Somlyó Zoltán unja a halált
Somlyó Zoltán, Az átkozott költő, tulajdonképpen nagyon hamar megunta a halált. Mondhatni átkozottul hamar. De, hogy őszinték legyünk, már a halála utáni első percben is (pedig hol volt, hol nem volt akkor már az idő!), tele volt vele a… Szóval, halálra unta magát, na. Ami azért, ha jobban belegondolunk, korántsem annyira meglepő, mint azt elsőre feltételeznénk. Emlékezzünk csak vissza arra a – sajnálatos módon – kevéssé ismert versére, amelyben a költő azt írja, hogy: „Szívemnek dohos udvarában/ egy őszi verkli játszik halkan./ A kis cselédszobában fekszem,/ és azt hiszem, hogy rég meghaltam.” Értik már, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy miről is beszélek?
Somlyó Zoltán halála utáni – nincs rá jobb szó – életében, sem volt sokkal boldogabb, mint az azt megelőzőben. Az igazat megvallva, nem is volt teste, csak, mintegy „testetlen árnyként” bolyongta be a – valaha hőn szeretett, és sokszor megénekelt – Fővárost; Váradot; Szegedet; Szabadkát. Legnagyobb döbbenetére – és persze őszinte bánatára – azonban, annyira sem vették őt észre, mint a halálát megelőző utolsó néhány évben. Pedig: akkor még élt. Tegyük a kezünket a szívünkre – ugyan melyikünket nem bántana az efféle bánásmód? Hát kérdem én, megengedhető viselkedés ez egy létezővel, mi több: egy nem-létezővel szemben? Úgy gondolom, a minimális tisztelet mindenkinek kijár, még annak az embernek, akarom mondani, költőnek is, aki élete alkonyán ekképp summázta a summáznivalót: „Életem cipőjét félretapostam” – azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűzni. És, félreértés ne essék, itt most nem a cipőfűzőről van szó.
És az Édes, Drága, Tündökletes nők? – kesergett magában a szellem-költő – Mit ér, ha már a parfőmjüket sem érezhetem, mit ér, ha már meg sem érinthetem Őket? Eh, mit… A halott Somlyó Zoltán nagyon el volt kámpicsorodva. Bár, mindegy is – legyintett búsan, szellem-karjával, a levegőbe –, hiszen: „Már a nők sem szereztek semmi jót,/ Eldobtak, mint az odvas diót”.
Na, és a régi cimborák? Desiré és Frici? Hová lettek? Hol vannak? Hol van már a tavalyi holt? És egyáltalán: mi ez az egész? Mit keresek én itt (meg ott), ahol a madár se jár? – szomorkodott a halott költő. Bizony, költői kérdések ezek. Fel is szívódtak nyomban a semmiben. Ő maga meg, válaszok híján, sápadtan visszafeküdt kényelmetlen, hideg, fekete ágyára, majd állig betakarózott a sötétséggel, és összevissza forgolódva, megpróbált – legalább – álmodni valamit.
…
De – a jó ég tudja, miért –, sehogyan sem fért a bőrébe, és feltámadt (nem úgy értendő!) benne a gondolat, hogy talán meg kéne látogatnia néhány szerkesztőt, kiadóvezetőt. Vajon mit vegyek fel? – morfondírozott magában – Elvégre fejesek volnának, vagy mi. Megvan! Fehér lepedőben fogok náluk megjelenni. Az, szerintem, elég szalonképes, hisz úgyis mindig toprongyos voltam, szinte egész életemben. No, induljunk is el! A halott Somlyó Zoltán aztán, fogta magát, és fehér lepedőben, ismét elindult Budapestre. Természetesen éjjel, mert úgy izgalmasabb.
Asszem, latolgatta magában, útközben a lehetőségeket, asszem azt a kiadóvezetőt keresem fel legelőször is, aki hosszú ideig csak ígérgette, hogy megjelenteti a válogatott verseimet – aztán persze abból se lett semmi. Csak halálom után. Ez, véleményem szerint, igazán nem volt szép tőle, jól jött volna az a kis honorocska a családnak. Meg némi közönségsiker – mégha kései is. De így? Mint halottnak a csók. Ugyan mi haszna van a költőnek abból, ha már régesrég halott? Vagy, teszem azt: csak a halott költő jó költő? Nincs ez jól, kérem, nincs ez jól. A halott költő suhant tovább.
Aha, ez az ő villája. Kopogtatni nem fogok, még mit nem, eleget kopogtattam már a szerkesztőségek ajtain. Mi vagyok én, kopogó szellem? Szépen átmegyek a falakon. Na, gyerünk! Haha, milyen simán megy ez, ki hitte volna. Igen, ő az, hogyan is felejthetné el az ember: kopasz, bulldogfejű, hájas, és horkolva alszik. Mellette a felesége. Egész szép, vagy egy húszassal fiatalabb. Hé, hé! Itt vagyok! Somlyó Zoltán, az átkozott költő! Miért nem reagálnak, mikor tiszta erőből üvöltözök? Egy kicsit meghimbáltatom magam a levegőben, hátha. Hé, hé! Hahóóó! Most, most, igen…. Most felnyitja a szemét, ez jó, hitetlenkedve, bambán rám, aztán felsikolt. Felveri a feleségét is, együtt sikoltoznak. Most mi van? Uram, izé, mondom neki… De nem. Ezek mindjárt infarktust kapnak. No, léceljünk le gyorsan! Ilyen marhaságot. Mindegy. Hú, most kint vagyok, végre. És most mi legyen? Jó kérdés. A halott költő buzgón tanakodott. Ez a nő… felébresztett bennem… valami… a sikoltása… mintha… valaha… rég… „Bukdácsolón a térded reszkettesse meg combod/ e dús virágban álló, harmattól ittas lombot.”
Unom ezt a fehér lepedőt. Minek nekem lepedő? Mikor már úgyis… Régebben persze mennyire vágytam arra, hogy legyen egy-két „lepedőm”, de mindig csak keveset, mondhatni borra valót kerestem, a verseimmel. A halott Somlyó Zoltán kilibbent hát a lepedőből, és nyomban Szeged felé szálldosott.
Félúton azonban megállt és gondolkodóba esett. Eh! Halálosan unom már ezeket a városlátogatásokat. Különben is. Milyen hülyeség ez! Se nő, se kaja, még egy vacak virzsíniát se szívhatok el. Ez a túlvilág egy púp a hátamon. Halálba az egész halállal! Inkább megyek vissza aludni.
