég.

 

Április 14.

Mindjárt kezd a konferencia utolsó szekciója, most nem remeg a kezem, ebéd után gyalog megyünk az állomásra Ellel és Errel, félek, lekéssük a vonatot, de időben odaérünk, elhelyezkedünk, dolgozom, átnézem a Pannon Tükör új lapszámának levonatát, az évvégi teendőkről írok a hallgatóimnak, Lyukóra gondolok, figyelem a közbeeső állomásokon a le- és felszállókat, Ceglédig bírom, rágyújtok a vécében.

 

Április 15.

Nem meséltem még, hogy miért húztam ki a szociális munkával foglalkozó fejezetet, miért vertem szét a szerkezetet, bevállaltam, hogy ezzel együtt az összekötőim is odavesszenek, akik hidat biztosítottak köztem és Lyukó között, a térpoétika irányában mozdítottam el az interjú- és riportközpontú korpuszt, több leírás kell, szépirodalmi környezettanulmány, félek, naiv és öntelt a feltételezés, miszerint a saját benyomásaim hozzásegítenek valamiféle többlettudáshoz, leszokni az önostorozásról, így nem lehet haladni, a kolonizáló gesztusok elkerülése, ez az, amire ügyelni kell, változatos eszközökkel beszélni el az idegenséget, a hidak hiányát, Lyukóvölgy az én távolságom, nem hiszek az átjárhatóságban, azokra gondolok, akiknek a civil szervezetek segítségével munkája, albérlete lett, néhány hónap múlva mégis visszajöttek a városból, elfáradtak, beletörtek abba, hogy pénzt keresnek, de nincs semmijük, addig se a vízdíjjal, se a fűtésszámlával nem számoltak, és most ott gyűlnek a csekkek a konyhaasztalon, nem tanultak meg takarékoskodni, a spórolásnak nincs kultúrája, vissza kell mennem, megfigyelni, hogyan viselkednek a tömegközlekedési eszközökön, az utazás fontos motívum, érzem, nagy szerepe lesz a koncepcióban, jó reggelt, hallom a hangodat, már kihűlt a kávé, mondom, megmelegítem.

 

Április 16.

Integetsz.

 

Április 17.

Jön, jön a förtelmes kaszálógép, csipkés a kaszája, szeli a búzamezőket, a repceföldeket, szerződések, számlák repülnek ki a csipkés kasza alól, nem lát, nem hall a förtelmes, jön, közeleg, egyre kevesebb a repce, a búza, egyre több a szerződés, a számla, borítékok, bélyegek, szükségem van rátok, miért nem hall, miért nem lát, itt állok előtte, csipkés a kaszája, jön, jön egyre felém, csapkod a csipkés kasza, elér a szele, szerződéseket, számlákat hoz a förtelmes kaszálógép, ez lesz a búzamezőkből, a repceföldekből, szerződés, számla, szerződés, számla, nem lát, nem hall, förtelmes, nem tudom megállítani, fogy a boríték, a bélyeg, itt állok előtte, nem vesz észre, jön, jön, közeleg, szerződések, számlák, számlák, szerződések, nem lát, nem hall, csipkés a kaszája, mindjárt elér, fáradt olaj a kerekein, iromba dög, oda a búza, a repce, mögötte a határ szerződések, számlák elvakult dogmatikája, nincs már boríték, nincs bélyeg, jönnek, csak jönnek a szerződések, a számlák, a förtelmes kaszálógép zeng, zúg az agyamban, itt van, itt van, a szerződések, a számlák elborítanak, nem látok, nem hallok, csak tudom, tudom, csipkés a kaszája, förtelmes, förtelmes ez a kaszálógép.

 

Április 18.

Készülök a szerdai eseményre, Tektonikáról fogunk beszélgetni Zolival, utoljára az Irodalmi Szemle nyári táborában találkoztunk, a (Hedvig) szimfónia című szövege Philip Glass Dance No. 4 című orgonakompozíciójára íródott, miközben a tudósítást írom, hallgatom a darabot, indulok locsolkodni Thithusz szüleihez, a nap hátralévő részét Pééknél töltöm, a fejemben a Dance No. 4 csilingelő zsongása, a terveimről mesélek, a munka ünnepe után minden könnyebb lesz, ismételgetem, szóba hozom a Keleti-főcsatornát is, aztán elindulok, sokat segítene, ha rá tudnék gyújtani, de egyetlen dohánybolt sincs a környéken, elrontom a kapukódot, hívlak.

