«

»

okt 21

Halász Albert : Hetés, a kettészakított táj

Halász Albert
Hetés, a kettészakított táj

Az első világháborúig Hetés és vidéke mint néprajzi tájegység, jóllehet nemzeti, nyelvi, vallási és egyéb szempontok szerint is igen változatos helyen terül el, népi kultúráját, vallását, nyelvét tekintve és demográfiai szempontokból is huzamosabban háborítatlan időszakban élt. Igaz, hogy kihatása volt a törökök betöréseinek, a reformációnak, ellenreformációnak, a Lendván a dualizmus korában megerősödött polgári zsidó rétegnek, a járási székhellyé válás miatt ide helyezett hivatalnokok, tanítók és egyéb írástudók megjelenésének, de mindezek nem voltak komolyabb hatással a nemzeti összetételre és a lakosság számának változására.
A 19. század végére az 1848-as események utáni jobbágyfelszabadítás, a magas népszaporulat és az öröklődési törvények következtében a földek egyre inkább elaprózódtak. A családok megélhetése az akkori Magyarországon, így Hetésben is egyre nehezebbé vált. A boldogulás és gyakran a némi pénzzel való visszatérés reményébe vetett hittel megkezdődtek a kivándorlások, főleg az Amerikai Egyesült Államokba. Ennek először az 1. világháború időszaka vetett véget, majd több hullámban ismét erőteljesebb lendületet vett. Hetés, tágabban Lendva-vidék egésze is erősen megsínylette ezeket az időszakokat. Az első, majd a második világháború után meghúzott határok miatt Hetés többször megélte, hogy az államhatárok, utána a keleti és nyugati politikai tömbök határai is kettévágják, hol lazábban, hol légmentesebben elzárva egymástól a kettészelt részeket. A több évtizednyi különélés az egykor egységes jegyeket viselő közösségben más-más fejlődést hozott, ami erősen megváltoztatta az emberek életét. Ma már felszámolták ezeket a határokat, a népi kultúrára a történelmi események és a gyorsabb életmódváltás azonban tartósan rányomták a bélyegüket. A kulturális kettészakítás lépcsőfokait, a jelentősebb demográfiai változások főbb jellemzőit veszi számba a tanulmány.
A Lendva-vidék 20. századi első nagy határátrendezési folyamata az 1. világháború végén kezdődött meg a gyakorlatban is. A világháború nyertesei újraszabták e vidék határait. A népesség etnikai összetételének vizsgálata, különböző értelmezése csak ürügy volt az egyes, többnyire a győztes államok geopolitikai érdekeinek érvényesítéséhez. Amennyiben éppen úgy diktálta az érdekük, akkor az adott etnikai térképet hamisnak, elfogultnak nyilvánították, hitelességét így próbálva aláásni, vagy bizonyos statisztikai adatokat nem éppen empirikus, minden kétséget kizáró módszerekkel állítottak össze vagy magyaráztak meg. Tudjuk, a manipuláció, a részigazságok, a félretájékoztatás az akkori események eszközei voltak hasonlóképpen, mint néha a diplomácia mai tevékenykedésében is. Az egykori Zala vármegye déli részeire több felosztási igény és terv készült. Magyarország akkor nem volt olyan állapotban, hogy megvédje saját legitim érdekeit, sőt, a béketárgyalások nem az igazságosság elvéről szóltak.
Az egyik, néprajzi érveket is felvonultató propagandaanyag, a délszláv igényeket alátámasztó tárgyalási alap, melyet Matija Slavič, muravidéki származású szlovén lelkész, a szlovének Murántúl-szakértője adott elő Párizsban, a Referat o Prekmurju c. irat. Ennek 5. pontjában tárgyalja a néprajzot és a nemzeti hovatartozás statisztikai adatait:
„5. Etnográfia és statisztika.
Murántúlt néprajzi szempontból azért reklámoljuk saját részünkre, mert itt tömör egységben őshonos szlovének laknak. Szlovének e Murántúl határain kívül is élnek, melyeket azonban elveszítünk. Ezzel szemben határunk szélein némely lakók német, vagy magyar nemzeti tudattal bírnak, akiket azért követelünk magunknak, mert részben amúgy is a mi nemzetiségünk, részben csak az utóbbi időben lettek elnemzettelenítve, és mert a mi természeti és néprajzi egységünkbe tartoznak.
A magyar hivatalos statisztikára nem támaszkodhatunk, mert a végletekig elfogult. Példaként csupán két esetet említsünk! A Turnišče / Bántornya falunak a hivatalos népszámlálás szerint 1881-ben 43 magyar, 4 német, 1 horvát és 998 szlovén lakosa volt. Az 1910-es hivatalos statisztikai adatok szerint pedig 961 magyar, 2 német, 4 horvát és 261 szlovén lakosa. A plébániahivatal szerint pedig 20 magyar, közülük 7 zsidó, 2 német, 4 horvát és 1202 szlovén van. Görhegynek, a másik falunak a hivatalos statisztika szerint 128 magyar lakója van, igazság szerint pedig egy sincs.
Tehát csak az egyházi sematizmusra és a magán-statisztikára támaszkodhatunk. Az egyházi sematizmusokban ugyanis le van írva, plébániák szerint milyen nyelven folyik az istentisztelet. A murántúli szlovén nyelvet ugyanis elnyomta az iskola, a bíróság, a posta és általában minden hivatalos hatalom. Csupán az isten igéje maradt hozzá részben hű. Ugyanis amilyen gyorsan a hívők a szlovén mellett megértették a magyart is, elveszítették a szlovén istenszolgálatot. Megtörtént még az újabb időkben, hogy a magyar nemzetiségű pap, melyet szlovén vidékre helyeztek, nem tanult meg annyira szlovénul, hogy szlovén prédikációt írjon magának. Ezért magyar prédikációt írt, amit valaki, akár laikus is, lefordított. Amikor viszont az emberek már megértették magyarul is, magyarul prédikált, hogy így hízelegjen a kormánynak. Ezért ahol a sematizmus az istenszolgálatot szlovén nyelven határozza meg, ott bizonyára szlovének vannak. De van 19 katolikus és 8 evangélikus plébánia szlovén istenszolgálattal. A katolikusok: Dolnja Lendava (Alsólendva), Turnišče (Bántornya), Črenšovci (Cserföld), Beltinci (Belatincz), Bogojina (Bagonya), Murska Sobota (Muraszombat), Martijanci (Mártonhely), Tišina (Csendlak), Cankova (Vashidegkút), Pečarovci (Szentsebestyén), Sv. Benedikt (Felsőszentbenedek), Sv. Jelena (Perestó), Sv. Jurij (Vízlendva), Grad (Felsőlendva), Nedelja (Péterhegy), Dolenci (Nagydolany), Štefanovci (Apátistvánfalva), Gornji Senik (Felsőszölnök), Dolnji Senik (Alsószölnök). Az evangélikusok: Moravci (Alsómarácz), Puconci (Battyánd), Murska Sobota (Muraszombat), Bodonjci (Bodóhegy), Križovci (Tótkeresztúr), Péterhegy (Petrovci), Domanjšovci (Domonkosfa), Hodoš (Őrihodos). Mindezek a plébániák egymás mellett helyezkednek el, úgy hogy köztük nincs idegen elem. E plébániák területe tehát kétség kívül szlovén. E terület határait azonban némileg kerekíteni kell.
