«

»

Sze 20

Jahoda Sándor recenziója

Jahoda Sándor
Tekerő lantos

 

 

 

álomHiánypótló művet jelentetett meg az idei Könyvhétre, a Hungarovox Kiadó: Novák Valentin Álomtourbina című („kerékpáros”) regényét. Hiánypótlónak mondhatjuk, már csak témájánál fogva is, hiszen „kerékpáros regény”-t – mindezidáig – nem igen írtak minálunk. Novák Valentint egyébként nem kell külön bemutatnunk az olvasóközönségnek. Ismerhetjük (bár, még mindig csak a negyvenes éveiben jár), mint hosszú ideje publikáló költőt, írót, de akár úgy is, mint a Kelemen Kör alapítóját. Az Álomtourbina a 12. kötete.
Novák, az író, meglehetős lírikusi vénával bír, vagyis, hogy verseket ír – mi több, költő is –, az a regény olvasásakor, jól kitapintható. A regény úgy is indul, akár egy vers, hiszen mint egy hosszú szabadversben, refrénszerűen vissza-visszatérő kezdő szakasz zenei lüktetésként, mágikus ráolvasásként is működik.
A szöveg valóban mágikus, mondhatni „varázslatos”. A szerző nem a szokványos elbeszélő-technikával írta meg művét. Van ugyan eleje, sőt, vége is van, ám, ami e kettő között zajlik (akarom mondani, történik), az – hogy úgy mondjam – túlmegy minden határon. Ez, persze erős túlzás, de annyi biztos, hogy térben és időben is „ugrál” a szöveg. A főhős: Szilágyi Szilamér a kerékpárját ugratja (mint Rózsa Sándor a lovát) – az író pedig, vele és általa: a teret és az időt. És ez nem holmi „ugratás”. Nem, kérem. A legkevésbé sem.
„A valóság rossz és elhibázott. Egy elhibázott valóságból az emberek általában az álmaikba menekülnek. De az elhibázott valóság elhibázott álmok, rémálmok melegágya.” (Dr. Szilágyi Szilamér különös története/ IV. 43.) Az írót tehát nem vádolhatjuk meg azzal, hogy: már megbocsásson, uram, de ön túlzottan lelkes és optimista! Jobb lesz, ha… De nem. Erre nincs szükség. Szilágyi Szilamér józan (mindennapos másnapossága ellenére) és – realista.
Lepkeszárnyakon száll a regény-idő, tekernek a lábak, pörög az Álomtourbina. De hol az a lepke? „[…] ott a lepke, mely alakítója és lezárója lehet egy tudatformáló regénynek, ha végre rászánja magát, s beleröppen.” (A Bicó pub, 31.). A lepke végül rászánta magát, s beleröppent. „A láthatár párkányán egy ázott káposztalepke ült.” (Határozottabban tartósabb, mint mi vagyunk, és a bicikli /I. Materiális körök, 62.).
A szerző – az írás csodája révén – újrateremti (újrateremtette) a valóságot, és ebben a – nyilván – élhetőbb regénybéli „realitásban”, sokkal meghittebben, otthonosabban mozog(hatott), akarom mondani, teker(hetett). A nyelv útjai is kifürkészhetetlenek, nem csak Istenéi. A regény magát írja, de magát a regényt – az alkotó. Valahogy így vagyunk a kerékpározással is. Mint Novák írja: „[…] Isten nélkül meg lehet tanulni biciklizni, de Isten nélkül élvezhetetlen a bicikli nyújtotta élmény” (Szentcsalád tandem, 43.).
Novák Valentin regénye életszerű. (Mint ahogy az élet is – nemde? – regényszerű.) Kissé ódon-mód kifejezéssel élve: az Álomtourbina – regényvilága – meglehetősen „prózai”. Lévén, hogy próza, nem pediglen – mondjuk – egy verseskötet. Mindazonáltal, mint már az elején írtam, Novák Valentin lírikus is. Ezt le se tagadhatná (bár, azt hiszem nem is akarja). Regénye – jó értelemben véve – szórakoztató, de ugyanakkor keserű és súlyos mondanivalóval bír. Az olvasó, a regény elolvasása után, legszívesebben nyomban „nyeregbe pattanna”, és „tekerne”, el.
Aki kedvet, ihletet, ösztönzést, bátorítást kap(ott) e könyvtől, elmondhatja, hogy több lett, egy másik világba láthat(ott) be, és ha nem is ért(hetett) meg mindent, vigasztalja őt a szerző őszintesége: „[…] meg tudom magyarázni a fákat? Még a költő sem tudja. Meg tudom magyarázni a csigalépcsőt? Meg tudom magyarázni a kerékpárt? Nem” (Pantini mese, 162.).

Novák Valentin, Álomtourbina (kerékpárosregény), Hungarovox Kiadó, Budapest, 2016, 216 oldal, 2000 Ft

 

 

Jahoda Sándor (Budapest, 1976- )