A PANNON TENGER
Itt hullámzott hajdan a pannon tenger; a tajték
vulkánpernyével keveredve oszolt el a ködben.
Ám eloszolt-e valóban? Semmi sem él ama ősi
korszakból? Mi maradt ránk, kései ittlakozókra?
El nem enyésztek a tenger habjai, hisz’ tavaszonta
láthatod őket a hószín szirmú mandulafákon.
Delfinek és bálnák bordái merednek a földből
gyakran elő, de mi sziklának hisszük valamennyit.
Ágaznak, tekeregnek az ösvények? Polipok mind!
Lélegző kagylók: nyiladoznak a kerti virágok!
Hínár gáncsol, járván elgazosult mezeinket.
S mind ama gerjedelem, melytől a sekély meg a mély víz
forrt és örvénylett, miliárdnyi gyönyörteli nemzés
nyomtalanul nem tűnt el a pannon szárazulatról:
testünk-lelkünk génjeiben tárolja a kódot,
túlélésünk egyetlen titkát, – a szerelmet.