a) A szlovén plébániáktól balra, a Stájer-magyar határ és a Rába háromszögben van két plébánia, Dobra (Vasdobra) és Rabski Sv. Martin (Rábaszentmárton), ahol az istenszolgálat német. E két plébániának 7135 katolikus és evangélikus lakója és 28 zsidó lakója van. E lakosság többnyire elnémetesített szlovén, akik között még sok öntudatos szlovén van. A szép szlovén helynevek e vidék szlovén eredetét mutatják, pl. Tótlak, Slovenska vas, Windisch-Minihof. Mert e két plébánia földrajzilag a Murántúlhoz tartoznak (Tótság), és mert a szomszédos szlovénekből van az etnikai és gazdasági alimentációja, azért követeljük, hogy maradjanak a Murántúl része Jugoszláviában is.
b) Az északi határunkat a Rába folyó képezi. Ezért követeljük magunknak Szentgotthárd várost (Monošter), melyben a hivatalos adatok szerint 1910-ben 1998 katolikus, 7 görögkeleti, 269 lutheránus, 43 kálvinista, 2 unitárius és 305 zsidó él. Ugyanúgy az elővárosi Rábakéthely plébániát, azt a vidéket, melyet a németek Marklnek, azaz Tržičnek neveztek. E plébánia a Magyarlak falun kívül 2552 katolikust, 71 lutheránust, 15 kálvinistát, 2 unitáriust és 4 zsidót számlál. Ez a város úgy keletkezett, hogy német szerzetesek oda Szent Gotthárd nagy kolostorát emelték (monošter) és alattvalóknak szlovéneket kaptak, összesen 11 falut. A kolostor idővel elmagyarosodott. A város több iskolát kapott, a hivatalnokok magyarok voltak. Ezért úgy alakult, hogy a városiak megszokták a magyar nyelvet és a városban és az elővárosban elvesztették a szlovén istenszolgálatot. Ám magában a városban és a város előtti falvakban sok a szlovén, a Zsidor nevű falunak még ma is szlovén többsége van. Csaplovics (Croaten und Wenden in Ungarn, p. 49., 50.: „So wohnen viele (Slovenen) in Trombátfa, Hodos, Sz. Gotthard.” Szentgotthárd előtt tehát szlovén környezetünk van. Erre a városra gravitál négy kimondottan szlovén plébánia, melyek alimentálják Szentgotthárdot, melyek Felsőszölnök, Alsószölnök, Nagydolany és Apátistvánfalva. Szentgotthárdot nem szabad kiszakítani saját földrajzi és néprajzi egységéből és tehát Jugoszláviához tartozik, együtt elővárosi plébániájával együtt.
c) Keleti határunk a Kerkáig kizárólag néprajzi. Itt még el is veszítünk néhány szlovént Szalafőn és Őriszentpéteren. Mert azonban ez a vidék kelet fele, a Zala folyóhoz gravitál, hagyjuk őket a határainkon kívül. A mi határunk csak olyan csúcsokat vesz el, melyeknek még a speciális térképen is csak a saját szép szlovén nevük van: Črna mlaka, Stavljenica, Krajcerov breg és Soški les. Aztán határvonalunk elveszi Hodost (Őrihodos), ahol a magyar mellett az istenszolgálat szlovén is és ahol a magyarosítás minden eszközzel megkezdődött. Pl. 1900-ban ezen a vidéken még egyik részt úgy nevezik, hogy Tótszerdahely, szlovénul Središče: 1910-ben pedig már csak Kisszerdahely, Malo Središče, hogy kitörlődjön e vidék szlovén jelleme.
Továbbá a határunk azt az elvet követi, melyet magyar, tehát a Jugoszlávok iránt nem jóindulatú író, Bellosics írt le cikkében „Die Wenden im Zalaer u. Eisenburger Comitat” a „Die österr.-ung. Monarchie in Wort und Bild c. könyvben ”Ungarn IV. B. S. 259: Jenseits Kercza, im Süden, geht das ungarische Gebiet zu Ende und es beginnt das Wendenthum.” Ezért a Kerkától délre ezen állítás szerint a határunk szintén néprajzi, annak ellenére, hogy e határ menti vidékeknek már magyar istenszolgálatuk van és melyek csak nemrég voltak elmagyarosítva, vagy a magyarosítás éppen csak elkezdődött, pl. Kebeleszentmártonban (Kobilje). Itt még a szlovének bírják még mindig a többséget, az erőteljes nyomás ellenére. A Dubrovnik (Lenduavásárhely) még mintegy 50 évvel ezelőtt szlovén volt. Említett Csaplovics azt állítja: „Auch in der Dobronoker Pfarre und in Radamos leben mehrere Wenden und vermehren sich.” A néprajzi momentum mellett pedig itt vehető figyelembe a Tótság földrajzi egysége, melynek itt természetes határa van: A Lendva és a Kerka vízválasztója, minek alapján követeljük magunknak az összes helyiséget eddig a vízválasztóig.
d) Az utolsó helyiség, mely a murántúli szlovének számára különösen fontos, az Alsólendva. Az egyházi sematizmus szerint e helyiség megvédéséért egyetlen szót sem kéne pazarolnunk. A sematizmus szerint az istenszolgálat ugyanis magyar és szlovén nyelvű. Csaplovics kimondottan azt állítja, hogy a szlovének számára szlovén káplánt helyeztek oda. Az utóbbi időben pedig ez a szlovén káplán már nincs ott. Azzal segítenek magukon, hogy Lendvára szlovén pap jön a szomszédos plébániából. Alsólendva közel akkora város, mint Szentgotthárd és a statisztikai adatok szerint 1910-ben 2220 katolikust, 8 görögkatolikust, 95 lutheránust, 23 kálvinistát, 1 unitáriust és 383 zsidót számlál. Mert város, ezért több az iskola, a hivatal stb., és ami azt eredményezi, hogy az emberek megtanulnak magyarul és ennek következménye képpen elveszítik a szlovén istenszolgálatot. Ennek ellenére a városban sok a szlovén. A várostól nyugatra és délre egész szlovén falvak vannak. A várostól keletre pedig szőlőhegyek vannak, melyek lakói szlovén vincellérek. A lendvahegyi, csentei és hosszúfaluhegyi részeken közel 3000 szlovén él. Magának a városnak az etnikai és gazdasági alimentációja a szlovénektől származik. A szlovéneknek a városban van a természetes kulturális és gazdasági központja. A város tehát a szlovén Murántúl földrajzi és néprajzi egységébe tartozik, mely majd a rezsim változásával ismét megmutatja eredeti szlovén ábrázatát, a teljes keleti és északi hátterével Kercáig, mely természetével Alsólendvához gravitál. Csaplovics 1829-ben néprajzi térképet is készített. Ezen a szlovén néprajzi határ Alsólendvától délre és messze keletig, Sziget helyiségig, és északra még a Kerkán is túl, a Kerkától keletre eső csúcsokig húzódik. Mi nem követeljük a határt sem Szigetig, sem magáig a Kerkáig, csupán azt, ami manapság teljesen a miénk, vagy ami még nemrég szlovén volt és a mi földrajzi és néprajzi egységes szlovén Murántúlunkhoz tartozik.
Azokban a plébániákban, melyekben az egyházi rendelet szerint szlovén istenszolgálat van, 88.642 lakos van. Ahol magyar istenszolgálat van, 18.318 lakos van, 2 plébániában német istenszolgálattal pedig 7163 lakos. Murántúl tehát 114.123 lakost számlál.