 

Április 19.

Egy cikk zárómondatában fölösleges szóköz maradt, de nem tudom, melyik anyagról van szó, rohanok a laptophoz, átnézek minden szöveget, amellyel ma foglalkoztam, és igazam volt, tényleg ott van, röhögök magamon, szerződéseket nyomtatok, teljesítési igazolásokat írok alá egy belvárosi kávézóban, mi a faszért van szükség ennyi szarra, nyugtatnak, nincs sok hátra, biztatásképp megütögetik a vállam, ti tényleg azt hiszitek, hogy ennek vége lesz egyszer, miért, kérdezik, megmutatom nekik Zs. Nagy Lajos versét a förtelmes kaszálógépről, de egyiküknek sem tetszik, sőt úgy néznek rám, mintha valami perverz dolgot csináltam volna, biztosan azért jut eszembe az arckifejezésükről ez a szó, mert újra akarom olvasni A perverzió méltóságát, most valamiért nem izgulok annyira, mint a Zalán Tibor-est előtt, bár nagyon gyorsan ver a szívem, megborotválkozom, sokat beszélgetünk, az erkélyen dohányzom, miután bontjuk a vonalat, esni kezd, azt képzelem, a lakók sérült hangszórókat állítottak az erkélyekre, és nem a vizes aszfalton suhanó autókat, hanem a rossz készülékeket hallani.

 

Április 20.

Ez nem az én arcom.

 

Április 21.

https://www.kulter.hu/2022/04/tar-sandor-konferencia-tudositas/

 

Április 22.

„Mikor jössz haza, fiam?”

 

Április 23.

Zoli estjéről is írnom kellett volna, de az elmúlt néhány napban nem jutott idő a szövegalkotásra, egyébként a visszajelzések alapján személyközpontú beszélgetés volt, bár a műsor után egy úr félrehívott, és közölte, ő nem gondolkodni jött, ki akart kapcsolni, szórakozni szeretett volna, de gondolkodott, egy jótanács, műsorvezetőként érdemes figyelni erre a jövőben is, mert így Zoli olvasókat fog veszíteni, mondta az úr, a közönség ugyanis nem arra kíváncsi, hogy a perverzió morális határsértés-e, vagy inkább esztétikai, mindenkit a személyiség érdekel, hogy milyen volt a meghívott gyermekkora, hogyan érzi magát most, itt, Debrecenben, mit gondol a háborúról, a közelgő klímakatasztrófáról, nem tudtam, mit mondjak, hiszen az első kérdéseimmel éppen Zoli gyermekkoráról érdeklődtem, erről ennyit, inkább az eddigi bejegyzéseimet olvasgatom, egyre kevesebbet írok a munkáról, ez jó, talán mert már tudatosabban állok a feladathoz, mikor leülök, tisztán látom, mit fogok lejegyezni, például már reggel tudtam, hogy a tehetségtelenségemről fogok írni, ugyanis hajnalban kitöröltem Az előállítás életközösségét, erőtlen, nyeszlett vers volt, akárhányszor az eszembe jutott, elszégyelltem magam, úgy látszik, én egy olyan költő vagyok, akinek még ahhoz is hetek kellenek, hogy szart írjon, vannak, akik különös módon fossák a minőséget, de én még a salakanyaggal is képes vagyok bíbelődni, nem sajnálom rá az időt, dehogy, kifejezetten élvezek foglalkozni mindennel, ami rossz, tulajdonképpen a stresszt is szeretem, igen, boldoggá tesz, ha félretehetek mindent és vállalhatatlan sorokat írhatok egymás alá.

 

Április 24.

