ami belátható
ahol csak szavak vannak, ott szükségszerűen
félreértjük egymást. de ezek már nem azok,
ezek most mások, újak. az ilyen szavak előtt
mondják, hogy szeretném helyrehozni, utána
kezdenek csak bele. szeretném helyrehozni.
mert látom magam, mint egy klinikai halott:
szánalmas vagyok, de ilyenkor még nincs
veszve semmi sem. kérem a szívemet,
magyarázza meg, ehelyett odaültet a képernyő
elé, nézeti velem a fényképedet. kérem az
elmémet, magyarázza meg, ehelyett hagyja,
hogy érintésed nélkül szép lassan elsötétüljek.
hármasával telnek a napok, és közben egyetlen
csoda sem történik. vigasztalom magam: azt
találom ki, hogy a problémák olyanok, mint a
cipőfűzők – van, hogy maguktól oldódnak.
de gyávaságból így túl sok mindent fogalmazok
meg kijelentő módban. ezért mondom, szeretném,
ha valaki őszintén megkérdezné: még mindig vagy
már nem. jó lenne, mert nem tudom, mit felelnék.
sminkelés
legyenek hajszálaid megszámlálhatatlanok.
nézzem végig, ahogy a hajadnál
fogva megszámlálhatatlan irányba húz
szét a világ. arcod kenődjön el az égen,
felismerhetetlenségig, akár a naplemente
(narancsízű pezsgőtabletta). szempilláid
feszüljenek villanydrótokká. a bőröd
legyen rongyosabb, mint az utcai
szemeteskukákban az aznapi újságok,
ajkaid pedig magányosabbak,
mint az elázott padok a parkokban.
én tűrjem mindezt oly belső mozdulatlansággal,
ahogy egy fa tűri önmagát.
megsemmisülésed mégis legyen vigyasztaló,
akár egy nyitott koporsós temetés.
Celler Kiss Tamás (1995, Verbász) Sinkó-díjas költő, a Híd Kör tagja, az Újvidéki Egyetem hallgatója. Első kötete Anyaméh címmel látott napvilágot a zEtna Kiadó gondozásában, 2015-ben.
(Megjelent a Pannon Tükör 2019/2. számában.)
(Fotó: Újvidéki Egyetem)