A hivatalos statisztika ezen a területen 71.000 szlovént, 33.000 magyart, 10.000 németet és a maradékot egyéb nemzetiségként tart számon. A szlovének pontos számát a hivatalos statisztika nem mutatja ki, mert a szlovéneket nem külön rovatban számolja össze, hanem az „egyéb nemzetiségek” rovatban. Ilyen megszámlálás ellenére aztán még a hivatalos statisztika is ennyi szlovént talál. E statisztika szerint is a szlovénoknak akkora többsége van, hogy a követelés teljesen indokolt, hogy Murántúl a szlovéneket illeti, ill. a szerbek, horvátok és szlovének országát.”
A lefordított fönti szöveg egy olyan példa, mely hitelesnek tűnő, de ferdítések sorozatán gondosan megköltött érvelési rendszert épít fel bizonyos célok eléréséért. A 20. század elején az 1. világháborúig már az erőteljes tevékenységet kifejtő és szakmailag is egyre erősödő és intézményesülő magyar, de a szlovén néprajzi kutatások és vizsgálati módszerek szerint is elfogadhatatlan szakmai megközelítésről van szó. A szakmaiságot, tárgyilagosságot teljesen mellőzi, annál inkább jellemzi az elfogultság és a részrehajlás. Ékes példája a szakmával, a néprajz fogalmával való visszaélésnek. Mivel nem néprajzos szakember, hanem katolikus lelkész tollából ered, helyénvaló lett volna az alaposabb tájékozódás, talán más szakértők, rendelkezésre álló adatok figyelembe vétele is szükséges lett volna a mérlegelésnél, nem szólva arról, hogy talán a ténymegállapítás és a valós helyzet alapul vétele hozhatott volna megközelítően pontos adatokat, az ilyen életbevágóan fontos és az egész térségre súlyos, akár rövid, de inkább hosszú távú következményekkel járó döntéshez. Nem így történt. Az új határok végül részben a fönti érvek és érdekek alapján lettek véglegesítve. Kivéve a szentgotthárdi térséget, ahol a nagyhatalmak érdekei ellen szólt az új délszláv állam és az innen északra élő szlávok közti korridor kialakítása. A Rába-vidéki szlovének sorsa is talán máshogy alakul, ha a döntéshozók ismerik a valós néprajzi, állandósult nyelvi, azaz nemzeti határokat. A veszteség így kétség kívül kétoldalú volt.
A lefordított szövegből két fontos példát emelünk ki, melyek azt bizonyítják, hogy az ún. Murántúl szakértője, aki egyébként alig rendelkezett murán túli helyismerettel, és származását tekintve sem volt murán túli, hogyan rendeli érdekei alá a tényeket és a részadatokat. A vendekről, azaz a Vas és Zala megyék szlovén közösségéről szóló, Csaplovics János neve alatt, német nyelven megjelent írást veszi alapul, mely nagy általánosságokban írja le az itteni szlovén vidéket. A gond abban áll, hogy az idézett Csaplovics eme írását egy szlovén lelkésztől, Kosicstól, mondjuk úgy, hogy kölcsönözte. Csaplovics, amikor először jelenteti meg a szóban forgó szöveget, még lábjegyzetben megírja, hogy Kosicstól kapott írást tesz közzé, részben rövidítve, részben kibővítve: „Ezen kellemetes, derék és igazán becses Értekezést, mellynek első §-ai a’ Kedveskedőben már ki voltak adva, nehány esztendővel ez előtt Tiszt. A. Szölnöki Plébánus K o s s i t s J ó’ s e f Úr, szolgáltatta kezemhez, …”. Majd alább: „Nekem e’ jelen való mellett egyéb érdemem nincsen, tsak az, hogy K o s s i t s Úrnak munkáját más rendbe szedtem, újjonnan leírtam, és egyet mást kihagytam, a’ mi, vélekedésem szerint, ki maradhat a’ nélkül, hogy az Ethnographia valami csonkítást szenvedjen.” Utána ezt az írást Csaplovics, újabb átírásban, német nyelven is megjelenteti 1829-ben, de ebben az eredeti szerzőt már elhallgatja. Ezért bizonyos ideig (pl. Novak 1985: 62–64), a magyar változatot nem ismerve, többen e szöveg szerzőjeként Csaplovicsot tűntették fel idézett szerzőként. Ezt a munkáját vette tehát alapul Slavič. Érdemes lenne részletesebben is megvizsgálni, miben különbözik az eredeti Kosics szöveg, melyet 1824-ben közölt Bécsben az 1828-as magyar, ill. az 1829-es német nyelvű átírástól.
Amikor Slavič idézi Csaplovics 1829-es német szövegét: „Auch in der Dobronoker Pfarre und in Radamos leben mehrere Wenden und vermehren sich.”, akkor az itt állítottakkal ellentétben az 1828-as magyar változatban ezt olvashatjuk: „— a’ Dobronaki Farában ’s Városban sokan fészkelték bé magokat, ’s Radamás helységben a’ házasúlás által gyarapodnak.” A két állítás tartalma homlokegyenest más: „a sok szlovén él és gyarapodik” mást jelent, mint a „sok szlovén fészkelte be magát és házasulás által gyarapodnak”. A három szerző helyismerete, ítélve a helynevek írásából, az adatok felsorolásaiból, kiragadott szövegrészekből, kétséges; legalábbis ami Lendva-vidéket illeti, arról nem beszélve, hogy 1919-ben már közel száz éve íródott szövegről van szó. Az említett vidéken még Kosics sem biztos, hogy járt, Csaplovics minden bizonnyal nem, mert Csaplovics plágiumgyanús közlése, Kosics szövege, hemzsegő hibával teli átírása nem bizonyítja a jó helyismeretet. Úgy tűnik, Slavič sem vette a fáradságot az alaposabb helyszíni kutatómunkára, adatgyűjtésre.
Slavič azt írja, hogy: „Az utolsó helyiség, mely a murántúli szlovének számára különösen fontos, az Alsólendva. Az egyházi sematizmus szerint e helyiség megvédéséért egyetlen szót sem kéne pazarolnunk. A sematizmus szerint az istenszolgálat ugyanis magyar és szlovén nyelvű. Csaplovics kimondottan azt állítja, hogy a szlovének számára szlovén káplánt helyeztek oda.” Az ilyen értelmezés is kártyavárként dől össze, ha kontextusából nem kiragadva azt olvassuk a magyar közlésben, hogy: „Zala Vgyében pedig AIsó-Lendván tót Káplán tartatik az oda incorporált vendus filialisok ’s magában a’ városban lakozó számos Vendek miatt; úgymint; Hotiza, Kaptza, Koóth; …”. Hotiza, Kapca és Kót valóban a nyelvhatár pereme, de a Kosicstól átvett állítás hamis. Hotiza akkor szinte teljesen szlovén, Kapca és Kót pedig szinte egészében magyar. Lendván, ill. a fölötte lévő szőlőskertekben pedig gyéren éltek, főleg szlovén vincellérek. Elenyésző számról van szó, ha az egész akkori Lendva-vidéket, tehát Lendvát és a körülötte található falvakat, azaz a lendvai plébánia lakosságát nézzük. A Csaplovics által közölt magyar nyelvű átírás, amikor arról értekezik, hogy Vas vármegyében és Zalában hány szlovén él, teljességében és sorjában tehát így szól: „Zala Vgyében pedig AIsó-Lendván tót Káplán tartatik az oda incorporált vendus filialisok ’s magában a’ városban lakozó számos Vendek miatt; úgymint; Hotiza, Kaptza, Koóth; — a’ Dobronaki Farában ’s Városban sokan fészkelték bé magokat, ’s Radamás helységben a’ házasúlás által gyarapodnak.” Ez pedig teljesen mást jelent, mint hogy Dobronak és Lendva, valamint környékük többségében szlovén lakossággal bír. A „számos” vend, ill. szlovénok számát pedig a népesség összeírásai (Kovács 2013) tükrözik, legyen néhány évtizeddel az 1. vh. előtt vagy akár utána.