Két nap múlva együtt leszünk, együtt töltjük a hátralévő napokat, félek, nem fogok tudni felengedni, de ha össze is veszünk, talán adódik majd idő bocsánatot kérni és megbocsátani magamnak a tehetségtelenséget is, masszírozom a halántékomat, a törölt vers nyitósorait ismételgetem, hosszan bámulok az elsuhanó biciklisfutár után, bekapcsol egy riasztó, a korlátnak támaszkodom, meghibásodott az egyik kombi készüléke, vagy az emeletesek aljában lévő butikoknál történt valami, a sípolás ritmusa idomul a fájdaloméhoz, nem, fordítva, eszembe jut az öregasszony, aki olyan arccal bámulta a digitális menetrendet, mintha az elesettek névsorát olvasná, mélyre hatolnak a visító hangok, megbontják az ereket, kinyújtom a kezemet, már látni az aszfalton a cseppeket, a McDonald’s előtt egy férfi, pólója flitteres, széttárja a karjait, felfordítja az arcát, elhallgat a riasztó, a mélyedésekben gyűlik a víz, kezd habzani.

 

Április 25.

Nem írok többet a munkáról.

 

Április 26.

Eszter?

 

Április 27.

Ma végre képes vagyok hosszan, élvezettel foglalkozni a Rovarházzal, „ó a hidak ezek a nagy öltések”, az egyik kedvenc szöveghelyem, mindjárt lejár a munkaidőd, elugrom sajtért.

 

Április 28.

Koncertre megyünk, az előadót nem, csak a napot és műfajt választjuk ki.

 

Április 29.

Mintha a reggeli sietségben elfelejtettem volna nadrágot venni, és mindenki rajtam röhög a villamoson, vagy pörköltszafttal csöpögtettem volna le valami fontos iratot, amelyet a hivatalban így már nem fogadnak el, ülök a laptop előtt, a notesz fölött, és úgy érzem, a tarkómra millió tekintet szegeződik, egy emberként hördül fel a hátam mögötti tömeg, ha véletlenül rossz helyre teszek egy vesszőt, nagyon sokan gyűlnek össze, amikor dolgozom, nem férnek be a te albérletedbe se, Eszter, tolonganak az előtérben, a lépcsőházban, fenik a késeket, és amikor lezárok egy szöveget, közelebb lépnek, ilyenkor napokig úgy élek, mint Bólya Péter karakterei, henteskampóval az oldalamban, megbízásokat teljesítek, sodródom, de idővel engedek a bujdosási kényszernek, próbálom enyhíteni a szorongást, hiszen rajtam kívül még senki nem látta ezt a szöveget, egy pszichológus biztosan azt mondaná, megfelelési kényszer, de a betűk már akkor is szégyenben részesítettek, amikor még nem akartam megfelelni senkinek, visszaolvasom a bejegyzéseket, jelzőkön és kötőszavakon feszengek, variálom a szórendet, mentem a fájlt, bezárom a dokumentumot, megnyitom, április 20-hoz tekerek.

 

Április 30.

Kecsesen tartja a dobverőket, a vöröses cintányérokat kocogtatja velük, könyékig ér a haja, a hosszú lecsengések után megüti a pergőt, aztán az álló és a felső tamot is, alacsony, szikár ember, akárcsak a szaxofonos, aki épp a fúvókára harap, de nem szólaltatja meg, hirtelen eltartja magától az arany testet, becsukja a szemét, verejtékezik, int a bőgősnek, aki vastag ujjaival a zömök hangszer nyakán kezd motozni, aztán feljebb és feljebb megy, egyre hangosabban játszik, majd visszaereszkedik, megállapodik a fogólap közepén, felsikít a szaxofon, hirtelen mély, fémes tartományba zuhan a népdalokra emlékeztető dallam, a sarokban pianínó, most veszem észre a mögötte görnyedő alakot, foltos a sportzakója, ütemváltás, jazzes hangsúlyeltolásokkal kezdődik a fúvósszóló, a szaxofonos variálja a dallamot, egyre többet és többet változtat rajta, a dobos swinggel, a billentyűs egy ideig a feszes walking bass-t követi, aztán a hangsúlytalan helyekre rövid akkordokat szúr, egyre nagyobbak a nyakszirtjén a foltok, a szaxofonos behajlítja a térdét, hajlong, a csillogó tölcsért figyeli a dobos, előre dől, bármelyik pillanatban áteshet a felszerelésén, mintha közelebb akarna menni a szaxofonoshoz a bőgős, a zongorista is, rád nézek, boldog vagyok.

 

(Megjelent a Pannon Tükör 2022/3. számában.)