online

2016-07-14 / Vers/ Szerző: Geresits Gizella

Geresits Gizella 

PANNÓNIA LANKÁIN 

 

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat

és megkövezed, akik hozzád küldettek! (...)

Mondom nektek, mostantól mindaddig nem láttok,

amíg nem zengitek: áldott, aki az Úr nevében jön!”

(Mt 23,37-3)

 

Nézz szét, Uram, a tűnő időben: mibennünk!

Ellobbanó nyarak után pannon lankáidon

napszítta szikkadt Földedet itatja-e már

új élet frissítő zápora, égi könnyed?

Nem vet-e árnyékot szélfútta hegycsúcs, hol a pőre

sziklák vad igazuk feléd tárják, mert rejtik még

nem zengő, kristályos mélyük alvó tudatát?

Nem hozza forró legét száraz szaharának

vízsóvár, vad szele, hol a homoki pacsirta

elhaló dala kiszáradt fűcsomóra hull,

s törékeny tamariszkusz fehér virága izzik

a sivatagi éjben? Hallod? Ahaggar kopár

hegyeinek bazaltsípjai sírnak az égre

fel, megannyi kínt kínokkal zengeni tudón,

midőn Namíbia felől fölcsap a déli szél,

s hozza sós ízét tengerek vizének, páratelt

sirokkót, s visszhang zúg vele :

„Légy, mielőtt nem lennél!”

 

Thébai Pakhomiosz térdre hull,

égő szemei keresik a ködben

a Jelenést, a horizonton ellebegőt

-- „Légy, mielőtt nem lennél!”

-- Zúgják most Ahaggar súlyos orgonasípjai.

-- „Légy!”

veri vissza a Hangot Tahat égbevesző

magasa, hogy meghallják Dhaola Dhár hófödte

csúcsai is. S a tiszta légen át zuhan a Hang

hosszú századok során… Thébai Pakhomiosz

lesimítja homoktelt köntösét, fáradt szeme

sugarát, sós könnyét felissza a távol… Hallja

a Hangot, látja a Jelenést, alant

a remegő, forró légben, ellengő falak

fehérét, látja anakhóréták imbolygó

mentét – odahagyva a bűnös várost –, oldják

napszítta köntösük, a sivatagi alkony

vörösében, sovány bordáikat fölfedve,

szívüket tárják a Jelenésnek, sápadt, aszott

arcukon sós árkokat égetnek, lassan, némán

gördülnek alá súlyos könnyeik: „Légy!”

„Légy, mielőtt nem lennél”

 

Pannónia lankáin zuhan a Hang szívekbe,

fülekbe, miként ha Ahaggar kemény orgona-sípjai,

megannyi „pengő érc, zengő cimbalom” a fülekben.

Pannon lankákon, mint törékeny tamariszkusz

fehéren izzó szirma-virága hullna a

sivatagi éjben, sivatag-szíveknek szűk

hullám-dűnéin, felfénylő ívvel a Jelenés,

miként ha Tahat égbevesző ormairól

orkán zuhanna alá:

„Fiat voluntas tua!”

Senki nem hallja már, senki nem látja már.

„Tükör által homályosan” elvész a Jel,

meghal a Hang a belső zsivajban, vak szíveknek

sivatag-alkonyán: kiégett fű, madártetem.

 

Vad gépek zörgő zenéje veri fel a várost,

vásárosok lepik el hangyamód,

konténerek nem győzik, gyűlik a bűzös szemét.

Pannónia lankái nem ringatják ellengő

falak fehérét, tiszta köntösök gyöngyvászonát:

nem tudják ma már, mint haltak bennük aszottan,

hogy Magyarföld gyermekeit el ne eméssze

az éhség. Senki nem látja, senki nem tudja már…

sivatagi patkányok lopakodnak az éji

sötétben, siket csöndjében lapul a robbanás…

Ó, szakadj fel kiáltás!

„Fiat voluntas tua !”

 

Város-szélig menekedve, szívek mérgezett, árva

Jeruzsálem-sikátorán várva, Koldus sír fel az égre:

ő... Ő zokog érted

lélekveszejtő éjszakáidon a tűnő időben…

AKTUÁLIS LAPSZÁMUNKBÓL:

  • Szabó T. anna: A szecsuáni hóhérok
  • Szakolczay Lajos: A teremtés eldorádója (Kárpáti Kamil Végezetül is kezdet – Gí fotóval című kötetéről)
  • Lackfi János: A szupermarket bárdjai, Ágnes asszony a konyhában
  • Kántás Balázs: Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás krónikája (Mikó Zsuzsanna a terror hétköznapjai - A kádári megtorlás, 1956-1963 című monográfiájáról)

ÚJDONSÁGOK

Filip Tamás: Voyage

Payer Imre: Van a városban egy utca

Szoliva János: Egy mozdulat

Farkas Balázs: Tiszta sor

Turbuly Lilla: Korrózió