Amikor Slavič a másik néprajzkutatót, „nem Jugoszláv párti” Bellosicsot említi, teljes képtelenséget állít: „Továbbá a határunk azt az elvet követi, melyet magyar, tehát a Jugoszlávok iránt nem jóindulatú író, Bellosics írt le cikkében „Die Wenden im Zalaer u. Eisenburger Comitat” a „Die österr.-ung. Monarchie in Wort und Bild c. könyvben ”Ungarn IV. B. S. 259: Jenseits Kercza, im Süden, geht das ungarische Gebiet zu Ende und es beginnt das Wendenthum.” Bellosics Bálint (Halász 2013b) 1916-ban Baján tüdőgyulladásban elhunyt. Ezért 1919-ben senki pártjára sem állhatott. Nem tette ezt élete során sem, erre egyetlen írása, levele sem utal. Sőt, anyja révén szlovén volt, aki Vas vármegyéből, Tišináról származott. Bellosics igen alapos néprajzi leírásokat közölt a szlovénekről és a Lendva-vidéki magyarokról is, hiszen Rédicsen született, szüleinek Nyakasházán (Szombatfához közel) volt birtoka, de még gyermekkorában lendvai lakók lettek. Helyismerete tehát nem vitatott, tanulmányaiban, cikkeiben pontos adatokkal szolgál a nemzetiségi képet illetően is. Anyaági származását, amint azt egyik leveléből tudhatjuk, nemcsak hogy nem tagadta, hanem amikor azzal vádolta meg az egyik kortárs néprajzkutató, nevezetesen Gönczi Ferenc, aki szintén lakott a muravidéki szlovének között, kutatta őket és publikált róluk, hogy közlései légből kapottak, akkor egyik budapesti tanárának, Herrmann Antalnak azt írja sértődötten, hogy ő a szlovén nyelvet a bölcsőjébe kapta. Voltaképpen arról van szó, hogy Gönczi megvádolta Bellosicsot, hogy az általa korábban közölt, szlovénekről írt cikkeit használta fel hivatkozás nélkül a Monarchia-féle kötetben közölt, szlovéneket ismertető tanulmányához (Bellosics 1896: 251–262). Ez részben igaz, de Bellosics állítása szerint véletlenül maradtak ki a hivatkozások. Viszont elmondható, hogy Bellosics ismerte szinte valamennyi, a szlovénekről szóló addigi történelmi, de főleg néprajzi írást. Olyannyira, hogy pl. Csaplovics (azaz Kosics) említett írását, mert akkor még nem tudtak fénymásolni, kézzel átírta egy füzetbe (EA 122/H). Sőt, más írásokat is átmásolt, néprajzi publikációi hivatkozásaiban fellelhetők az egyéb ilyen forrásokra való hivatkozások is. Mi több, a szlovén településeken, szlovén nyelven gyűjtött balladákat gondosan átnézette, és szlovén eredetiben, valamint magyar fordításban közölte a helyi magyar sajtóban, vagy akár a központi Ethnographiában is. Ezért amennyiben valaki, akkor Bellosics teljesen pártatlan volt, sajnos azonban néha ő is átveszi a téves, hiányos, fölényes, vagy nem éppen hiteles megállapításokat Csaplovicstól, Gönczitől, másoktól.
A Slavič által tőle idézett rész annyira általános, hogy reá támaszkodni képtelenség: „A vendek (helyesebben szlovének), kiket a szomszéd magyarok bömhéczeknek, tótoknak – magát a vendek lakta területet Tótságnak – a muraközi horvátok bochnyeczeknek neveznek, Vasmegye délnyugati és Zalamegye nyugati szögletében laknak. Vasmegyében a vendség területének határa nagyjában megegyez a muraszombati járás határával. Éjszakkeleten az Őrséggel határos. Az Őrség – úgy tartják – Kerczáig terjed; Kerczán túl, délre „elfogy a magyar imádság“, kezdődik a tótság.” Bellosics egyébként több helyen olyan részletesen foglalkozik Lendva-vidékkel és Hetéssel, hogy abból igen pontos képet kapunk a nyelvi, nemzeti összetételről is. Néprajzi szempontból a vidék legkorrektebb leírásai ebben a korban elsősorban Bellosicsé, Gönczié és azoké a korabeli néprajzkutatóké, tájleíróké, akik e vidéket behatóbban vizsgálták. A néprajzi jegyek megállapításánál és a rájuk való hivatkozáskor mindezek kiindulásként akár használhatók is lehettek volna.
A statisztikai, egyházi adatokra való hivatkozások és azok magyarázatai pedig a fönti fordított szövegben legtöbb esetben minden alapot nélkülöznek.
Végül is ezek után történt meg, hogy az új délszláv államhoz a Murántúlon szinte kizárólag magyar lakosságú települések is kerültek. Lendva vidék, Hetés településeit is határral osztották meg. Dobronaktól délre a határ mentén Zsitkóc, Kámaháza, Radamos, Göntérháza, Hídvég, Bánuta, Hosszúfalu, Lendva, Csente, Völgyifalu és Pince, valamint a Mura mellett Petesháza, Hármasmalom, Alsó- és Felsőlakos, Gyertyános, Kapca és Kót. Főleg a szűkebben vett, a történelmi Hetés egyes települései közül maradtak a határ másik oldalán is: Bödeháza Jóseccel, Gáborjánháza, Zalaszombatfa és Szíjártóháza. A határ olyannyira nem vette figyelembe a családi, rokoni, vallási és egyéb kötelékeket és normákat, hogy pl. a felsorolt magyarországi hetési falvak temető, pap és templom nélkül maradtak, hiszen korábban a dobronaki plébániához tartoztak. Az ún. hetési temető is ott volt. Mára részben felszántották, részben beépítették. Templomot csak 1932-34-ben építhettek. A falán található emléktáblán a következő szöveg olvasható: „1927–1934. Az ősi lendvavásárhelyi plébániatemplom helyett, amelyet Trianon elszakított, épült ez a templom az elárvult öt község hívei számára, hogy benne az ép Magyarországért is feltörő imákat meghallgassa a magyarok Patrónája.”
Hetés első néprajzi kutatói, akik a 19. század második felében kezdtek itteni kutatásokba, köztük kiváltképp az említett Bellosics Bálint és Gönczi Ferenc, még egy nyelvileg és néprajzilag osztatlan tájegységet találhattak, kutathattak. Ugyan az e tájegységbe tartozó települések számát illetően a kutatók eltérő véleménnyel vannak, ám mindenképpen nyugodtan leszögezhetjük, hogy Hetés jellemvonásai szélesebb környéken is ugyanúgy vagy változataiban megtalálhatók akár északi, akár dél irányban vizsgálódunk. Igaz, hogy az 1. világháború után a néprajzi kutatások itt szinte megszűntek és hosszú évtizedekig szüneteltek. Ez főleg az impériumváltásnak a következménye volt, ugyanis Vas és Zala megyék déli részei az 1. világháború után az újonnan keletkezett délszláv államhoz kerültek. Így jó esetben több évtizeden keresztül a határ szinte csak az egyik vagy csak a másik oldalán járhatott néprajzkutató. Bár arra járni a határsáv miatti szigornak köszönhetően szinte lehetetlen volt. Szentmihályi Imre 1951-től végzett kutatásokat Hetésben, és ezeket összegezve 1977-ben megjelentetett tanulmánya talán az egyetlen, mely még az egységes tájegységről szól, sürgetve átfogó néprajzi vizsgálatát. Ugyan már akkor arról ír, ismerve és végigfényképezve a jugoszláviai oldalt is, hogy „A régi népélet gyakorlatban már megszűnt. Az egykori anyagi kultúrának a terepen ma már csak szórványos emlékeit találjuk meg. A múzeumok tárgyi gyűjteménye általában hiányos, mindenképpen egyenetlen. A kutatáshoz nélkülözhetetlen régi sajátosságokat elsősorban a nyelvjárás, a néprajzban pedig az öregek emlékezete őrzi, egyre csökkenő mértékben.” (Szentmihályi 1977b: 5). Azóta, hogy ez a megállapítása nyomdafestéket látott, közel negyven év telt el, és átfogó néprajzi vizsgálat Hetést illetően nem készült.
