HERCZEG FERENC kisprózái
AKROPOLISZ (AZ „ALMA”)
Majdnem kiesett a hulla. A vállukon hozták a koporsókat derűs közönnyel, a kanyarban kicsit megdöntve, mintha csak bútort cipelnének. Épp mellettünk haladtak el. Egy régi barátommal, Attilával voltunk egy csarnokban. Leginkább katedrális lehetett, de oltár, padok, berendezési tárgyak nélkül. Az ablakai is olyanok voltak, a dísztelen üvegablakok, melyeken át beszűrődött a délelőtti nap fénye a fejünk felett. Semmi sem segített eldönteni mi lehet ez a hatalmas épület, amit épp most szednek szét. Hívtak az irodába. A főnök beszélni akart velünk. Az igazgató gondterhelt volt, gyűrött arcú, erősen kopaszodott. Nem látszott, hogy lenne bármilyen hatalma, pedig mindent ő irányít. Azt mondta, hogy mostantól mindenkinek hordania kell kifelé a hullákat, nekünk is. Már ki is készítettek az íróasztal mellé több nyitott koporsót, bennük különböző nemzetiségű halott fiatalok. Arra a fiatal franciára különösen jól emlékszem. Kétrét görnyedve görcsben feküdt a hátán behajlított lába L alakban lógott ki a koporsóból. Nem lehetett lezárni a koporsót. Próbáltam nem nézni rá. Semmi sem olyan rettenetes, mint az eltorzult test. Végül az egyik rakodómunkás csinált valamit. Nem tudom, mit, talán a lábát törte el, talán erőszakosan rápréselte, mindenesetre sikerült becsukni a koporsót. Mi folyik itt, hogy ennyi fiatal hal meg, kérdeztem az igazgatót. Bár szemtől szemben álltunk, úgy tűnt nem hallja a hangom. Válaszolt valami oda nem illőt. Lehet, hogy nem is nekem mondta, hanem valamelyik munkásnak. Azután elfordult és az irataiba meredt. Nekiálltunk mi is. De arra gondoltunk, mi rendesen csináljuk majd, nem úgy, mint a többi rakodó. Attila még a vicces cigányzenész ingét is lecserélte valami normálisabbra. Megfogtuk ketten a koporsót és a vállunkra emelve elindultunk a csarnok felé… Itt felébredtem, aztán megint elaludtam, megint felébredtem és néhányszor még elaludtam és felébredtem.
A barátnőmmel sétáltunk a hegyen egy nyári este, alattunk a város. Még világos volt, de már kigyúltak a fények, láthattuk, ahogy a kivilágított sugárutakon járnak buszok, autók körbe-körbe. A zölddel benőtt hegyoldalon kővel kirakott ösvény és kis lépcsők vezettek fel, az volt a benyomásom, mintha valami régi római erőd maradványain lépkednénk. De lehetett volna az Akropolisz vagy a Gellért hegy is. Esteledett már, a nap lentről világított ránk. Kézen fogva sétáltunk a felfelé vezető ösvényen, majd leültünk a lépcsőre. Néztük a várost alattunk. Ő arról mesélt, hol nyitna masszázs stúdiót és mutatta, hogy merrefelé nézett már helyiséget. Azután azt kérdezte: – Te nem szoktál néha olyat álmodni, hogy csak repülsz, repülsz a város felett és a város fényei alattad és a csillagvárosok feletted éppen ugyanolyanok és te közöttük repülsz… Olyan jó álmodni! Azt mondtam, nem mindegyik álom szép, és eszembe jutott a legutóbbi talányos álmom. Elmondtam neki. – Ez olyan depis…– mondta, mikor befejeztem. – Lehet, hogy kezdesz depressziós lenni? Rám mosolygott, arcán a két kicsi gödröcskével, ezt a mosolyt hívják franciául petit pomme-nak, „almácskának”. Eszembe jutott, hogy mégse kellett volna elmondanom… Azt válaszoltam, hogy á, dehogy, csak hülyeségeket álmodok, ha bezabálok elalvás előtt. Majdnem kiesett a hulla.
