Herczeg Ferenc kisprózái
Hiába
Vége felé jár az éjjel. Tucc, tucc, tucc, hallatszik a techno egy autórádióból… Futsz, futsz, futsz… Üresen kong ma a város. Futsz, futsz, futsz… Oszlik az éji sötét, az acid trance elhalkul, hogy átadja a helyét egy másik, súlyosabb, végzetesebb transznak. Megmozdul a föld temetőkben, megnyílnak a kriptakapuk, felbuknak a holtak a vízből, mennek a rakpart macskakövén libasorban. Akik a Dunából buktak fel, csatlakoznak a tömeghez. Vonulnak a holtak a Fő utcán. Van, ki a temetőből jön, sokan a körút alatti tömegsírból. Van, kit a kivonuló németek, van, kit a bevonuló szovjetek öltek meg. A többséget magyarok. Mintha csak tegnap lett volna, még érzik a melasz vagy lóhús ízét a szájukban. Vonulnak a holtak az úton, vonulnak néma haraggal. Gyanakodva, idegenkedve vizslatják egymást is. Reménykednek, hátha valahol út közben meglátják a gyilkosaikat. Vagy legalább egyet „azok” közül… Nagy nap a mai. Végre előjöhetnek. Végre bosszút állhatnak. Végre megmutathatják, hogy ők az ország igazi urai. Milyen kár, hogy csak négyévente van erre lehetőség! A halottak végigvonulnak a Fő utcán, közben kisebb-nagyobb csoportok leválnak és elindulnak a lakóhely szerinti szavazóhelyiség felé. Az élők nem szavaznak. Az élők kulcsra zárt ajtók mögött nyüszítenek a házaikban. Nem szól a templom nagyharangja, de rezeg, morajlik. Gramofon szól valahol messze, egy régi dal, alig hallani:
„Hiába menekülsz, hiába futsz.
A sorsod elől futni úgyse tudsz,
Mert sorsunk nekünk és végzetünk,
Hogy egymásért szenvedünk”.