Szentmihályi a 19–20. század fordulóján 23 települést tekint Dobronak és Lendva között néprajzilag viszonylag egységesen Lendva-vidékinek, ebből 11 a hetési: a mai szlovéniai Bánuta, Hídvég, Göntérháza, Kámaháza, Radamos, Zsitkóc és a Magyarországi Bödeháza, Gáborjánháza, Jósec, Szijártóháza és Szombatfa. A Hetés településeit maguk a hetésiek ettől eltérően is értelmezik (Halász 2013a).
Lendva-vidék a trianoni döntések következtében először az 1., majd a 2. világháború, az 1941–45 közti időszak után lett ismét államhatárral kettéválasztva. Az aláaknázott, szögesdróttal elzárt és szigorúan ellenőrzött határsáv főleg a 2. világháború után szinte átjárhatatlan volt. Ennek következtében a faluközösségek, a rokoni kapcsolatrendszer működése (szinte) megszakadt. A kultúra, a nyelv lassan, de külön fejlődési utat vett.
Csupán érintőlegesen a dialektológia szemszögéből vizsgálódva a Lendva-vidéki, ezen belül is a hetési nyelvváltozat főbb jellemzői közül néhányat meg kell említenünk . A legjellemzőbb talán az ö-zés egyik, történeti szempontból is fontos változata (Balogh 1969: 154–161). Nemcsak szótövekben fordul elő, hanem a toldalékokban is jelentkezik: löszök, vöszök, töszök, esztöt. Ezzel párosul a zárt, középső nyelvállású ë használata: vësz, tësz, mëgy. A következő szembetűnő sajátosság a nyitódó diftongusok: tuóka, sziép, vüő, üőz. A hangtani sajátosságok negyedik jellemzője néhány hosszú magánhangzó, az í, ú, ű rövidülése: viz, huz, füz. Esetenként váltakoznak a magánhangzók: (é-í) enyim, csészit; (i-ü, ill. ő-ü) üng, üdüjárás. A többtagú szavak végén is az ó, ő helyett u, ü található: Ferku, disznu, vesszü, erdü.
A mássalhangzókat illetően találkozunk a depalatalizációval: guóla, fákla, illen; a palatalizációval: vinnyi, csinyányi, kapányi, fácány. A j helyét a gy, ty hang váltja: gyöjjön, kaptya. Az l gyakran kiesik: fökel, kóbász, üve. A mássalhangzók hasonulása gyakori jelenség: hetfen, nyolcfan, vazsvella. A kettős ragozás sem ismeretlen: banántot, szappantot. Folytathatnánk a sort még bőven, kitérve az alaktani, mondattani és egyéb nyelvi jellemzőkre. Nem is említve azt a szókészletet, mely az életmód gyökeres változásával került használaton kívülre, merült mára főleg a fiatalabb korosztálynál feledésbe (fajz = szövőszék, gabona = rozs, juószág = gabona, kikliny = alsószoknya, körbec = kosár, pazdergya = pozdorja, petrence = kisebb szénarakás, stb). Ezek is annak bizonyítékai, hogy a közösség huzamosabb ideig élt elszigetelten a magyar közösségen belül is.
A tájnyelv tehát igen távol állt az irodalmi nyelvtől, vagy a standardtól, ami részben megkülönböztette beszélőit más, akár a szomszédos közösségektől is, bár ezek a jelenségek Lendva-vidék szélesebb környezetében is előfordulnak. Azonban a nyelv változása úgyszintén az első olyan jel, ami mára Hetés kettéválasztott lakosságát elkülöníti egymástól. Jóllehet az archaikusabb változat főleg az idősebbeknél jobban megőrződött, de a fiatalabb korosztálynál a nyelvi különbség szembetűnő lett. Egyrészt a magyarországi részen a nyelv fejlődése együtt haladt a köznyelv változásával, azaz az egynyelvű magyar iskolák, a média korlátlan jelenléte, az új kifejezések korlátlan terjedésének lehetősége, a nagyobb nyelvi közeg erőssége, az idegen nyelvek kisebb, vagy elhanyagolható befolyása azt eredményezte, hogy a nyelv könnyebben föladta archaikus, regionális sajátosságait.
Más a helyzet a szlovéniai részen. Itt, mert nem magyar, hanem ún. kétnyelvű, azaz kéttannyelvű oktatási modell szerint folyt, folyik ma is az oktatás. Mert a magyar média kezdetben nem, vagy csak a helyi, minőségében zsenge magyar média állt rendelkezésre. Mert csak elvétve került ide vajdasági, majd már a kilencvenes években gyakrabban magyarországi sajtótermék. Mert a magyar közösség kis létszáma a nyelv gyengülésére is kihatott. Mert a magyarországi irodalmi, főleg a beszélt nyelvi, köznyelvi hatások elmaradtak, a nyelv jelentősen csorbult, azaz nem fejlődött lépésben a magyar(országi) köznyelvvel. A szlovén, horvát szomszédság, a beolvadás elősegítése miatti szándékos szlovén, horvát betelepítések, a kolonizáció, majd a délszláv lakosság természetes, többnyire munkamigráció miatti betelepülése, az állami szlovén nyelvű média megkerülhetetlensége és még számos egyéb tényező miatt is háttérbe szorult a magyar nyelv dominanciája, jóllehet őrizte archaikus mivoltát, de fejlődése más irányt vett, mint Magyarországon. Az új, ismeretlen kifejezéseket a nyelv, mert nem ismerte magyar megfelelőit, a szlovén nyelvből kölcsönözte: pl. blokk=tömbház, grupa = csoport, körmilu = táppor, zadruga = Magyarországon a téeszhez hasonló intézmény, szelotejp = cellux stb. Szlovén szavak, kifejezések egyre nagyobb számban jelentkeznek, ami ahhoz vezet, hogy a magyar nyelv használata gyakran elmarad, fölváltja a szlovén nyelv. Nemcsak a vegyes házasságokban, hanem tapasztalhatóan a fiatal magyar, vagy a magyartól és a szlovéntől eltérő nemzetiségi összetételű családokban is.
A paraszti társadalom, mely a 2. világháborúig a lakosság zömét képezte, kezdett megváltozni. Magyarországon a téeszesítés áldozata lett, amikor a lakosság szinte teljes egészében elvesztette földjeit, a fölműveléshez szükséges eszközeit. Ezzel a népi specialisták szaktudására sem volt szükség, bizonyos mesterségek már nem öröklődtek át a fiatalabb korosztályokra. Ez az életforma viszonylag gyors átalakulásához vezetett, hatásai kiterjedtek az egész kulturális életre. Nem csak Hetésben, máshol is. Egyszerű példán bemutatva: mivel nem volt szarvasmarha magántulajdonban, nem kellett pásztor, nem kellett Szent György-napkor kihajtani a teheneket a legelőre. Ezzel megszűntek a kihajtási szokások, mára már jóformán feledésbe is merültek stb. Hasonló volt a helyzet Szlovéniában. Az ún. zadruga kapta meg a földek többségét, ezzel együtt a földművelés és az állattenyésztés szinte kizárólagos jogát. Megjegyzendő, hogy azért a 2. világháború utáni Jugoszlávia annyi engedményt tett, hogy egy kis földterület a parasztok tulajdonában maradt. Az államosítás persze itt is vitathatatlan tény volt.
Hetés lakosságának számbeli alakulására több jelentős tényező hatott. Magyarországon állami érdek miatt Lenti várost kellett Lendva szintjére, vagy lehetőleg annál nagyobb településsé fejleszteni. Ezért Hetésnek ezen a részén a hatóság egyszerűen nem adott ki építési engedélyt. Így a kiöregedett falvak lakói, ahol a megélhetés egyetlen forrása a nyugdíj, szomorúan mondogatják, hogy az onnan származó családok egész utcákat telepítettek be Lentiben. Pedig egykor innen látták el élelemmel, vagy piacozva, vagy házhoz szállítással, a város lakóit (Halász 2013a).
A határ másik oldalán a szemlélőnek talán a rendezettebb települések, újabb házak tűnnek fel először, hiszen itt építkezni nem volt gond. Persze annak, akinek volt rá pénze, aki főleg külföldön, nyugaton vendégmunkásként kereste meg a bérét. Vagy a hetvenes években kölcsönt vett fel, amit aztán a hiperinfláció lenullázott, és aprópénzzel visszafizethette. Az itteni ideológia azt vallotta, mindenkinek alanyi jogon jár munkahely, meghagyva azt a lehetőséget, hogy mellette szabad idejében folytathassa a gazdálkodást, ha akarja. Ezzel nem is volt gond, hiszen az ipar, főleg a kőolajipar felszippantotta a helyi munkaerő egészét, sőt, a szomszédos szlovén, horvát és egyéb délszláv lakosságot is előszeretettel várta mára már zömében tönkrement gyáraiba. Akik ingáztak, vagy letelepedtek. Ehhez társul még a magyarok beolvasztásának nem titkolt szándékával betelepített szlovén, horvát nyelvű kolóniák sora. Ők a helyi uradalmi birtokból kaptak földet, ill. kapott földet mindenki, aki szlovénnak vallotta magát (bővebben Kovács 2004). Mindezek után a beolvadás mai állapota, pl. az utolsó ismert adatok, a 2002-es utolsó klasszikus népszámlálás szerint, amikor még a nemzetiségi hovatartozást is bejegyezték, azt mutatja, hogy 1991 és 2002 között Szlovéniában a magyarok száma 22%-kal csökkent.
A népesség csökkenése tehát a kettészakított néprajzi tájegységet vagy így, vagy úgy arányosan sújtotta. A demográfiai viszonyok tekintetében a szlovéniai részen ma fordított korfával állunk szemben: alacsony a születések száma, és nagy az idősek korosztálya. Az aktív kereső réteg számbeli aránya erősen megcsappant, mert az amúgy is alacsony létszámú közép korosztály vagy többnyire munkanélküli, vagy újabban az utóbbi évek gazdasági válsága miatt sokan boldogulásukat külföldön keresik. Hasonlóan, mint a 19–20. század fordulójától kezdődően, majd a 20. században szinte folyamatosan, amikor főleg gazdasági, de részben politikai okokra visszavezethető munkamigrációs hullámok is növelték a népesség csökkenését.
A kivándorlások hullámait (Kerecsényi 1994) e vidéken is a 19. század végétől követhetjük nyomon, mely elsősorban a magas népszaporulat és a túlnépesedés miatt indult el. A nagycsaládok fölaprózódott, kevés földdel bírtak, ipar szinte nem volt, az uradalmi birtokok gátolták a terjeszkedést. A szezonális summásmunkából élők száma magas volt, főleg Magyarország déli részeire, egészen Vajdaságig szegődtek el innen.
A külföldre induló, főleg szerény körülmények között élő, zsúpfedeles, sárral tapasztott házakból kikerülő elvándorlók legtöbbje titokban távozott, ezért is megbízhatatlanok az akkori statisztikák. Főleg az Egyesült Államok volt az úti cél, ahol a bányavidékekre, ipartelepekre érkező férfiak zöme lassan letelepedett, családot alapított, vagy éppen maga után hívta meglévő családtagjait vagy rokonait. Sokuknak azonban nyomuk veszett, meghaltak, vagy legalábbis nem adtak életjelt magukról, illetve sokan nincstelenül tértek haza szülőföldjükre. Csak kevesen boldogultak odaát, vagy tudtak annyi pénzt keresni, hogy hazatérve jobb életkörülményt biztosíthattak maguknak és családjuknak. Birtokot, gépeket vásároltak. Az amerikás, díszesebb, tágasabb házak őrzik emléküket. A kivándorlási ügynökök, a liferánsok tevékenysége a hatóságok ellenpropagandája ellenére eredményesnek mondható, hiszen 1905-re már szinte tömegesen hagyják el a vidéket a férfiakkal együtt a nők, gyerekek is, főleg a sorozás előtt álló fiatalok. A kivándorlási hullám 1907-ben tetőzik. Akik sikeresebbek voltak, otthon fogadalmi keresztet állíttattak, vagy pénzt küldtek haza az otthon maradt családtagoknak az esetleg eladó földek megvásárlására. Ebben a hullámban Lendva-vidékről becslések szerint több százan mentek el. És a későbbi kettészakított tájon ez csak a kezdet volt.
Az első világháború után a magyar közösség szempontjából igazságtalanul meghúzott határ az ígéretekkel és reményekkel szemben a valóság tényei vártak rájuk. Többeket bezártak, elűztek, a Magyarországon maradt földeket előbb-utóbb elveszítették, a rokoni kapcsolatokat nem lehetett fenntartani. A korábbi földbirtokosok, az Esterházyak nagy földterületeit a vidékre telepített szlovén és horvát lakosság között osztották szét, magyarok földet nem kaphattak. Az iskolákban megszüntették a magyar nyelvű tanítást. A háborút követően a helyzet normalizálódása után főleg a fiatalabbak kezdtek külföldre szökni. Ausztriába jutva a korábban külföldre, nagyrészt Amerikába vándorolt rokonok segítségével reménykedhettek a visszatérés ígérete nélküli jobb életben. Az új úti cél főleg Kanada bányái, erdőkitermelő vidékei voltak. Aki tudott, átment az Egyesült Államokba. E kivándorlók közül is soknak nyoma veszett, alig volt valaki, aki elég pénzzel tért haza, hogy egy kis birtokot vásároljon. A 20-as évektől ügynökségek csábították főleg Dél-Amerikába az embereket. Fölvállalták az utazás költségeit, a szállás, a munkaeszközök és adómentesség ígéretével buzdították a bevándorlókat. Amint később kiderült, csupán hitegetésről volt szó. 1926-tól az ügynökségek már főleg a brazíliai kávéültetvényekre toboroztak munkásokat. A több száz innen útnak induló személy azonban a már kint élő rokonok, ismerősök segítségével a jobbnak vélt helyeken tudott elhelyezkedni. Aki akkor Lendva-vidéken tehette, pénze és bátorsága volt hozzá, elment.
A húszas évek közepétől azonban már Nyugat-Európa is fogadta a summásokat, azaz főleg mezőgazdasági idénymunkásokat, majd gyári munkásokat vagy háztartást vezető alkalmazottakat. A szorgalmukról elhíresült hetési lányok kimondottan keresettek voltak. Többen oda házasodtak. A munkamigráció több évtizedes időszaka alatt azonban egyre több, véglegesen külföldön letelepedő magyar szakadt el szülőföldjétől. Az úti cél Franciaország, majd Németország volt. A tengeren túli lehetőségnél biztonságosabbnak ígérkező közeli országokban való munkavállalás lehetőségét tömegesen használták ki. A demográfiai viszonyok a magyarok számára romlottak, hiszen ezekben az években több szlovén, horvát kolónia is létesült a vidéken, melyek ugyan pótolták a létszámvesztést, de meg is változtatták a nemzetiségi összetételt. A külföldről haza küldött pénz, illetve a hazatelepült nyugdíjasok néhol láthatóan hatással voltak a helyi életre. Akár építkezésben, öltözködésben, szokásokban. A huzamosabb itthon töltött évek után azonban többnyire ismét belesimultak környezetükbe. A kivándorlók száma hozzávetőlegesen az első hullámmal megegyező volt.
A harmadik kivándorlási hullám a 2. világháború után következett. A gazdasági nyomásnál csak a politikai volt súlyosabb. A világháború alatt magyarságukat megvalló személyeket vagy a kollektív bűnösséggel vádolt közösség tagjainak nagyobb csoportjait a magyar hatalom alatti vélt vagy valós sérelmek miatt az új Jugoszlávia hatalmasai nemre és korra való tekintet nélkül koncentrációs táborokba, lágerekbe deportálták. Petesháza lakosságát a negyvenes évek végén vagy elszállították vagy elkergették, a falut több évre kiürítve szögesdróttal vették körül. A hatalom a gázolajmező és gázolaj-kitermelés miatti robbanásveszélyre hivatkozva tette ezt, valójában a magyar lakosság szabotázsaitól féltek (Vida 1990: 24–35). Alaptalanul. A háború utáni atrocitásoknak nemcsak névtelen sírokban elásott halálos áldozatai voltak, hanem főleg a lelki terror, a megfélemlítések élnek az idősebbekben még napjainkban is. Mindezt a Tito és Sztálin szakítását követő szögesdrótos, láncoskutyás korszak követte, amikor a határsáv menti falvak mellett szó szerint alá volt aknázva. Az aknazár miatt minden határsértési kísérlet kudarcra volt ítélve. Az itteni magyar közösség, tekintet nélkül arra, hogy a határ melyik oldalán élt, még gyanúsabb volt, a magyarországi rész pedig az őrzött széles határsávval szinte elszigetelve élt. Azokat a házakat, melyek a határ 100 méteres körzetébe estek, lebontották. A háború után a magyar hivatalnoki, tanári állomány ismét távozott, helyettük az új hatalom emberei érkeztek. Többnyire őket is büntették, hiszen Muravidéket, ahova szinte még híd sem vezetett, csak Szibériaként emlegették. Az 1943-ban kezdődött kőolaj-kitermelés az elapadt kutak miatt a hatvanas évek elején megszűnt, az olajipar más ágai kezdtek fejlődni. Egyéb ipar is a vidékre települt, velük együtt azonban más nemzetiségű, főleg délszláv munkaerő is. Így az álláshoz jutó helyiek kezdetben kiváltságosnak számítottak. Föld, munkahely, tehát megélhetés hiányában, vagy a besorozás elől, aki tehette, Ausztriába szökött, többen úgy, hogy átúszták a Mura határfolyót. Ott lágerbe gyűjtötték őket, ahonnan egy idő után tovább indulhattak ismerőseikhez az Egyesült Államokba, Kanadába, Brazíliába, Argentínába, Uruguayba, Franciaországba, Németországba, vagy éppen oda, ahonnan munkaerőigényt jeleztek, pl. Ausztráliába. Akit viszont a Jugoszláv hatóságok elfogtak, több évre is börtönbe csukhattak, és utána is megbélyegezve élt. A magyarországi 56-os események is nyomot hagytak az emberekben, hiszen a forradalom bukása után ezen a vidéken át is sokan szöktek tovább nyugatra. Számos idevalósi segítette őket. A Jugoszláv hatalom végül is olyan útlevelet adott mindenkinek, mely aztán lehetővé tette a nyugati országokba való utazást. Aki akart, elmehetett. Ekkor Jugoszláviából (is) tömegesen költöztek főleg Németországba a gastarbeiterek. A nyugatra távozás voltaképpen kisebb-nagyobb intenzitással napjainkig tart. A harmadik hullám nagysága is eléri az előzőket. Összességében az elvándorlók számát illetően azonban szintén csak becslésekre hagyatkozhatunk. A népesség létszáma a vizsgált területen száz év alatt alig változott, ám a magyarok száma a szlovéniai részen megfeleződött, a magyarországi Hetésben is már csak szinte nyugdíjasokat találunk. Annyi bizonyos, hogy külföldön a második, harmadik nemzedék már többnyire feladta anyanyelvét, származását, így e vidék elveszítette őket. Az itthon maradottak pedig Muravidéken egyre nagyobb számban beolvadtak. Az magyarok első világháború előtti lélekszáma ezért zsugorodott napjainkra a töredékére. A külföldről hazaküldött pénz, a nyugdíjas évek itthon töltése azonban jelentősen befolyásolta a vidék életét. A hazahozott külföldi minta sok mindenben megváltoztatta a vidék életét és külső jegyeit is. A kétemeletes, nagy kockaházak merőben más jelleget adnak a vidéknek, mint pl. az egykor előírt sátortetős házak Magyarországon.
A most folyó gazdasági és társadalmi válság ismét arra készteti a fiatalabbakat, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásra, hogy külföldön keressenek maguknak megélhetést. Több mint valószínű, ez a negyedik elvándorlási hullám.
A bemutatott elvándorlások mellett az említett szezonális munkamigrációval is számolnunk kell, mely során többen maradtak tartósan a munkavégzés helyén. A legtöbben ugyanis saját földjükből nem tudtak megélni, kényszerből napszámos munkát végeztek. A módosabb gazdákhoz, földbirtokosokhoz szegődtek el idénymunkára. Sokan a jobb kereset reményében Szlavóniába, Bácskába, Baranyába mentek, Lendva-vidékről még a 2. világháború után is. A határ egyik oldaláról Csáktornyából utaztak vonattal, a másik oldalról, pl. Bödeházáról pedig Rédicsből. Gyertyánosból pl. Palicsra, Szabadka környékére, Petesházáról Monostorra szegődtek többen. Elmondások szerint a nehezebb munkákat vállalhatták, cukorrépa-kapálást végeztek, segédkeztek az aratásánál, hagymát ültettek. A szántást, egyéb munkálatokat idővel gőzgépekkel végezték, ami viszont csökkentette a munkaerő-keresletet. Hat hónapra is elszegődtek. 12, 24 mázsa búzával tértek haza, ennyit itthon egy átlagos, de még egy 4–5 hektáros gazda sem tudott megtermelni. Az itthoni napszámosok is terményt kaptak fizetségül, megegyezéstől függően minden hatodik, hetedik kévét. A legszegényebbek egy fazék tejért is elmentek egész napra dolgozni (Halász 2013a). A szegénység nem válogatott nemzeti hovatartozás szerint. A 19. század végéről ismerünk olyan adatokat, mely szerint a Murán túli szlovének szintén hasonló helyekre szegődtek idénymunkára: pl. Somogyba, Szlavóniába (Bellosics 1892). A külföldre való tartós, vagy ideiglenes elvándorlás a nemzeti hovatartozástól függetlenül jellemző volt e térségre (Lukšič Hacin 2003, ill. Kozar Mukič 2003, Kuzmič 2003, Fujs 2003, Munda Hirnök 2003, Žigon 2003).
A történelmi sors és a szándékosan előidézett nyelvi és kulturális deformációk hosszú távon a természetes fejlődés útja helyett kényszerű helyzetet teremtettek Lendva-vidéken, melyben a magyar közösség fejlődése attól majdhogynem függetlenül, mely ország alá került, a rövidebbet húzta. A szlovéniai részen pl. a nyelve, kultúrája erős változása, létszámcsökkenése miatt. Az idő múlása, az újabb kihívások és a globalizáció jelenségei azonban ma már más problémákat és gondokat hoznak magukkal, és az élet folyton változó természete újabb feladatokat állít a kutatók elé is.
Irodalom:

BALOGH Lajos
1969 Kapca és Kót, két muravidéki község ö-zése. Nyelvtudományi Értekezések 67. sz., 154-161.
BELLOSICS Bálint
1892 A goricsanecz. Magyar Hírlap, 2. évf. 147. sz.
1892 A goricsánecz. Muraszombat és vidéke, 8. évf. 24., 25. sz. (jún. 12., 19.)
1896 A zala- és vasmegyei vendek. Az Osztrák–Magyar Monarchia irásban és képben. IV. sz. Budapest, Magyar Királyi Állami Ny., 251–262.
CSAPLOVICS János
1828 A Magyar országi Vendus Tótokról. Tudományos Gyűjtemény V. 3–50.
CSAPLOVICS, Johann von
1829 Croaten und Wenden in Ungarn. Ethnographisch geschildert, Ludwig Weber, Pressburg.
GÖNCZ László
1996 Fejezetek Lendva történetéből 1920-ig. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva.
2001 A muravidéki magyarság 1918–1941. Magyar Nemzeti Művelődési Intézet, Lendva.
2006 Felszabadulás vagy megszállás? A Mura mente 1941–1945. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva.
2006 Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Anyanyelvi Konferencia, Budapest.
HALÁSZ Albert
1998 Hetés és Lendvavidék kapcsolatai. Muratáj, 1. sz. 143–153.
2000 Szlovéniai magyar ünnepek – szlovén ünnepek jelviszonyai. In: Voigt Vilmos – Balázs Géza (szerk.): Jeles jogok – jogos jelek. Nyelvi jogok – társadalmi konfliktusok. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 159–164., 222.
2009 Magyar néprajzi források a 19. század végéről, a 20. század elejéről a Muravidéken / Madžarski etnološki viri s konca 19. in z začetka 20. stoletja v Prekmurju. In: Halász Albert (szerk.), A muravidéki magyarok néprajza. Narodopisje prekmurskih Madžarov. Muravidéki Magyar tudományos társaság / Društvo prekmurskih madžarskih znanstvenikov in raziskovalcev – Združenje za znanost Lendava / Tudományért Egyesület, Lendva – Znanstvenoraziskovalni center Slovenske akademije znanosti in umetnosti, Inštitut za slovensko narodopisje, Lendva / Lendava–Ljubljana, 85–97.
2013a Lendva-vidék néprajza. Lendva, http://www.lendva.info (2014. 05. 22.)
2013b Hommage à Bellosics Bálint. Lendva Községi Magyar Nemzeti Önkormányzati Közösség / Madžarska samoupravna narodna skupnost občine Lendava, Lendva, ill. http://www.bellosicsbalint.info/?page_id=58 (2014. 05. 22.)
KERECSÉNYI Edit
1994 Távol a hazától…. Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva.
KOSICS József
1824 A’ Magyar Országi Vendus-Tótokról. Kedveskedő, Bécs, II. köt. 19–42. sz.
KOVÁCS Attila
2004 Földreform és kolonizáció a Lendva-vidéken a két világháború között. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva.
2013 A muravidéki magyarok a statisztikák tükrében 1869–2011 között.
http://www.e-kompetencia.si/index.php/eredmenyek-rezultati/11-e-kompetencia/rezultati/80-e-publikaciok-e-publikacije (2014. 05. 22.)
KOZAR Mukič, Marija
2003 Arhivski podatki o izseljevanju porabskih Slovencev pred drugo svetovno vojno. In: Lukšič Hacin, Marina (szerk.): Sezonstvo in izseljenstvo v panonskem prostoru. Založba ZRC, ZRC SAZU, Ljubljana, 111–118.
KUZMIČ, Franc
2003 Posebnosti židovske populacije v Panonskem prostoru glede izseljevanja in sezonstva. In: Lukšič Hacin, Marina (szerk.): Sezonstvo in izseljenstvo v panonskem prostoru. Založba ZRC, ZRC SAZU, Ljubljana, 137–142.
LUKŠIČ HACIN, Marina (szerk.)
2003 Sezonstvo in izseljenstvo v panonskem prostoru. Založba ZRC, ZRC SAZU, Ljubljana.
SLAVIČ, Matija
1999 Naše Prekmurje. Zbrane razprave in članki. Založba ZRC, ZRC SAZU, Murska Sobota.
FUJS, Metka
2003 Prisilne selitve etničnih skupin in spreminjanje kulturne podobe Prekmurja v 20. stoletju. In: Lukšič Hacin, Marina (szerk.): Sezonstvo in izseljenstvo v panonskem prostoru. Založba ZRC, ZRC SAZU, Ljubljana, 59–70.
MUNDA HIRNÖK, Katalin
2003 Sezonstvo med porabskimi Slovenci v 19. in 20. stoletju. In: Lukšič Hacin, Marina (szerk.): Sezonstvo in izseljenstvo v panonskem prostoru. Založba ZRC, ZRC SAZU, Ljubljana, 119–128.
NOVAK, Vilko
1985 Čaplovič je – Košič. Kronika, 62–64.
SZENTMIHÁLYI Imre
1977a A történeti Hetés. Ethnographia, 2–3. sz., 412–436.
1977b Hetés és Lendva-vidék néprajzi sajátosságai. Zalai Gyűjtemény. 7. sz.
VARGA István
1990 A petesháziak kitelepítése. In: Žalik, Franc (szerk): Naftno rudarjenje–A kőolajbányászat. Lendavski zvezki– Lendvai füzetek 11. sz., 24–35.
ŽIGON, Zvone
2003 Prekmurski Slovenci v Argentini in Urugvaju. In: Lukšič Hacin, Marina (szerk.): Sezonstvo in izseljenstvo v panonskem prostoru. Založba ZRC, ZRC SAZU, Ljubljana, 91–98.

Levéltári, egyéb forrás:
1. Arhiv Jugoslavije, F336 Delegacija Kraljevine SHS na konferenciji mira u Parizu, f18–6833.
2. Néprajzi Múzeum, EA 122/H
3. http://www.uvn.gov.si/si/manjsine/madzarska_narodna_skupnost (2014. 5.22.)
Definitivni rezultati popisa stanovništva od 31 januara 1921 god. / Résultats définitifs du recensement de la population du 31 janvier 1921. Sarajevo, 1932.